Край – Kray – The Edge

„We've no guards. No need, nowhere else to go.”

A M:I4 után kíváncsi lettem Vladimir Mashkov egyéb filmjeire: különös tekintettel az „eredeti” orosz munkásságára.

Így döntöttem a Край mellett.

1945 szeptemberében járunk, Szibériában, a Край nevű „átnevelő” táborban, ahová éppen megérkezik és szolgálatra jelentkezik a háborús hős, Ignat (Vladimir Mashkov), aki a gőzmozdonyok szerelmese.

A hely parancsnoka gyorsan vázolja a helyzetet:

„- This lot are all traitors. A rotten bunch. They were relocated here from the German camps. Who knows what they did with the Fascists...

- How many trains do you have here?

- One - an 'AU' model. And there's one from another village.

- I'll take the 'AU' then.

- No you won't! Says here you're banned from driving trains.

- If you don't give me the train, I'll just move on.

- There's nowhere else to go...”

Persze, Ignatot nem olyan fából faragták, hogy lemondjon arról, amit szeretne: azaz, hogy újra egy gőzmozdonyt vezethessen.

A táborban rögtön összemelegszik Sofiával (Yulia Peresild), és gyermekével, a sosem beszélő, nevető Pashkával (Lyona Orlikov)… és ez sem a tábori nőknek, sem a férfiaknak nem tetszik.

De Ignat akkor jön igazán „tűzbe”, amikor tudomást szerez arról, hogy van egy elhagyott mozdony a közeli szigeten, bár az odavezető híd egy részét elvitte a jégzajlás…

Egy kézihajtánnyal nekivág az útnak, aminek a végén nem csak a gőzmozdonyt találja meg, hanem az abban lakó Elsát, a német lányt (Anjorka Strechel) is… aki kicsit kimaradt a világ történéseiből.

„- You spent the whole war hiding in the Taiga?

- What war?”

Mint mondtam, a tábor lakói korábban Igantot sem fogadják kitörő örömmel, de a német lány megjelenése aztán végképp nincs az ínyükre…

…a két kirekesztett pedig lassan egyre közelebb kerül egymáshoz: ami még rátesz egy lapáttal kettejük tábori megítélésének.

Főleg úgy, hogy Ignat nem éppen visszafogott azzal kapcsolatban, hogy ő mi mindent tett már le az asztalra:

„I didn't see you when we took the Reichstag!”

A helyzet egyre feszültebbé válik, sőt, majdnem lincselésbe fullad, amit csupán az egyik épület kigyulladása akadályoz meg.

És végül megjelenik az egész filmben addig csupán emlegetett, rettegett Fishman (Sergey Garmash)…

„Fishman will be here soon; he'll give you something to laugh about.”

„Fishman'll put you away once he gets here!”

„For you the only thing you fear is - Fishman! Fishman will come.”

…aki olyan történéseket generál, ami alapjaiban rengeti meg a táborlakók életét.

Nekem nagyon tetszett a film, ami nem csak a szép, régi gőzmozdonyokról szól, hanem emberi kapcsolatokról, elfogadásról és kirekesztésről, a múltbéli történések feldolgozásáról és arról, hogy a kilátástalanságban is lehet hinni a közös jövőben…

A befejezése pedig valami feledhetetlenre sikeredett. :respect:

Mind akcióban, mind drámában úgy odatette magát, hogy csak ültem a tévé előtt és néztem a stáblistát… majd visszapörgettem az utolsó tizenöt percet – és újra megnéztem az egész befejezést. :amazing:

Nemrégen (oké, tavaly, de az nem volt olyan régen… :-) ) néztem meg a „Как я провёл этим летом – How I Ended This Summer – Így ért véget a nyaram” című orosz filmet, amitől… hááát… legalábbis nem voltam elragadtatva. :-/

Ám most a Край visszaadta az orosz filmgyártásba vetett hitemet. :thumbsup:

Mission: Impossible - Ghost Protocoll – Mission: Impossible - Fantom Protokoll

Mivel mostanában belefutottam pár… hm…  elég „nehezen emészthető”, fősodron kívüli filmbe, ezért úgy döntöttem, hogy teszek egy kis könnyed, „lazítós” elhajlást a mainstream-felé… :-)

Így döntöttem a M:I4 (vagy a hogy a fenébe is kell írni… :-)) mellett – és tökéletesen meg is felelt a célra. :sör:

Kezdem azzal, hogy remek – bár nem csupa „A”-(fizetési)listás… – színészek garmadáját vonultatja fel: Jeremy Renner (The Hurt Locker), Simon Pegg (Shaun of the Dead), Paula Patton (Déja Vu), Michael Nyqvist (Millennium trilogy), Josh Holloway (Lost), Anil Kapoor (Slumdog Millionaire), Vladimir Mashkov (Behind Enemy Lines)…

…és valamennyien aktív, vagy éppen rövid, de fontos részt vesznek a show-ban. :sör:

Természetesen Tom Cruise viszi a „zászlót”, de egyáltalán nem neki kell meggörnyedve a hátán cipelni az egészet.

Valahogy olyan jól lettek leosztva a lapok: mindenki fontos és észrevehető fogaskerék a „Nagy Egészben”, és így remekül, felesleges, lassú üresjáratok nélkül szalad… mit szalad: száguld! :-) … a film minden perce.

Az akciók remekül megkoreografáltak és ütemezésük nagyon jól belőtt – nekem mondjuk a dubai tornyon való mászkálás volt a kedvencem. Még 2D-ben is émelyegtem a rám törő tériszonytól… :-)

Istenigazából nem mondanám, hogy amolyan „magvas, mély, elgondolkoztató mondanivalóval átitatott” műről van szó – de erre nincs is szükség. Ez egy remek, pörgős, adrenalinpumpa akciófilm, a szó legnemesebb értelmében. :respect:

Ha az ember szívesen zakatol együtt egy ilyen jellegű alkotással, azt rögtön berántja a gépszíj, mint engem – a Kedvesem egyszer döbbenten konstatálta az egyik verekedési jelenet alatt, hogy magam is meg-megrándulok egy-egy jól irányzott ütés láttán, és ültömben el-elhajolok az ellenség csapásai elől… :-) Nem gondoltam, hogy ennyire észrevehető rajtam, mennyire belemelegszem... (Talán a győzelmi diadalüvöltésem is kihallatszott…?! :-) )

Ami viszont meglepett, az a rendező személye: Brad Bird. Tegyétek a szívetekre a kezeteket, és őszintén mondjátok meg: mit rendezett már ez az úriember?

Én bevallom: nekem dunsztom se volt róla, hogy ki ő… De most már van: ő írta és rendezte a „The Incredibles – A hihetetlen család” és a „Ratatouille – L’ecsó” című rajzfilmeket. :eeekkk:

…hogy miért pont ő jutott a producerek eszébe ezzel a filmmel kapcsolatban, az rejtély…

De el kell ismerni, hogy a feladatot remekül megoldotta. :sör:

A film ritmusa tökéletesen eltalált, egy színész szerepére sem mondanám azt, hogy halvány és/vagy felesleges, az akciók pedig pörgősek és látványosak. :respect:

Ha egy rajzfilmes így tud akciófilmet rendezni, akkor… már alig várom, hogy Dean DeBlois és Chris Sanders* mikor ülnek be egy James Bond, egy Bourne, vagy éppen a következő M:I film rendezői székébe. :thumbsup: :-)

Jó kis film volt, szerintem megéri a rászánni az időt. :sör:

*= Nah? Kik ők? ;-)

Touch s01e02

„Seven billion people on a tiny planet... suspended in the vastness of space all alone. How we make sense of that is the great mystery of our frail existence.  Maybe it's being alone in the universe that holds us all together... keeps us needing one another in the smallest of ways creating a quantum entanglement...of you... of me… of us. And if that's really true… then we live in a world where anything is possible.”

Nah, végre megérkezett a Touch második része.

Innen is csókoltatnám azt a nagyfejű programszervezőt, aki kitalálta, hogy a _január 25-ei_ premiert követően _március 22-én_ adják le a második epizódot. :eeekkk: :-P

Mert közben végighajóztunk a Magussal a Riveren :-), és a Touch pilotjának szép emléke szépen elhalványult…

Talán pont ezért alakult úgy, hogy rögtön kerestem és találtam a „kákán a csomót”… :-/

Már az első részben idegesített a gyámügyes csaj, és most is ugyanazt a tenyérbemászó, feleslegesen irritáló karaktert hozta. De mondhatnám feleslegesnek _és_ irritálónak is.

Jelenlétét Jack… akarom mondani Kiefer… illetve Martin Bohm, na! azért erre a névre egy munka lesz átállni :-) … szóval, a csaj jelenlétét Martin Bohm és fia szempontjából nem érzem igazi „veszélynek”: hisz Jake úgy mászkál ki-be a szigorúan őrzött (hö-hö…) gyámügyi központból, mintha csak egy sátortető lenne felette. De a nézőt legalább rendesen idegesíti a csaj minden megjelenése. :-/

A sorozat konceptjében pedig most vettem észre a nyilván eddig is gerendaként fityegő szálkát.

Ugyanis az „egy rész – egy eset” felállás nekem kissé kevésnek tűnik. Oké, szépen elműködnek ilyen sorozatok a palettán: de egy Tim Kring-től (legyen személye bármennyire is megosztó) azért mégis egy kicsit többet várnék.

Mindkét rész úgy nyitott, hogy látunk egy fél tucat ismeretlen embert, szétszórva a világon, és az epizód végére sorsuk egy láncolattá áll össze, ami egy (vagy több) csúcspontba fut ki. Ez eddig a legfontosabb dologban, a haláltól való megmenekítésben-megmenekülésben teljesedett ki.

Véleményem szerint ez hosszú (de akár közép) távon sablonba és rutinba fordul, és nem fogja megragadni az ember képzeletét – főleg úgy, hogy nincs egy átívelő szál, ami magasabb („high” :-) ) összefüggéseivel egy plusz hátteret-izgalmat-ízt adna a sorozatnak.

Hasonló volt 2010-ben az angol Paradox című minisorozat – amit én mondjuk kifejezetten szerettem.

De a Paradox abban volt a Touch-nál több és jobb, hogy ott sosem tudhattuk, hogy sikerül-e a film végére, a „deadline” időpontjáig megfejteni a rejtélyt, és megmenteni azt, akit kell. És mivel angol sorozatról beszélünk, így nyilvánvaló, hogy akadt, amikor sikerült… máskor meg nem. Ez pedig eleve adott egy veszélyérzetet, egyfajta izgalmat a sorozatnak – amit egyelőre a Touch-ból hiányolok.

Itt valahogy biztosnak tűnik, hogy a végére mindenki megmenekül és boldog lesz…

Nem vagyok egy „happy end”-ellenes figura, de azért… úgy érzem, hogy ennél lehetne egy kicsit magasabb a tét.

De beszéljek már a pozitívumokról is – mert ugye azok is voltak. :-)

Szerintem nem csak én, de a Touch nézőinek nagy része ki van éhezve a pozitív megerősítésre: hogy az Élet szép, az Élet jó, és van értelme. Hogy vadidegenek fordulhatnak egymás felé humanizmussal és bizalommal… és nagyon szeretnénk hinni abban, hogy amikor leesnénk, vagy elbuknánk, lesz egy kéz, ami megragadja a kezünket és (fel)segít.

És ez jó érzéssel tölti el az embert – kissé szentimentális, kissé naiv, kissé megmosolyogtató… de akkor is jól esik a tudat, hogy: „Nézd, odaért! Nézd, segít neki! Nézd, felemeli!”. :-)

(Megjegyzem: főleg egy The Take, meg egy Pa Negre után főleg jól esik az ember lelkének az efféle lélekemelő „hájjal kenegetés”…)

Összegezve: látom a sorozat buktatóit, és nem tudom, hogy hosszútávon mennyire tud majd magával ragadni… de részek végén felszabaduló endorfinok egyelőre megérik az élményt. :-)

„- I don't think today's your day to die, Arnie.
- Please… please….
- No!
- Let me go! Let me go!
- No! You say...
- Please, let me go!
- …that nobody cares about you, that you don't have any friends. I care about you. I'll be your friend.”

The Take - Martina Cole’s The Take

Caldwell hívta fel a figyelmemet erre az angol minisorozatra. :sör:

Ráadásul nagy kedvencem, Tom Hardy a főszereplő, szóval, igen komoly elvárásokkal ültem le a négy rész elé.

…és csalódtam. :-(

Igazából két ifjú gengszter felemelkedését vártam – de ehelyett kaptam egy igazi szociopata lelki nyomorúságát, és nézhettem, ahogy maga körül módszeresen felemészt, tönkretesz és megmérgez mindent és mindenkit. Ahogy ki is mondja ezt a film vége felé az egyik, addigra lelkileg már teljesen megnyomorított női karakter:

„- Freddie, all you are is a cancer.
- Yeah?
- You're cancer. You're cancer in all of our lives.”

Igazából a banda/gengszter szál csak amolyan „mellékes” háttérvonulat a történetvezetésben, a családi dráma dominál – amiből legnagyobb bánatomra a gyerekek sem tudtak kimaradni...

Speciel ezért utálom az olyan főcímeket, ahol a filmből villannak fel _spoileres_ képek, és az embert egy-egy ilyen kép megragadja… és attól kezdve tudja-várja, hogy elkerülhetetlen és előbb-utóbb be fog következni.

Mondjuk, bár még ez lenne ebben az esetben a legnagyobb bajom…

Leginkább az idegesített és zavart, hogy nem volt a filmben _egyetlen egy szerethető karakter sem_. Az ég adta egy világon senkivel nem tudtam azonosulni, együtt érezni… ami azért eléggé lesújtó egy filmsorozat esetében.

Jobban belegondolva, istenigazából nem is a két gengszterkedő fiú a főszereplő, hanem a feleségeik – akik mindketten ki vannak szolgáltatva az elmebeteg, együtt élésre és emberi kapcsolatokra tökéletesen alkalmatlan Freddie-nek.

…és négy részen keresztül nekem azért azért sok(k) volt nézni az évekig tartó lelki nyomort és szenvedést.

Ebben a sorozatban még annak a legjobb, aki meghal – mert aki életben marad, az amolyan félzombiként hurcolja magával bűnei és fájdalmai véres koloncát… és a boldog, kiegyensúlyozott élet már ígéret szintjén sincs a horizontján…

Nyomasztó, boldogtalan, fájdalmas film.

Tom Hardy ijesztően jól hozza a közveszélyes elmebeteg Freddie-t… és én elgondolkoztam azon, hogy ezek a pszicho- és szociopata karakterek mintha állandóan megtalálnák (Bronson, The Take, Warrior).

Azért szívesen megnézném már egyszer egy olyan szerepben is, amikor valami _normális_ figurát alakít.

Rien à déclarer – Nothing to Declare – Finánc a pácban

Nah, megnyugodtam: azért Dany Boon még mindig oda tudja tenni magát… :-) :sör:

Mondjuk, a Micmacs hatására még nem vesztettem el a francia filmekbe vetett hitemet – de azért jó egy kicsit megerősödni. ;-)

Oké, Dany Boonnal pozitívan elfogult vagyok: önmagában az, ha meglátom egy filmben, már plusz pontokat ér – és ha még írta és rendezte is… az maga a Csúcs. :-) :respect:

És most remek játszótársat is kapott Benoît Poelvoorde személyében, és kettejük interakciói nagyszerű pillanatai voltak a filmnek.

1993. A nem kicsit frankofób belga vámtiszt, Ruben Vandevoorde (Benoît Poelvoorde) igazi patriotizmussal áll a belga-francia határon, és védelmezi a hazáját a „békaevők” rohamától.

És Ruben nagyon helyteleníti, ha a kollegái közül valaki nem veszi olyan komolyan a szolgálatot, mint ő maga…

„- Hands up, dirty bastard! On the ground, motherfucker!
- Don't shoot! …Ruben!

- You were sleeping on the job!

- Idiot! You scared me to death!

- Come with me... Come with me! What is this?

- The road.

- No, here! What is this?

- A yellow stripe.

- It's not just ’a yellow stripe.'! For this line, the great patriots history! With their tears and blood and lives they protected our country! This is not simply 'a yellow stripe.' With body, soul, and loyalty... with force and determination, brutal attacks have been repulsed. French people who were out on the harvest... houses were raped and women set on fire! No, reverse that... And right here, here, here they stopped! This insignificant place, yes  sanctified to the Belgian kingdom! So you see. This line is important.”

:-)

Esténként Léopolddal, a hétéves kisfiával közösen át-áthelyezgetik a határt jelző táblákat – mindezt hazafias öntudattól fűtve:

„- We've increased Belgiums size! That's genius, Dad.

- No, Leo. We taking back what's ours!”

:-)

És nem kicsit van feldúlva a hírtől, miszerint hamarosan „beköszönt” az Európai Unió, és ez a határon álló vámosok korszakának végét jelenti…

Közben a barátságos francia vámtiszt Mathias Ducatel (Dany Boon) egyrészt folyamatosan próbálja tompítani a helyi vámosok között (főként Ruben miatt) lángoló belga-francia ellentétet; másrészt egész álló nap gyomorideggel küzd, ugyanis szerelmi viszonyt folytat Ruben nagyon csinos nővérével, Louise-szel. És mivel Ruben és Louise apja szintén keményen nacionalista és frankofób, így Mathias esélyei, hogy bekerüljön a családba… hááát… legalábbis alacsonynak mondhatóak. :-)

Ráadásul, egy drogdíler miatt még konfrontációba is kerül Rubennel – akivel pedig pont, hogy barátkozni és közeledni szeretne… :-)

 „- Go away or I'll arrest you.

- On what grounds?

- You've come across the border with drugs!

- Stupid shithead...”

:-)

Ruben napi konfrontálódásai már saját vezetőinek is az agyára mennek, ezért és a vámosok új fajta munkavégzésének tesztelésére, egy közös belga-francia „akciócsoportot” hoznak létre – amibe a belgák Rubent kötelezően delegálják… míg Mathias közeledési kísérletként önként jelentkezik. :-)

…és ahogy közösen állnak az eldugott mellékutakon felállított ellenőrző ponton, az önmagában fantasztikus humorforrás. :-)

Közös kalandok, súrlódások és összecsiszolódások során jutunk el ahhoz a jelenethez, amikor felcsendül az „I Belive I Can Fly” című szám… amit az ember nem tud fülig érő vigyor nélkül nézni. :feelgood:

„- To the success of the Franco-Belgian brigade!
- Belgian-French!”

:-)

Nagyon kedves, szerethetően humoros, igazi emberi film. Mi nagyon élveztük… :-)

Dany Boon – respect.

:sör:

Micmacs à tire-larigot – Micmacs – (N)agyban megy a kavarás

Nem mondhatom, hogy nem szeretem Jean-Pierre Jeunet-et.

Láttam tőle a „La Cité des Enfants Perdus - Elveszett gyerekek városát”, az „Alien: Ressurrection – Alien 4: Feltámad a Halált”, a „Le Fabuleux Destin d’Amélie Poulain – Amélie csodálatos életét”, az „Un Long Dimanche de Fiançailles – Hosszú jegyességet”, és most gondoltam, bepótolom a „Micmacs à tire-larigot – Micmacs – (N)agyban megy a kavarást”… (Borzasztó ez a magyar cím, rosszul vagyok tőle. :-( )

Nem lettem túl boldog, mit ne mondjak… :-(

Pedig kik szerepeltek a Micmacs-ban? 

Dany Boon: fantasztikus francia színész, író, rendező. Imádom, amikor a vásznon van; imádom a filmjeit: akár írta, rendezte, vagy „csupán csak” szerepel benne. :sör: :respect: 

Dominique Pinon: fantasztikus francia színész. Imádom, amikor a vásznon van; imádom a filmjeit. :sör: :respect: 

Yolande Moreau: fantasztikus francia színésznő. :sör: :respect: 

Michel Crémadès: fantasztikus francia karakterszínész. :sör: :respect: 

André Dussollier: fantasztikus francia színész. :sör: :respect: 

Omar Sy: Intouchables – kell-e több…?! Nem. :-) :respect: :sör:

…és mégis, a film mintapéldája annak: „hogyan készítsünk egy fantasztikus szereplőgárdával felejthetően unalmas filmet?”. :-(

A Kedvesem – aki aztán imádja a francia kifinomultságot és szépséget – kb. a film felénél kivonult, és lefeküdt aludni… Én „végigdolgoztam”… de milyen már az, amikor „munka” megnézni egy filmet?!

Sajnos, még csak azt sem mondhatom, hogy Jeunet „meghalt volna a szépségben”: egyszerűen összeszedett egy valag remek karaktert… és nem tudta őket érdemben mozgatni. :-(

Voltak villanások… de kevés ahhoz, hogy egy egész filmet elvigyen a hátán. Kissé üres lett a dolog… kissé feledhető… kissé unalmas.

Kár érte(m). :-(

The River s01e08 - Final

Igen, a River a csúcson hagyta abba. :sör:

Oké, megmondom a frankót: nálam a 6. rész volt igazából a csúcs – szerintem mind a 7., mind a 8. epizód lejjebb adta annál…

…de akkor is azt mondom, hogy erejének teljében fejeződött be a sorozat. :respect:

Jobban belegondolva, nem is bánom, hogy vége: így nyolc, nagyon egyben lévő, gatyába rázott résszel, egy nagyon-nagyon kellemes emlék marad a sorozat. Amin úgy el lehet majd sóhajtozni, mint anno 1999-2000 tájékán, amikor Peter Benchley által fémjelzett Amazon című, szintén egy évadot – bár legalább 22 részt – megért sorozat kaszálása után… Remélem, emlékeztek még C. Thomas Howell doki karakterére és Gabriel Hogan feledhetetlen Falconer John-jára… :thumbsup:

Amazon-scénában az a sorozat tette oda utoljára magát… és nem hittem volna, hogy egy tucat év is el fog telni, amikor ez a rejtélyekkel, misztikummal és misztériummal teli, felfedezetlen csodavilág újra elcsábít egy forgatócsoportot. (Abba most ne menjünk bele, hogy a Rivert Hawaii-n forgattak… :-) A C. Thomas Howell-féle Amazont meg Ausztráliában… :-) Lényeg, hogy az illúzió tökéletes volt. :-) ).

Na, de lássuk, mi volt a River befejezésében…

A 7. rész végén lévő „agyonütős” befejezés természetesen új irányba sodorja a fellelkesedett Szabvány Csapatot…

…vagy… nem is annyira egyformán lelkes mindenki?

Hát nem. :-P

Bizony, bizony, a sima mosolyú felszín alatt forrnak az indulatok…és van, aki csak a lehetőségre vár, hogy lecsaphasson.

Nos, igen – ha Boiuna végre egy picit békén hagy, akkor legalább egymást öljük halomra: jó kis civilizált, emberi szokás szerint, ahogy illik. :-P

Persze, Jahel megint benne a főhókuszpókusz közepén… ám ott, ahol eddig ő volt a (semi)pro, most megjelent egy igazi nagypályás, aki olyan tudásbéli különbséggel bír misztikum terén, hogy mellette Jahel fogatlan, féleszű, vajákos öregasszonynak látszik. (Megvan mindenkinek Paulina Gaitan mellkép… akarom mondani arcképe? ;-) Akkor el tudjátok képzelni, hogy miféle tudáskülönbség hozta ki belőlem ezt a hasonlatot…. :-) )

…és beindul újra a harc Boiunával, és miközben néztem, egyre erőltetnem kellett azt a gondolatot, hogy: _nem menekülhetnek meg_. Hiszen erről szól az egész, mert: „This is the footage they left behind…”

Boiuna pedig alakot ölt, és beleüvölti a képünkbe a dühödt igazságot:

„You came to me, you sailed on my waters, to steal my secrets.

WE ARE AT WAR!!!”

Erre pedig csak egy régi magyar verssel lehet reagálni: „Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik…”

…és ennek az egyszerű mondatnak a keserű igazsága ver visszhangot a film utolsó képkockájával… ami megkoronázta a sorozat egészét.:respect:

Szerintem egy rendkívül jó, igen kellemes sorozatélménnyel lehettünk gazdagabbak… és a River nélkül most újra szürkék lesznek a hétköznapok. :-(

Köszönöm, ABC, hogy elhoztátok a nappalimba... A Folyót. :sör: :-)

Extremely Loud & Incredibly Close – Rém hangosan és irtó közel

Azt hiszem mindig is voltak és lesznek „örök” témák, amikhez bármikor szívesen nyúlnak vissza a filmkészítők. 9/11 pont egy ilyen téma…

Őszintén szólva, nem kicsit aggodalmaskodtam, amikor ez a film megjelent a piacon: mert mi a fenét tudnak még ebből kihozni? Nem kaptunk még/már kicsit sokat (_sokkot_) a 9/11-es poszttraumatikus stressz szindrómákból? Nem… nem unalmas már egy kicsit a téma…? Hm?

Szóval, úgy sandán, laposakat pislogva szemeztem ezzel a filmmel… míg végül Tom Hanks és Sandra Bullock miatt csak belevágtam.

A film első órája igazolta is a félelmeimet… :-( Igen, próbáltak valami „mást, újat, frissebbet, nagyobbat” dobni a témában… de mégis megmaradtak a szélesre taposott úton.

A Kedvesem „nemtetszési” indokát ennél simábban levezette: neki egyszerűen nem volt szimpatikus a főhős kissrác. És valljuk meg, jogosan.

Értem én, hogy az „unicum” karakter nem az a habos-babos, puszilni valóan aranyos kisfiú – de eleinte tényleg nagyon nehéz volt szimpatikusnak találni… Mondjuk, én azért később „belejöttem”. :-)

És Sandra Bullock ide, Tom Hanks oda – mégis Max von Sydow mentette meg, és indította be a filmet. 

De azt is el kell ismerni, hogy a történet a végére tartogatott néhány olyan kellemes-kedves-meglepő fordulatot, amik szerintem meg is koronázták az egészet, és arra a kijelentésre ragadtat, hogy igen, bár „lerágott csont” a téma, de ezt a filmet mégis érdemes volt megcsinálni. :sör:

Az alapsztorit nyilván mindannyian ismeritek: Oskar (Thomas Horn) egy különleges kissrác – istenigazából nem jön le, hogy mi a baja, de az, hogy nem százas, az biztos… –, akinél már csak az apjával való kapcsolata különlegesebb, aki folyton megoldásra váró rejtvényeket gyárt a fiú számára, aki lubickol ezekben a kalandokban. Az apa Thomas Schell (Tom Hanks) az egyik toronyban veszti az életét, emiatt Oskar még inkább magába forduló lesz – az anya Linda (Sandra Bullock) hiába próbálja „elérni” a fiút, az ettől csak még jobban bezárkózik, és rideg elutasítással „vág vissza”.

Ám egyszer, az apa holmijai között kutakodva Oskar talál egy kulcsot, és az a fixa meggyőződése lesz, hogy ez apja utolsó „nagy rejtvénye”, amit mindenképpen meg kell oldania.

Mint mondtam, nekem a végére kifejezetten összeállt az egész, és teljes megelégedésemre szolgált a film. 

Mondjuk, én hajlamos vagyok a szentimentalizmusra és… szívesen meg is hatódok, ha arról van szó. :-)

Az apa-fiú kapcsolatok „bogozása” pedig kifejezetten a gyengém…

De tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenki fogadja be hasonlóképpen az élményeket – ezért óvatosan ajánlom. :-)

Ui: Majdnem elfelejtettem szóvá tenni – John Goodman ennyire leírta magát…?! Vagy mi…?! Ugyanis az ő karaktere a filmben „Stan the Doorman”. És hogy milyen szintű megformálást igényel Stan? Hááát… kábé olyan „3. ajtónálló”… vagy „5. gárdista”… esetleg „16. lajbis parasztlegény”, ha próbálnék színházi hasonlattal élni.

Egy nulla, egy semmi karakter volt! Kovács XIII. Afanáz simán „elnyomta” volna a szerepet a BLASZ II-ből… nem egy John Goodman, ember!!!

Egyszerűen nem tudok napirendre térni az eset fölött… :eeekkk:

Das Leben der Anderen – The Lives of Others – A mások élete

1984 – NDK – Stasi

„We are the Party's shield and sword.”

Gerd Wiesler a Stasi századosa (Ulrich Mühe) éppen kihallgatást vezet, majd látjuk, ahogy a főiskolán elemzi a tanulóknak a kihallgatott személy reakcióit…

A főnökével hamarosan jelenésük van a színházban a kulturális miniszter előtt, aki mivel megkívánta a Christa-Marie Sielandet (Martina Gedeck) sztárszínésznőt, ezért ráállítja a teljes Stasi-apparátust a színésznő élettársára, az író Georg Dreymanra (Sebastian Koch), azzal kimondatlan utasítással, hogy találjanak ellen valami terhelőt.

Wiesler százados pedig teljes rideg precizitásával rááll az ügyre, és attól a pillanattól kezdve a pár életének minden percében jelen van.

Önmagában is elég brutális, hogy emberek akkoriban kényre-szóra milyen szinten képesek voltak beletaposni mások életébe – legyen az „ideológiailag” megindokolt okkal, vagy pusztán valami főfunkcionárius személyes céljai érdekében.

„So we're helping a Committee member get a rival out of the way. You know what this could mean for my career. And for yours.”

Jó, tudtuk, hogyan működtek anno ezek a dolgok (kies hazánkban is…), de ettől függetlenül most is rendesen felfordult az ember gyomra az egésztől.

A sajnálatos módon túl korán (a film elkészülte után egy évvel) elhalálozott Ulrich Mühe nagyszerűen hozza a precíz munkavégzésnek, a munkájának – és mások életét – élő századost, akiben a tisztesség annyi szikrája megmaradt, hogy nem tud és akar bizonyítékot koholni az ártatlan pár ellen. Sőt, a maga eszközeivel még tesz is azért, hogy megerősítse kettejük kapcsolatát.

De Sebastian Koch (őt a Zwartboek-ben láthattuk korábban) is remekül alakítja a már-már naivitásig idealista Georgot, aki lépésről-lépésre eszmél rá, hogy kivételezett helyzete miatt milyen sokáig mennyire nem vette észre maga körül a kétszínű, aljas világot.

„The statistics office on Hans Beimler Street counts everything, knows everything. How many shoes I buy a year: 2,3. How many books I read a year: 3,2. And how many pupils graduate with straight A's every year: 6347. But there is one thing they don't count, maybe because even bureaucrats find it painful, and that's suicides. If you call Beimler Street to ask how many people between the Elbe and the Oder, between the Baltic Sea and the Ore Mountains despair drove to their death, our numbers oracle is silent. But it may just note your name for State Security... Those grey men who ensure safety in our land... and happiness.

In 1977, our country stopped counting suicides. They called them 'self-murderers'. But it has nothing to do with murder. It knows no bloodlust,\no heated passion, it knows only death, the death of all hope. When we stopped counting, only one country in Europe drove more people to their death: Hungary.

We came next, the land of 'Real Existing Socialism'.”

Ahogy Georg szép lassan radikalizálódik, az életüket folytonosan megfigyelő Wiesler százados már találhatna olyan bizonyítékot, amire a főnökeinek szüksége van… de már megszerette a párt annyira, hogy ne akarjon.

Ám ezzel egy nagyon veszélyes úton indul el…

A filmnek több olyan pillanata is van, amit csúcspontnak lehetne nevezni:

…amikor a Stasi szorítása megtör valakit, hogy a szerelmére tegyen terhelő vallomást… amiről korábban nem hitte volna az ember, hogy megtörténhet…

…amikor egy bizonyíték eltüntetése élet-halál kérdése…

…amikor az alagsori levélbontóban éri a Berlini-fal megnyitásának híre a bukott, kegyvesztett Stasisokat…

…amikor egy író rájön, hogy őt is megfigyelték, és amikor bemegy a Stasi iratait kikérni, és döbbenten veszi tudomásul, hogy még a tapasztalt iratkezelők is elismeréssel nyilatkoznak a hatalmas aktakupaca láttán…

…amikor egy író megtudja, hogy kit takar a HGW XX–7 kódszám…

…amikor látjuk, hogy az új demokráciában újságkihordóként dolgozik egy Stasi ügynök…

Nem tudom, talán kissé idealisztikus volt a film befejezése… de én az egész nyomasztó milliő után határozottan szükségesnek éreztem ezt a fajta feloldást.

Nem egy könnyű „olvasmány”, de ha az ember ráhangolódik, egy nagyon emlékezetes filmélménnyel lesz gazdagabb. :respect:

Köszönet Justinak, hogy felhívta a figyelmemet erre az alkotásra! :sör:

Valhalla Rising – Valhalla – A vikingek felemelkedése

Elsősorban Mads Mikkelsen miatt vállaltam be ezt a filmet, de a végére kiderült, hogy a film írója-rendezője ugyanaz Nicolas Winding Refn, aki az általam döbbenetesen jónak ítélt Bronsont is írta és rendezte.

Mivel a Bronson 2008-as, a Valhalla Rising pedig 2009-es, így azt hiszem kijelenthetem, hogy sajnos visszalépés történt minőség terén… :-(

Mads Mikkelsen alakítja a „hazátlan”, legyőzhetetlen, félszemű rabszolga-harcost, akinek istenigazából neve sincs – csak a társául szegődő kissrác nevezi el hirtelen egy kérdés hatására One Eye-nak.

Az is gyorsan kiderül, hogy a rabszolga-harcos kézről-kézre jár a törzsek között, ki tudja már, mióta…

„He's never belonged to anyone for more than five years. Your time has passed. Mine has come.”

Az elején bitang kemény harcokkal indítunk: a küzdőtéren One Eye-t a nyakánál fogva láncra verik, és már eleve két ellenféllel állítják szembe, de nemhogy így sem tudják, szó szerint esélyük sincs legyőzni.

A „bemutatkozás” után főhősünk nem sokkal megszökik, és nyomában a társául szegődő kissráccal nekiindul a nagyvilágnak.

Belefut egy csapat keresztény vikingbe, akik felismerik, de nem állnak az útjába.

„- So... now you've got your freedom, what do you plan to do with it?

- I wanna go home.

- Where is that?

- Don't know.”

Felajánlják neki, hogy tartson velük a Szentföldre, mert mi más is lehetne egy igaz – keresztény – viking életének értelme, mint a Szentföld visszahódítása a hitetlenektől.

De One Eye elhagyja őket, és megy tovább… bár a vikingek vezére bízik benne, hogy mégis meg fogja gondolni magát.

…és ekkor beindulnak a megmagyarázhatatlan, logikátlan történések, amik ettől kezdve végigkísérik a filmet. Sajnos. :-(

Mert a következő jelenetben One Eye és a kissrác már a keresztény vikingek hajóján utazik, a Szentföld visszahódítására. :eeekkk:

Ööö… miért is? Nem arról volt szó, hogy haza akar jutni? Oké, nem tudja, hogy hol van a „haza”, de akkor is? Nem harcolt már végig vagy tizenegynimennyi évet rabszolgaként, mások dicsőségére? Még ha megtért volna valamiért, vagy ilyesmi…

Mindegy, a dolog a levegőben marad: One Eye a Szentföldre tart, hogy a hitetlen pogányok (azaz a _hozzá hasonlóak_...) ellen harcoljon.

Egyszer csak, hosszú hányattatás után, a hajó partközelbe ér, és egy folyón halad felfelé.

De mint ahogy Columbus Indiába tartva, a keresztény vikingek a Szentföldre tartva Amerikába jutnak…

Mondjuk, Indiába tartva még van logika Amerikát felfedezni… de a Szentföld irányába hajózva… hááát, szerintem legalábbis alapvető tengerészeti hiányosságokat jelent Amerikába érni.

Mindegy, a viking vezér lelkesen kijelenti, hogy nem baj (aha…), ha már így alakult, ezt a földet az Úristen nevében magának követeli. Nos, igen, ez nagyon szép kinyilatkoztatás, főleg annak a fényében, hogy ekkorra a korábban is legfeljebb tucatnyi főből álló csapat megfogyatkozott… és voltak a hódításra vagy nyolcan. :hupsz:

És beindult a nagy amerikai vadonban a szenvelgés, miközben az indiánok (vagy a hitetlen pogányok?) baráti üdvlövéseket adtak le tiszteletükre, úgy, hogy ezek azt se tudták, hogy honnan jön az „áldás”…

One Eye elmaradhatatlan kísérőjével, és két túlélővel nekiindul az erdőnek, hogy beteljesítse azt a küldetést, amit a kissrác tulajdonít neki, miszerint:

„- He says I'm gonna reach the sea. Gonna build a new boat. Gonna go home.

- What does he say about me?

- You're gonna die.”

Mindvégig vártam, hogy valami kikerekedik ebből a zagyvaságból: elmegy a hazája helyett a Szentföldre – helyett Amerikába, és itt az a célja, hogy visszajusson oda, ahonnan elindult.

Logikus.

A befejezést meg elbaltázottnak érzem, a szó szoros értelmében…

Istenigazából, se füle, se farka nem volt az egésznek, a kevés, brutálisan gyors és véres harcjelenet nem segít a dramaturgiai és történetvezetési hiányosságokon – főleg, ha alapjában véve egy normális történet sincs a háttérben, csak valami (ál)művésziesen elszállt katyvasz.

Mads Mikkelsennek ennél csak jobb filmjei vannak, és Nicolas Winding Refntől pedig nézzétek inkább a Tom Hardys Bronsont.

The River s01e07

„A Riverre figyelni kell! Mer’ a River jön, a River az mindig jön.” :-)

Mondjuk, a _mindigben_ nem vagyok annyira biztos, hisz már csak egy rész van vissza az évadból, és a nézettség… de félre a borús gondolatokkal. Most még a Riveren vagyunk. :-)

Összességében ez a rész tetszett eddig a legkevésbé: mert amilyen „horror sablonra” épült, az mostanában kissé lerágott csont… de a végére tartogattak egy nagyon hatásos belépőt, ami azért nagyot dobott nálam a rész értékelésén. :sör:

A Csapat most az elhagyott kutatóbázison kereste Apa nyomát, de természetesen akadt itt egy pár rosszarcú pofa, akik szívesen kibelezték volna őket…

Katona (titkosszolgálati tiszt) flashback-jei jelentették most elsősorban a háttértörténet és a motivációk kibontását – és kiderült, hogy párkapcsolatok terén megtalálta zsák a foltját Mina (Bordán Lili) személyében, aki szintén a „szívesen lövöldözök mindenre, ész nélkül is akár” kategóriába tartozik.

Újfent találtak elhagyott felvételt, amit végignéztek – és Anya öt percenként felsikoltott, hogy „Emmet! Ott van Emmet! Csak ő lehet!”.

Mondjuk, a „húskamra” nagyon kemény volt… az azért rendesen csapkodta a biztosítékot nálam.

„- Someone has to go in there and check. A.J.

- Don't even think about it. It's a room full of  corpses.”

De olyan jó 25-30 perc után tettek bele egy nagyon jó fordulatot, ami azért – így, a hetedik rész körül – érett már.

És mint mondtam már, a végére pedig tartogattak egy nagyon hatásos belépőt… ami azért horzsolt.

:thumbsup:

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy az utolsó részre mit tesznek nekünk az asztalra a készítők… :sör:

(Ide most nagyon szívesen beidéztem volna a rész utolsó mondatát... de lebeszéltem róla magamat. :-) Fedezzétek fel ti magatoknak - akkor és ott. :sör: )

Le Convoyeur – A pénzszállító

Mivel a Kedvesem az Efter brylluppet után megjegyezte, hogy kissé túl sok emberi drámás filmet nézünk, ezért megpróbáltam valami könnyedebb téma után nézni…

…így döntöttem a Le Convoyeur mellett, gondoltam, valami laza rablós-lövöldözős. :-)

De persze nem így lett – és az emberi drámát most sem úsztuk meg. Mert miről is szólna egy film, ha nem emberi sorsokról? Drámáról, nem igaz?

A furcsa, kissé zavarodottnak tűnő Alex (Albert Dupontel) jelentkezik a Vigilante nevű pénzszállító céghez biztonsági őrnek. A kollégákkal való ismerkedés közben kiderül, hogy a cég pénzszállító autóit az elmúlt időszakban háromszor támadták meg, aminek során kilenc őr, valamint két civil vesztette életét.

Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy Alex több annál, mint egy végső elkeseredésében, utolsó lehetőségként biztonsági őrnek jelentkezett ember – és valamiért nagyon érdeklik a céget ért támadások… és a kollégák személyisége.

Lassan kiismeri, hogy ki-milyen karakter, míg a napi munkavégzés során szembesül a pénzszállítók nem éppen irigylésre méltó életével, valamint szembesül saját lehetőségeivel, korlátaival és lelkiismeretével…

A film fonala szépen gombolyodik… bár kissé unalmasnak és feleslegesnek éreztem a szállodai „Isabelle-szálat”… és kerekedik a történet: megismerjük Alex motivációit, de még mindig nem tudjuk, hogy ki a tégla a cégnél.

Nekem határozottan tetszett a film történetszövése és csendes, karakterépítő folyása…

…erre a végére egy olyan kemény akciót tettek le az asztalra, amire a francia és angol nyelv azonos szót ismer: „massacre”. :thumbsup:

Mivel imádom az ilyen jellegű filmeket is :-), ezért erre elismerően csettintettem, és még feljebb csúszott az értékelésem.

Szerintem egy remek film volt: nem túl akciódús – de amikor akcióra váltott, akkor rendesen odatette magát –, nem minden emberi dráma nélküli, a francia filmgyártás minden finomságát magán viselő. :respect:

…talán csak egy dolgot említenék meg, ami nekem nem jött be igazán. A végefőcím, end credits alatt minden (fő)szereplőről kaptunk egy-egy villanásnyi képkockát, amin mindenki filmbéli jellemének megfelően mókázik egy kicsit.

Nos, ez némileg rontotta a film befejezése után a ránk telepedő hangulatot – és nem oldotta azt, hanem csökkentette annak hatását.

Sok film végére el tudnék képzelni ilyen „levezetést” – ide pont nem kellett volna, szvsz.

De ettől függetlenül határozottan érdemes megnézni. :sör:

Efter brylluppet – After the Wedding – Esküvő után

 

Mads Mikkelsen ismét – még mindig a Casino Royale előtti időkből, a _jó_ vonulatból.

A Mads alakította Jacob 20 éve Indiában él és dolgozik egy árvaházban. Ám a dolgok úgy alakulnak, kénytelen visszautazni Dániába, hogy anyagi támogatást szerezzen az árvaháznak.

A milliárdos Jørgen (akit Rolf Lassgård formál meg) fogadja Jacobot, de – mivel több projekt is kérelmezi anyagi támogatását – végleges választ csak a lánya hétvégén esedékes esküvője utánra ígér, amire lezseren meginvitálja Jacobot is.

Jacob úgy érzi, muszáj „a pénzeszsák kedvére tenni”, ha sikerre akarja vinni küldetését, ezért kényszeredetten elmegy „reprezentálni”…

…és az esküvőn találkozik Jørgen csinos feleségével, Helene-nel (Sidse Babett Knudsen), és kiderül, hogy ők ketten régről ismerik egymást.

A sztori „fordulatai” számomra megint kissé talán túl nyilvánvalóak voltak (talán kicsit sok filmet láttam már…? :-) ), de ettől függetlenül egy kedves-kellemes alkotást láthattunk. (Nekem gyorsan lejött az is, hogy ezt a filmet biztosan nő írta...)

Emberségről, szeretetről, szerelemről, családról… és arról, hogy milyen az, amikor egy irányításhoz szokott embernek át kell engednie a gyeplőt… valamint milyen az, amikor megkapjuk mind az erkölcsi, mind az anyagi lehetőséget arra, hogy dönthessünk.

Mads Mikkelsen (mint _minden_ hollywood előtti dán filmjében) most is nagyon jó, és itt (ismét) nagyszerű „játszótársakra” talál Rolf Lassgård és Sidse Babett Knudsen személyében.

Kedves, szerethető film, érdemes a rá szánt időre.

Ui.: Köszönet Justinnak a segítségért! :sör: :-)

Vincent will Meer – Vincent Wants to Sea – Vincent és a tenger

A film után a Kedvesem azt mondta: „Ez volt a legjobb film, amit megnéztünk.” :-)

Mondjuk, nekem lenne pár érvem más filmek mellett ;-) … de kétségkívül nagyon bejött nekem is. :thumbsup:

Egy határozottan szerethető road-movie – úgy látszik, mostanában divatba jött ez a műfaj, de legnagyobb meglepetésemre, mind az indiaiak (Zindagi Na Milegi Dobara), mind a kanadaiak (One Week), és mind a németek (Vincent will Meer) tudtak ebben egyedit, szerethetőt és emlékezetest alkotni. :respect:

A 27 éves Vincentet anyja halála után apja – aki mondhatni kevéssé törődő és együtt érző – egy intézetbe viszi, hogy Tourette-szindrómájával kezeljék.

Vincent összeismerkedik a kényszeres neurózisos Alex-szel, és az anorexiás Marie-val, majd közösen megszöknek, hogy Vincent elvihesse anyja hamvait az olaszországi San Vincentébe – ami ennek a különleges csapatnak természetesen különleges gondokat okoz. :-)

„Alex: San Vincente there's 6 times in Spain, 9 times in Italy. What should I enter?

Vincent: In Italy, the sea!

Alex: What? I can not "sea" here.”

Mint ahogy az ilyen road-movie-knál általában, itt sem igazán „A Cél” a fontos, hanem „Az Út”… és az út során most is számtalan jópofa, és csodálatos pillanatnak lehetünk szemtanúi – miközben a trió kisebb-nagyobb összezördülései, és kibékülései, különleges pillanatai viszik előre a történetet.

„Vincent: Cunt! You've got almost knocked over!

Alex: Cunt?

Marie: That was his Tourette's, you idiot!

Vincent: No, I'm so mean!”

:-)

Útjuk során néhány olyan gyönyörű helyen is áthaladnak, hogy szemem-szám eltátottam az ámulattól…

De ne feledkezzek meg arról, hogy a történetnek egy másik szála is van: Vincent apja és a trió közös doktornője a kis csapat után erednek, és az úton ők is változáson mennek keresztül – ami talán kicsit „egyértelmű”, de nekem, nekünk egyáltalán nem volt zavaró, vagy szájbarágós. Ők is kerültnek vicces és rázós helyzetekbe, és a nyársat nyelt, már-már az érzéketlenségig szigorú, az anyja haláláért Vincentet hibáztató apa is átgondolja az álláspontját…

Nagyon jó kis film volt szerintem is – érdemes a rá szánt időre. :thumsup:

Auf der anderen Seite – The Edge of Heaven – A másik oldalon

Ez egy nagyon jó film – de nagyon nehéz róla írni…

Mit is mondhatnék? Nincs igazából _egy_ története: történtei vannak… amik nem „összefüggenek”, hanem lazán kapcsolódnak egymáshoz… és a film mégis egységes egészet alkot. :respect:

Egy Németországban élő idős török ember, Ali Aksu „kivásárol” magának egy prostituált török nőt, Yetert… Ali fia, Nejat, német irodalmat tanít az egytemen, de Törökországba megy, hogy Yeter lányát megkeresse… a Yeter lánya, Ayten, radikális politikai nézetei miatt Törökországból Németországba menekül, és próbálja megkeresni az anyját… az egyetemista Lotte próbál segíteni Aytennek, de ezt az anyja, Susanne nagyon nem nézi jó szemmel…

Zűrzavaros? Túl összetett? Szerintem sem ez, sem az. :-) A film nézése közben főleg nem.

Nagyon szépen gördül a történet, rétegről-rétegre építkezve bomlanak ki előttünk a sorsok… és nem, nem függ össze minden-mindennel, de látjuk, ahogy egy-egy adott pillanatban összekapcsolódnak vagy éppen csak elsodródnak egymás mellett életek…

Istenigazából nem hangzanak el a szereplők szájából „magvas igazságok”, nem gyönyörködünk szép tájképekben, a sztori pedig nem ravaszul csavaros és nem tartogat döbbenetes fordulatokat…

…mégis fantasztikusan egyben van, és működik. :thumbsup:

De ha már ennyi betűt szántam arra, hogy mi _nincs_ a filmben, elmondom azt is, hogy nekem mit adott.

Elgondolkoztatott azon, hogy néha milyen ostoba apróság elég ahhoz, hogy tönkre tegye az ember valaki életét… esetleg éppen a sajátját…

…hogy vannak pillanatok, amikor belátjuk, mennyire rosszul is gondoltunk, döntöttünk bizonyos dolgokról korábban…

…hogy érdemes azok céljait magunkévá tenni, akik számunkra fontosak…

…és hogy ráébredjünk: mi magunk is milyen fontosak vagyunk szeretteinknek.

Az is biztos, hogy Fatih Akin, a film írója-rendezője nagyon kíváncsivá tett Selim Özdoğan: Demircinin Kizi (Die Tochter des Schmieds) regényével kapcsolatosan, amit Nejat az apjának ad.

„- I've brought you a book.

- What is it about?

- Just read it.”

Szóval, ha ez "termékelhelyezés" volt... akkor nagyon jól sikerült. :-)

Valamint mindenképpen ki kell emelnem egy teljesen személyes, de rám roppant nagy hatással bíró jelenetet, dialógust, ami egy olyan történettel kapcsolatban hangzik el, ami (meglepetésemre) mind a keresztény, mind az iszlám kultúra szerves része. Susanne és Nejat beszélgetése, ahogy Isztambulban az ablakban állva nézik a lépcsőn sorjázó embereket.

„- Where are everyone going?

- To the mosque. Today marks the first day of Bayram. The three-day Feast of Sacrifice.

- And what is it that's sacrificed?

- God wanted to put Ibrahim's faith to the test - so he ordered him to sacrifice his son. Ibrahim took his son, Ismail, to the sacrificial mount. But just as he was about to kill him, his knife went blunt.  God was satisfied and sent Ibrahim a sheep to sacrifice in place of his son.

- We have the same story.

- I remember asking my father if he would sacrifice me, too. I was afraid of this story as a child. You see, my mother died young.

- What did your father answer?

- He said he would even make God his enemy to protect me.”

Köszönöm Fatih Akin, hogy végre valaki kimondta azt, amit én is szívemből érzek ezzel a történettel kapcsolatban. :respect:

Ez film érdemes a figyelemre, jó szívvel ajánlom. :sör:

The River s01e06

Eszméletlen… :amazing:

Ez a sorozat egyre jobb, de komolyan – nálam már lemosta A Folyó az American Horror Storyt a dobogóról, és a helyére állt. :-) :thumbsup:

Oké, a „suspension of disbelief”-em kezét most is erősen megfogtam az epizód kezdetekor és nem is eresztettem el a végéig. :-)

De a dolog (újfent) működik, nincs vita. :sör:

Apa része volt – most ő vitte a showt, ugyanis a Csapat a dzsungelben talált egy kazettát, és azt nézték végig …

…és egy nagyon jó részt hoztak össze megint. Egy eszméletlen jó részt. :thumbsup:

Apáról már eddig is volt egy kialakult képünk, de ez most egy jóval nagyobb rálátást adott, és végre hosszan nézhettük, ahogy fanatikusan, mindenre elszántan nyomul előre a dzsungelben.

De Boiuna ismét egy nagyon komoly ellenfelet állít a kutatókkal szembe…

„Mr. Emmet is wrong. Il Tunchi is not a spirit. She is a demon. Il Tunchi does not come to scare you… She comes to kill you.”

…ahogy Apa egyre jobban magára hagyatva küzd a cél eléréséért, egyre keményebb döntéseket kell meghoznia…

…és a gyomrunk összeszorul egy-egy döntéshelyzete láttán. :respect:

Férfiasan bevallom: nekem Apa most nagyot nőtt a szememben.

Eddig egy fanatikus, eszetlen (őrült…?) törtető alaknak láttam, aki a „Hőn Áhított Célért” képes mindenen és mindenkin átgázolni, nem törődve a hátrahagyott sebekkel, holtakkal, romokkal…

…de most látva, hogy mégis van lelkiismerete, ami meg is szólal, és hogy képes arra, hogy belássa tévedéseit – valamint az, hogy önmagával szemben még könyörtelenebb, mint bárki mással… ez lenyűgözött és elismerésem kifejezésére késztetett. :thumbsup:

A film végére pedig a Csapat egy olyan helyre ért el, ahol megint fordulhat a keresés kockája.

Fantasztikusan jó epizód volt ez is: tűkön ülve várom a folytatást. :-)