2014. május 3., szombat

Wandafuru Raifu – After Life – Túlvilág & Her – A nő



Két határozottan érdekes, különleges film, amik nagy valószínűséggel elkerülik/elkerülték az egyszeri mozinéző érdeklődését.

Főleg a képregényfilmeken szocializálódottakét… :-P

Mondjuk, én se nagyon verem a mellem, ugyanis a Wandafuru Raifu 1998(!!!)-ban készült… szóval, aligha tartottam az ujjamat a művész- és/vagy zsánerfilmvilág ütőerén. :-P ;-)


Wandafuru Raifu – After Life – Túlvilág


Nagyon egyedi, szerethető film. :sör:

Valamiféle eléggé lepukkant irodaházban vagyunk, hétfő reggel, ahol egy stáb várja az ügyfelek (jelen esetben éppen 22 fő) érkezését.

Három különböző irodában dolgozik három „ügyintéző”, plusz az egyikük mellett egy „gyakornok”.

Az ügyfelek sorszámot kapnak (ahogy kell… ;-) ) és szépen, sorban egymás után szólítják őket egy-egy irodába, ahol a nevük és a születési dátumuk ellenőrzése után a következőképpen indul a beszélgetés:


„I think, you already understand the situation, but I need to inform you officially. You died yesterday. I sorry for your loss.”

Nos, igen: az „irodaházba” jövők mind elhunytak, akiket a stáb azért fogad, és abban segít, hogy valamennyien válasszanak ki az életükből egy olyan emléket, pillanatot, jelenetet, amit magukkal vihetnek az örökkévalóságba.

Mert _csak_ egyetlen egy emléket, pillanatot ragadhatnak ki az elmúlt életükből – és az örökkévalósággal számítva, nyilván nem mindegy, hogy melyik pillanat is lesz ez.


Mint mondtam, a „bejelentkezés” hétfő reggel történik meg, és szerda estig kap mindenki haladékot arra, hogy kitalálja, melyik is lesz az ő emléke. Csütörtöktől pedig már azon dolgozik a stáb, hogy az emléket a lehető legvalósághűbben műtermileg(!) megvalósítsák, és filmre vegyék.


Majd vasárnap ünnepélyes filmvetítés keretében egy moziban lejátsszák az elkészült műveket, és amikor valaki végig nézte a saját emlékének megfilmesített változatát, akkor az azonnal eltűnik a nézőtérről.


Hétfő reggel pedig egy teljesen új „csapatot” fogad a stáb.

Ez így nagyon szép, és derék dolog.

De mi van akkor, ha valaki nem tud, vagy nem akar egy emléket, pillanatot kiválasztani? És különben is: ki ez a „stáb”? Kik lennének ők?

Nos, mindezekre választ kaphatunk a filmből. :-D ;-)

Őszintén megmondom, eleinte valami „elcseszett művészfilmnek” tűnt az egész. :-/ :-S

De aztán szépen lassan, kibontakoztak előttünk sorsok, láttuk, ahogy a stábnak milyen fontos minden egyes ember, és néha szó szerint megküzdenek egy-egy igazán értékes emlékért, hogy ne valamiféle futó élvezet múló árnyával menjen a megboldogult az örökkévalóságba.


És láttuk, hogy szövődik a rokonszenvük barátságba, szeretetbe.

Ám ez még mindig „csak” egy érdekes „ujjgyakorlat” lett volna: ha nem derül ki, hogy kik a stábtagok, és miért éppen ők azok.

Valamint, ha nem kavarták meg volna az egész „szakszerű ügymenetet” azzal, hogy az egyik stábtagnak komoly köze van az egyik újonnan érkezett elhunythoz…


De nem akarom és nem is szabad ezt szétspoilerezni: ha valaki egyszer, netalán kedvet érez a filmhez, akkor csodálkozzon rá ő maga erre – ahogyan én tettem. :sör:

Egy nagyon kellemes, a végére határozottan ütős, különleges filmhez volt szerencsém. :respect:


Her – A nő


„- Actually, the woman that I’ve been seeing, Samantha, I didn’t tell you, but she’s an OS.
- You’re dating an OS? What is that like?”

Igazából, ez az a film, amiről a fenti párbeszéd elmond mindent.

Főhősünk Joaquin Phoenix, abban a korban él, amikor az ember otthoni számítógépe egy mesterséges intelligencia – akit Samanthának hívnak.

És ahogy jönnek-mennek az emberek az utcán, szinte egymásra sem néznek, mert mindenki a saját MI-jével beszélget éppen.

Igazából, erről Máté születése jut eszembe: ahogy ültem, vártam, álltam és toporogtam a szülészeti váróban, az apukák többsége az okostelefonjára tapadt. Nyomkodták, lesték megbűvölten, magukról és a világról megfeledkezve – miközben az üvegfal másik oldalán egy új élőlény, egy csöppnyi jövevény nézett, aludt, szuszogott… de ő nem volt olyan online, és interaktív, hogy a figyelmet magára tudja vonni a világhálótól.

Nekem már akkor és ott ijesztő volt ez az egész.

Szóval, a Her főtémája, szerintem nem is annyira „elszállt sci-fi”: hanem inkább a küszöbön álló holnap. :-P
 

Értem én, hogy miről akar szólni ez a film, de valahogy… nem érzem, hogy köveket (nemhogy „hegyeket”…) mozgatna meg.

Olyan, mint amikor a cigarettás dobozra ráírják, hogy a „Dohányzás káros az egészségre!” – a bagósok ezt észre sem veszik, vagy ha észreveszik, hát nagy ívben… nem érdekli őket. :-P

A Her üzenete is éppen ilyen, szvsz: akinek észre kellene vennie magát, az rá se legyint (nemhogy észbekapjon…), én meg – én meg a figyelmeztetés nélkül is tudom, és kerülöm, hogy odajussak, ahol… hm… mások vannak.
 
Persze, a film ettől még kellemes, és én el is tudtam fogadni az alapszituációt (nem úgy, mint Katicám… ;-) ), ám ha el tudtam fogadni, akkor a film vége sem lep meg, vagy ráz fel.

Mert a szerelem velejárója.

Nem volt rossz film, de nekem nem sci-fi-nek, hanem egy kicsit korai dokumentumfilmnek tűnt.

És eléggé elkedvetlenítő dolgokat dokumentált. :-///


Ui.: Érdekes, csak nekem tűnt fel, hogy ezzel a bajusszal és szemüveggel Joaquin Phoenix mennyire hasonlít Szacsvay Lászlóra...?! :-)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése