2014. május 29., csütörtök

Prey s01 & The Red Road s01e02-s06



Egy jó tanács: ha valaha is olyan haszontalan dologra akarnátok rávenni magatokat, mint egy filmes blog írása, sose csináljatok olyat, hogy „halogatjátok” megírni egy jó filmről/sorozatról a rivjút.

Ugyanis ilyenkor előfordulhat az a véletlen (bal)eset, hogy míg halogattok, közben belenéztek egy három részes, angol minisorozat első részébe… aztán rögtön toljátok rá a másodikat… és idegbeteg bőregér módjára, cikázva indítjátok rá a harmadikat, mert az adrenalin szétveti az agyatokat.

Aztán pedig döbbenten néztek magatok elé, és rájöttök, hogy most már képtelenek vagytok „úgy” (helyén?!) dicsérni a korábban látott jó filmet/sorozatot, mert az újabb (jobb?!) élmény teljesen „elnyomja”. :-S

Hát így jártam én most a The Red Road-dal és a Prey-jel…


Prey s01


Anglia újra jött, lecsapott, zúzott, széttépett, és ledarált. :beer: :ale: :ollé: :-)

Egy átkozott zúzda, és aljas, rohadék mókuskerék, egy elmebeteg hullámvasút, egy életlen (hogy jobban fájjon…), de brutál erős húsdaráló – ez a Prey. :respect:

Oké, kezdem a „feketelevessel” – a befejezés… hm… „mikéntje” nekem már kissé túl ismerős, túl lerágott csont… azt hiszem. :-S Ott és abban, azért… merhettek volna bátrabbak, többek lenni.

De amíg odáig eljutunk – az valami csontig maró adrenalinbomba. :thumbsup:

John Simm-et immár a harmadik remeksorozatban van szerencsém látni: Mad Dogs, Exile, és Prey.
És az immár teljesen nyilvánvaló, hogy valamit tud a srác. :respect:


Ő formálja meg a filmben Marcus Farrow-t, a rendőrnyomozót – akit hamarosan olyan bűnnel vádolnak meg, amitől minden idegszálunk égnek áll, és saját kollegái erednek a nyomába, hogy levadásszák.

Marcus pedig egyszerre menekül, és közben nyomoz az igazi tettesek után, mint a vérszagot fogott kopó.

„How far would you go to find the people that killed your family?”

Nem nagyon érdemes, és nem is szabad ennél többet mondani a sorozat történetéről: belenézel, és beránt – és ledarálod, mint a vadmarha. :-)

…vagy nem ránt be, és kaszálod. :-P

De az biztos, hogy Marcus története eszelősen jó: ráadásul van mellette két nagyon ütős karakter, akik hozzáteszik a show-hoz a maguk nem is kis garasát.

Ott van mindjárt a főnyomozó, Rosie Cavaliero (őt a A Young Doctor’s Notebook Pelageyá-jaként ismerhetjük… :-) ), akinek sikerült olyan karakterisztikát adni, ami szerény, nyomott, egyvágányú véleményem szerint igazi unicum lett a filmes rendőrnyomozók között. :respect:


Valamint ott van a rendőrhaver, Craig Parkinson (őt korábban a Whitechapel-ben láthattuk, mint Jimmy és Johnny Kray :sör: ), aki szintén egy nem szokványos figura, és remek, egyedi színt és ízt hoz a történetbe. :thumbsup:



Nem ragozom tovább: szerintem egy (újabb) nagyszerű, angol minisorozathoz van szerencsénk.

Must see. :sör:


The Red Road s01e02-s06


Nem beszélek mellé: ebben a sorozatban nagyon megszerettem Jason Momoát  :sör: – talán még a Conan utánzást is megbocsátom neki. :-P

Oké, szögezzük le: Phillip Kopus karaktere tökéletesen rá lett szabva.

De eszméletlenül jól is áll Momoának – aki szvsz lubickol a badass, gyűlölt/szeretett, aljas és egyenes szerepében.

Az állandóan – még a legnagyobb bajban is – a szája szegletében bujkáló mosoly egyszerre teszi vagánnyá, senkitől és semmitől nem félővé… és piszok, szemét csirkefogóvá. :respect:

Ahogy például a második részben „megdumálta” a kis, indián srácokat – az egyszerre maga volt a szemét manipuláció netovábbja, és zseniális pszichikai hadviselés… :respect:


Nem, a rendőrt és családját nem sikerült megszeretnem… sőt. :-///

(A feleséget legszívesebben én magam ástam volna el a kert végében… :-PPP )

DE! Viszont megértettem, és megszerettem a férj és a feleség _kapcsolatát_, egymás iránt érzett szerelmüket/szeretetüket – ami néha-néha őket is a… hm… „sötét oldalra” viszi.

A The Red Road megint olyan „nyomozós krimi” volt, mint a zseniális Rectify s01 (aminek hamarosan jön a második évada!!! ): azaz egyáltalán nem _nyomozós krimi_ – hanem kőkemény emberi dráma.

De mindkettő igencsak nagyszerűt alkot ebben a témában – ha nem egyedülállót. :respect:

(Oké, azért ne essek túlzásba: a Rectify azért egy osztállyal feljebb játszik, mint a Red Road…)

Az utolsó rész (főleg annak is a legvége) valami bitang zúzós volt: az emberi (állati…?!) ösztönök tombolása, a zsigeri gyűlölet, és düh szabadjára eresztése – vér, és kegyetlenség, és még több vér és aljasság…


 …de akkor is ott van benne. Mindennek a legmélyén. A rárakódott mocsok, sz’ar, hányadék és köpedelem legalján – az emberség. Az egymásért való kiállás. A „csakazértis”, soha meg nem adó harc, akkor is, amikor már úgy tűnik, minden elveszett… :respect:

Talán nagy hülyeség, mert minden epizódban volt olyan „gyöngyszem”, ami miatt érdemes nézni ezt a sorozatot – de azt mondom, hogy azért az utolsó 10-15 percért _önmagában_ megéri végignézni az évadot.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az utolsó rész „tavi” jelenete nem volt ott a szeren: mert nagyon is ott volt. :sör:

De nekem, ösztönlény állatnak ;-) az az utsó 15 perc tette fel a sorozatra a koronát. :respect:

Momoa meg… szerintem az életben is ilyen laza, mosolygós, marháskodós srác. :sör:
:-))))



2014. május 21., szerda

Sirens (US) s01ee06-e08 & Penny Dreadful s01e01-e02 & The Red Road s01e01



Csak távirati stílben néhány benyomás három sorozatról…


Sirens s01ee06-e08

„- Are you an angel?
- No.
- Are you a devil?
- No.
- Then eat a bag of dicks!
- Oh, well, that is very kind, sir, but we're not allowed to accept gratuities.”
:-)))

Egyre jobban szeretjük ezt a kis habkönnyű marhaságot. :sör:


A színészek egyre jobban belejöttek a karakterekbe, egyre egyedibb és különlegesebb mindenki, és azt hiszem, hogy a legjobbat hozzák ki magukból.

Oké, középpontban egymás folyamatos szívatása-ugratása van, de ezek – a mindenkori napi esetek tükrében – valahogy marha jól jönnek ki. :-)

De talán az is jól mutatja, hogy mind az írók, mind a színészek, mind az egyszeri néző folyamatosan melegszik bele, és élvezi egyre jobban azt, amit csinál, hogy nekem egyértelműen a 7. és 8. részek „Till Jeff Do Us Part” és az „Itsy Bitsy Spider” tetszettek a legjobban. :-)))))

Nem tudom, hogy a melegek közössége hogyan fogadta/fogadja Kevin Daniels alakítását, de az tény, hogy rengeteg poén kötődik a laza, szexualitását egyáltalán nem nőiesen, vagy idegesítően affektálva vállaló figurájához. :sör: :-)

És nagyon bírom a stréber úrifiú, az anyjával lakó Kevin Bigley ökörmarhaságait is, aki szintén nagyszerű humorforrás. :sör: :-D


A „nagy hármasból” a központi karakternek gondolt/tervezett Michael Mosley-t bírom a legkevésbé, valahogy ő nem egy annyira különleges figura… :-/

De a sorozatot kifejezetten csípem, és nagyon várom mindig a következő részt. :thumbsup:

- Hey!
- What?
- There's not a midget hidden somewhere in the rig, is there?
- Only one way to find out!
- All right, midget. Let me tell you how this is gonna go. We can do this the big way... or the little way.

:-)))


Penny Dreadful s01e01-e02


Oké, bepróbáltam az első részt – rosszul lettem tőle, nem jött be. :-PPP

Pihentem rá egy hetet, és nekiduráltam magam a második résznek – ez még borzasztó sem volt: csak szimplán nagyon unalmas. :-PPP

Komolyan, még talán a szörnyrémekkel való henteléses-vérengzés miatt el lehetett volna nézegetni: de a második rész egotrippes szájtépése, és a semmi körül való fene nagy pörgése, a vihar a biliben szintű homálykatyvasz tunkolása már nem az a kategória, amivel szívesen gyötörném magam hétről-hétre… :-PPP


És ha valaki irritál színészként: az Eva Green. :-PPP

Már a 300: Rise of an Empire-ben is csapkodta a biztosítékomat az irritáló személyisége, de itt végképp eldurrantotta az energiatakarékos izzómat… :-PPP

Ez nem az én sorozatom, köszönöm. :-PPP :thumbsdown:


The Red Road s01e01


Oké, ez már aztán végképp nem „rivjú”, hanem csak benyomások és érzések, a nyers intuíció közvetítése…

Írni is csak azért írok róla, mert az epizód végén (legnagyobb döbbenetemre…) Katicám megszólalt: „te, ez egy egész érdekes sorozat lesz, nem?!”

…nekem meg erre a torkomon akadt a félmondat, hogy „hááát… ez nem valami nagy szám…”. :eeekkk:

Ha nem Jason „Nem Conan, De Khal Drogo” Momoa lenne a főszereplő, akkor totál hidegen hagyna az egész – ám a nyitóepizódban olyan meggyőző volt a srác, annyira egyértelműen ő vitte a showt, „badass”-ként, hogy _talán_ miatta megéri a folytatás. :sör:


A „másik” főszereplő, a rendőr Martin Henderson, és a diszfunkcionális családja, sz*rkavarásaik, szenvelgéseik, egymás vérének szívása egyáltalán nem érdekel…

De lehet, hogy az irdatlan nagy Momoa, és laza vagánysága, valamint alvilági összefüggései talán el tudják vinni a sorozatot.

Talán.

Az első rész engem nem győzött meg, nem is rántott be: de Kedvesem miatt én is adok még esélyt a folyatatásnak/ra.

Aztán majd meglátjuk, hány zsákkal telik… ;-)
  

2014. május 18., vasárnap

My Mad Fat Diary s02



Bad shit happens when good people do nothing.

…és megint megcsinálták! :thumbsup:

Az első évad nagyszerű 6 epizódja után, most kaptunk egy hét részes – de nagyon egyben lévő második évadot. :sör:

Rae Earl (Sharon Rooney) története ott folytatódik, ahol az első évad végén abbamaradt – de teljesen új vizekre evezünk.

Eleinte ez nem is nagyon tetszett, bevallom. :-/

Míg az első évad igazán a „The Gang” körül forgott, a második évadban meglehetősen szétestek, és egyáltalán nem volt központi szerepe a „bandázásnak”.


Tix (Sophie Wright) (mint tudjuk…) nem is szerepel a második évadban, és Danny Two Hats (Darren Evans) jelenléte is igen ritka, és rövid alkalmakra korlátozódik. Mivel én pedig mindkettejüket imádtam az első évadban, így hiányukat igencsak megsínylette a tetszési indexem, különösen az első három részben… :-///

Ráadásul „cserébe” ezért a két remek karakterért, kaptunk egy végtelenül idegesítő „menő, iskolai lánybandát”, akikhez Rae és Chloe (Jodie Comer) csatlakozni szeretne.

Az üresfejű, még egymást (egymás háta mögött!) is folyton cikiző, ellenszenves bitch-ek élből kinyitották a zsebemben a bicskát, és míg Chloe csatlakozási szándékát még meg is értettem, de Rae-ét egyáltalán nem. Emiatt irritált is az egész helyzet. :-PPP

Viszont a negyedik részben tudtak dobni egy olyat, amire határozottan felkaptam a fejemet, mint a szagot fogó vadászkutya, és arra gondoltam: „te… mégis egy jó évad lesz ez is!”. :sör:

És az évad végére még azt is meg merném kockáztatni: nem csak, hogy egy „jó” évadhoz volt szerencsénk, hanem – szvsz – még jobbhoz, mint amilyenre az első szezon sikerült! :respect:

Összességében azt mondanám, hogy a második felvonás jóval komolyabbra (komorabbra…?), elgondolkoztatóbbra, és „felnőttesebbre” sikerült, mint az első.

Persze, ez nyilván abból is adódik, hogy teltek az évek, és Rae-ék már 16 évesek, egyetemi előkészítőre járnak: felnőttesebbek, na.

Jött be új karakter is (az idegesítő csajbanda mellett…), aki ha nem is tudta, de érdekes újszerűségével legalább megpróbálta feledtetni Tix és Danny hiányát – ő pedig nem más, mint a laza, de kissé Janus-arcú Liam (Turlough Convery).


Azért merném Liam-ot Janus-arcúnak nevezni, mert néha nagyon odateszi magát: kimond olyan igazságokat, olyan félelem nélküli nyers egyenesség sugárzik belőle, mint egy Grál-lovagból, és ilyenkor mindig úgy éreztem, nagyon jó hatással van Rae-re.

Máskor viszont annyira nemtörődöm, annyira önző, annyira visszahúzó, mint aki sárkoloncként tapad Rae cipőjére, hogy ő se tudjon előrelépni, erősödni, gyógyulni.

És újra itt van nekünk Kester (Ian Hart), a terapeuta, akit az első etapban is nagyon szerettem, de itt ő sem kap elég teret, ám az utolsó részben végre megvillantja, hogy valóban ért ahhoz, amit csinál. :sör:
 

Valamint itt van most is Rae anyja (Claire Rushbrook)...
 

...és férje, az arab Karim (Bamshad Abedi-Amin)...
 

...akik az első évad komikus mellékszereplőiből nagyon szépen drámai mellékszereplőkké nőtték ki magukat a második évadra – és nem mondanám, hogy ez nem tett jót a karakterüknek, és rajtuk keresztül a sorozatnak. :thumbsup:

De az első három rész akkor sem volt igazán volt az ínyemre. :-/

A negyedik viszont nagyon odatette magát :sör: és olyan mélységekbe vitte a szereplőket, hogy lélegzetvisszafojtva vártam a következő epizódot, hogy hogyan fognak innen kilábalni.
 

Erre az ötödik részben nem kis döbbenettel konstatáltam, hogy történt egy (képernyőn kívüli!) „varázsütés”, és úgy indul az epizód, hogy minden a legnagyobb rendben… :eeekkk:

De az évad hatodik-hetedik részei megint erősen összefüggtek (mint az első szezon befejezése), és olyan erős lezárást rittyentettek a végére, hogy egyszerre sírtam és nevettem. :respect:

Az ifjúkori „gyerekbandázásból” kinőttek hőseink, és a fiatal felnőttek problémáival, útkeresésével szembesülnek – és kénytelenek észrevenni, a saját bőrükön megtapasztalni, hogy minden tettüknek súlya van.


Az utolsó két részben azt is különösen nagyszerű húzásnak találtam, hogy előkerült Chloe naplója, amin keresztül egészen más megvilágításba kerültek bizonyos dolgok – és Chloe karaktere is sokkal árnyaltabb lett. :thumbsup:

Arról nem is beszélve, hogy Rae-re milyen hatást gyakorolt Chloe naplója…


Egy marha jó sorozathoz volt ismét szerencsénk a My Mad Fat Diary második évadában – nem olyan laza, vidám és szertelen, mint az első szezon, annál sokkal komolyabb… de úgy érzem, hogy így is van rendjén. :respect:


Ez viszont azt is jelenti, hogy végére is értünk Rae Earl (valóban így hívják az írónőt!!!) két, e témában írt regényének, az eredeti címén „My Fat, Mad Teenage Diary” és a „My Madder Fatter Diary”.

Szóval, egyelőre úgy néz ki, hogy aligha lesz itt folytatás, és ezzel a két évaddal végére is értünk Rea Earl, és barátai történetének…

…de talán ez nem is baj. :sör:

Köszönöm, hogy részese lehettem ennek az élménynek! :thumbsup:

A végére még annyi, hogy álljon itt két kép: ez egyik az írónőről, Rae Earl-ről – a másik pedig a nevezetes, eredeti naplójáról.


2014. május 16., péntek

Mai wei – My Way




Néha arra gondolok, hogy nem filmes blogot, hanem legfeljebb kecskét kellene vezetnem az árokpartra, legelni… :(m)eeekkk: :-PPP

Bakker, döngetem itt a mellem, hogy a legjobb – illetve, a Warriors of the Rainbow: Seediq Bale óta immár „csak” a második legjobb… – háborús film, amit láttam, az a 2004-es, dél-koreai Taegukgi hwinalrimyeo – Brotherhood of War – Harcosok szövetsége, amit a zseniális Je-kyu Kang írt és rendezett. :respect:

Gyakorlatilag szinte „istenítem” mind a filmet, mind a rendezőjét – de arra nem voltam képes, hogy észrevegyem: 2011-ben(!!!) Je-kyu Kang írt és rendezett egy újabb háborús filmet, aminek az egyik főszerepét újra az a Dong-gun Jan alakította, aki a Brotherhood of War -ban is megformálta az egyik főhőst. :thumbsup:


 Mondjuk, ez nem is annyira „thumbsup”, mint inkább: „shame on me”… :-///

Oké, 100x hamu és mea culpa a fejemre – de most legalább bepótoltam ezt a nagyon csúnya elmaradást.

…és micsoda egy filmben volt megint részem!!!
:amazing:

Uram… Isten… :leborul:


Je-kyu Kang nem „egyszeri” telibetrafálós író-rendező, barátaim az Úrban!

Tudja, és teszi a dolgát – legalábbis zseniális szinten, és anélkül, hogy az önismétlés kényelmes, sunyi csapdájába beleesne. :sör:

És a történet, amit elénk tesz, olyan zsigeri, olyan ösztönállat, olyan véres és mocskos, olyan aljas és kegyetlen, hogy az embert szinte végig a hideg rázza, és olyan érzése van, mintha egy jeges, véres, mocskos ököl szorítaná össze a gyomrát…

…de közben mégis képes emberi lenni, mégis képes felemelő lenni, mégis képes megmutatni, hogy igazi „Emberek” lehetünk a legembertelenebb, legállatiasabb körülmények között is, és hogy a legádázabb gyűlölet és ellenségeskedés barátságba fordulhat. :megarespect:


A háború vérét, mocskát, poklát senki nem tudja Je-kyu Kang-nál jobban interpretálni, de közben nem téveszt utat, és nem veszíti el a fókuszt, nem merül el az ocsmányságok és aljasságok zsigeri útvesztőjében, hanem végig a két főhős történetére összpontosít. :thumbsup:

A film története 1928-tól 1948-ig tartó húsz év eseményeit öleli fel.

1928-ban érkezik a japán megszállás alatt lévő Koreába a japán kisfiú, Tatsuo (Jô Odagiri – akit a Kiseki – I Wish című japán filmben láthattunk), és megismerkedik a ház koreai szolgájának vele egyívású fiával, Jun-shik-kel (Dong-gun Jan). Mindkét fiú nagyon szeret, és tud is futni, ezért azonnal versenyezni kezdenek, és ez a vetélkedés kíséri végig az életüket: ami egyre inkább gyűlölködésbe fordul…


Jun-shik a japán elnyomás alatt senyvedő koreaiak ellenállásának, be nem hódolásának, és lélekben való megtörhetetlenségének szinte emblematikus figurájává válik – míg Tatsuo éppen a japánok felsőbbrendűségének, és legyőzhetetlenségének válik az ikonjává.

És a konfrontáció elkerülhetetlen, ráadásul megsemmisítően kegyetlen.

Ám a Sors azt akarta, hogy ez a két kibékíthetetlen ellenség közösen végigharcolja, végigszenvedje fél Ázsiát, és fél Európát.


Útjuk a japán-szovjet háborún keresztül, a szovjet-német harcokon át vezet a végső nagy csatáig, a normandiai partraszállásig.

És útjuk során találkoznak a Halál százezer arcával, az embertelenség legmélyebb bugyraival, az emberi lélek legundorítóbb mocskával – és a hősiesség, a meg és fel nem adás tucatnyi csodájával. :respect:

De a háborúk és csaták káoszában egy valaki egy pillanatra sem feledkezik meg az álmáról: Jun-shik szeretne olimpiai bajnokságot nyerni Koreának maratoni futásban.

És elszántságát társai is tisztelik és támogatják.

„Just walk, Jun-shik! We'll hold up the plank! Don't worry! If you hurt your knee, it's over! Listen!”

Ellenben Tatsuo abban a helyzetben van, hogy képes megakadályozni Jun-shik-et célja elérésében – és ezt képes bármilyen (aljas) áron véghezvinni…

Döbbenetes, megrázó, elborzasztó – és mégis felemelő ez a film. Olyan jelenetek sorjáznak benne, amik mind-mind ikonikusak, és feledhetetlenek a maguk nemében: :leborul:


A kínai mesterlövész lány – az orosz tanktámadás elleni harc – a gyalogsági roham a német egységek ellen a rommá lőtt város főterén – és a legvégén, a partraszállás… :megarespect:

Nem tudom, mint is mondhatnék még…

Talán legfeljebb csak annyit: nem hittem volna, hogy 2014-ben még láthatok olyan második világháborús filmet, aminek láttán elfelejtek levegőt venni. :amazing:

A befejezés pedig egész egyszerűen: EPIC. :leborul:


Ez egy kihagyhatatlan filmművészeti alkotás.

„I sometimes think of when we first ran together. The day you moved in. I was happy to have a new running mate.”