Két határozottan érdekes, különleges film, amik nagy
valószínűséggel elkerülik/elkerülték az egyszeri mozinéző érdeklődését.
Főleg a képregényfilmeken szocializálódottakét… :-P
Mondjuk, én se nagyon verem a mellem, ugyanis a Wandafuru Raifu 1998(!!!)-ban készült…
szóval, aligha tartottam az ujjamat a művész- és/vagy zsánerfilmvilág ütőerén.
:-P ;-)
Wandafuru Raifu
– After Life – Túlvilág
Nagyon egyedi, szerethető film. :sör:
Valamiféle eléggé lepukkant irodaházban vagyunk, hétfő
reggel, ahol egy stáb várja az ügyfelek (jelen esetben éppen 22 fő) érkezését.
Három különböző irodában dolgozik három „ügyintéző”,
plusz az egyikük mellett egy „gyakornok”.
Az ügyfelek sorszámot kapnak (ahogy kell… ;-) ) és szépen,
sorban egymás után szólítják őket egy-egy irodába, ahol a nevük és a születési
dátumuk ellenőrzése után a következőképpen indul a beszélgetés:
„I think, you already understand the
situation, but I need to inform you officially. You died yesterday. I sorry for
your loss.”
Nos, igen: az „irodaházba” jövők mind elhunytak, akiket a
stáb azért fogad, és abban segít, hogy valamennyien válasszanak ki az életükből
egy olyan emléket, pillanatot, jelenetet, amit magukkal vihetnek az
örökkévalóságba.
Mert _csak_
egyetlen egy emléket, pillanatot ragadhatnak ki az elmúlt életükből – és az
örökkévalósággal számítva, nyilván nem mindegy, hogy melyik pillanat is lesz
ez.
Mint mondtam, a „bejelentkezés” hétfő reggel történik
meg, és szerda estig kap mindenki haladékot arra, hogy kitalálja, melyik is lesz
az ő emléke. Csütörtöktől pedig már azon dolgozik a stáb, hogy az emléket a
lehető legvalósághűbben műtermileg(!) megvalósítsák, és filmre vegyék.
Majd
vasárnap ünnepélyes filmvetítés keretében egy moziban lejátsszák az elkészült
műveket, és amikor valaki végig nézte a saját emlékének megfilmesített
változatát, akkor az azonnal eltűnik a nézőtérről.
Hétfő reggel pedig egy teljesen új „csapatot” fogad a
stáb.
Ez így nagyon szép, és derék dolog.
De mi van akkor, ha valaki nem tud, vagy nem akar egy
emléket, pillanatot kiválasztani? És különben is: ki ez a „stáb”? Kik lennének
ők?
Nos, mindezekre választ kaphatunk a filmből. :-D ;-)
Őszintén megmondom, eleinte valami „elcseszett művészfilmnek”
tűnt az egész. :-/ :-S
De aztán szépen lassan, kibontakoztak előttünk sorsok,
láttuk, ahogy a stábnak milyen fontos minden egyes ember, és néha szó szerint
megküzdenek egy-egy igazán értékes emlékért, hogy ne valamiféle futó élvezet
múló árnyával menjen a megboldogult az örökkévalóságba.
És láttuk, hogy
szövődik a rokonszenvük barátságba, szeretetbe.
Ám ez még mindig „csak” egy érdekes „ujjgyakorlat” lett
volna: ha nem derül ki, hogy kik a stábtagok, és miért éppen ők azok.
Valamint, ha nem kavarták meg volna az egész „szakszerű ügymenetet”
azzal, hogy az egyik stábtagnak komoly köze van az egyik újonnan érkezett
elhunythoz…
De nem akarom és nem is szabad ezt szétspoilerezni: ha
valaki egyszer, netalán kedvet érez a filmhez, akkor csodálkozzon rá ő maga
erre – ahogyan én tettem. :sör:
Egy nagyon kellemes, a végére határozottan ütős,
különleges filmhez volt szerencsém. :respect:
Her – A nő
„- Actually, the woman that I’ve been seeing,
Samantha, I didn’t tell you, but she’s an OS.
- You’re dating an OS? What is that like?”
Igazából, ez az a film, amiről a fenti párbeszéd elmond
mindent.
Főhősünk Joaquin
Phoenix, abban a korban él, amikor az ember otthoni számítógépe egy
mesterséges intelligencia – akit Samanthának hívnak.
És ahogy jönnek-mennek az emberek az utcán, szinte
egymásra sem néznek, mert mindenki a saját MI-jével beszélget éppen.
Igazából, erről Máté születése jut eszembe: ahogy ültem, vártam,
álltam és toporogtam a szülészeti váróban, az apukák többsége az
okostelefonjára tapadt. Nyomkodták, lesték megbűvölten, magukról és a világról
megfeledkezve – miközben az üvegfal másik oldalán egy új élőlény, egy csöppnyi
jövevény nézett, aludt, szuszogott… de ő nem volt olyan online, és interaktív,
hogy a figyelmet magára tudja vonni a világhálótól.
Nekem már akkor és ott ijesztő volt ez az egész.
Szóval, a Her
főtémája, szerintem nem is annyira „elszállt sci-fi”: hanem inkább a küszöbön
álló holnap. :-P
Értem én, hogy miről akar szólni ez a film, de valahogy…
nem érzem, hogy köveket (nemhogy „hegyeket”…) mozgatna meg.
Olyan, mint amikor a cigarettás dobozra ráírják, hogy a „Dohányzás káros az egészségre!” – a bagósok
ezt észre sem veszik, vagy ha észreveszik, hát nagy ívben… nem érdekli őket. :-P
A Her üzenete
is éppen ilyen, szvsz: akinek észre kellene vennie magát, az rá se legyint
(nemhogy észbekapjon…), én meg – én meg a figyelmeztetés nélkül is tudom, és
kerülöm, hogy odajussak, ahol… hm… mások vannak.
Persze, a film ettől még kellemes, és én el is tudtam
fogadni az alapszituációt (nem úgy, mint Katicám… ;-) ), ám ha el tudtam
fogadni, akkor a film vége sem lep meg, vagy ráz fel.
Mert a szerelem velejárója.
Nem volt rossz film, de nekem nem sci-fi-nek, hanem egy
kicsit korai dokumentumfilmnek tűnt.
És eléggé elkedvetlenítő dolgokat dokumentált. :-///
Ui.: Érdekes, csak nekem tűnt fel, hogy ezzel a bajusszal és szemüveggel Joaquin
Phoenix mennyire hasonlít Szacsvay Lászlóra...?! :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése