Egy jó tanács: ha valaha is olyan haszontalan dologra
akarnátok rávenni magatokat, mint egy filmes blog írása, sose csináljatok
olyat, hogy „halogatjátok” megírni egy jó filmről/sorozatról a rivjút.
Ugyanis ilyenkor előfordulhat az a véletlen (bal)eset,
hogy míg halogattok, közben belenéztek egy három részes, angol minisorozat első
részébe… aztán rögtön toljátok rá a másodikat… és idegbeteg bőregér módjára,
cikázva indítjátok rá a harmadikat, mert az adrenalin szétveti az agyatokat.
Aztán pedig döbbenten néztek magatok elé, és rájöttök,
hogy most már képtelenek vagytok „úgy” (helyén?!) dicsérni a korábban látott jó
filmet/sorozatot, mert az újabb (jobb?!) élmény teljesen „elnyomja”. :-S
Hát így jártam én most a The Red Road-dal és a Prey-jel…
Prey s01
Anglia újra jött, lecsapott, zúzott, széttépett, és
ledarált. :beer: :ale: :ollé: :-)
Egy átkozott zúzda, és aljas, rohadék mókuskerék, egy
elmebeteg hullámvasút, egy életlen (hogy jobban fájjon…), de brutál erős
húsdaráló – ez a Prey. :respect:
Oké, kezdem a „feketelevessel” – a befejezés… hm…
„mikéntje” nekem már kissé túl ismerős, túl lerágott csont… azt hiszem. :-S Ott
és abban, azért… merhettek volna bátrabbak, többek lenni.
De amíg odáig eljutunk – az valami csontig maró
adrenalinbomba. :thumbsup:
John Simm-et
immár a harmadik remeksorozatban van szerencsém látni: Mad Dogs, Exile, és Prey.
És az immár teljesen nyilvánvaló, hogy valamit tud a
srác. :respect:
Ő formálja meg a filmben Marcus Farrow-t, a rendőrnyomozót
– akit hamarosan olyan bűnnel vádolnak meg, amitől minden idegszálunk égnek
áll, és saját kollegái erednek a nyomába, hogy levadásszák.
Marcus pedig egyszerre menekül, és közben nyomoz az igazi
tettesek után, mint a vérszagot fogott kopó.
„How far would you go to find the people
that killed your family?”
Nem nagyon érdemes, és nem is szabad ennél többet mondani
a sorozat történetéről: belenézel, és beránt – és ledarálod, mint a vadmarha.
:-)
…vagy nem ránt be, és kaszálod. :-P
De az biztos, hogy Marcus története eszelősen jó:
ráadásul van mellette két nagyon ütős karakter, akik hozzáteszik a show-hoz a
maguk nem is kis garasát.
Ott van mindjárt a főnyomozó, Rosie Cavaliero (őt a A Young Doctor’s Notebook Pelageyá-jaként
ismerhetjük… :-) ), akinek sikerült olyan karakterisztikát adni, ami szerény,
nyomott, egyvágányú véleményem szerint igazi unicum lett a filmes
rendőrnyomozók között. :respect:
Valamint ott van a rendőrhaver, Craig Parkinson (őt korábban a Whitechapel-ben láthattuk, mint Jimmy
és Johnny Kray :sör: ), aki szintén egy nem szokványos figura, és
remek, egyedi színt és ízt hoz a történetbe. :thumbsup:
Nem ragozom tovább: szerintem egy (újabb) nagyszerű,
angol minisorozathoz van szerencsénk.
Must see. :sör:
The Red Road
s01e02-s06
Nem beszélek mellé: ebben a sorozatban nagyon
megszerettem Jason Momoát :sör: – talán még a Conan utánzást is
megbocsátom neki. :-P
Oké, szögezzük le: Phillip
Kopus karaktere tökéletesen rá lett szabva.
De eszméletlenül jól is áll Momoának – aki szvsz lubickol a badass,
gyűlölt/szeretett, aljas és egyenes szerepében.
Az állandóan – még a legnagyobb bajban is – a szája
szegletében bujkáló mosoly egyszerre teszi vagánnyá, senkitől és semmitől nem
félővé… és piszok, szemét csirkefogóvá. :respect:
Ahogy például a második részben „megdumálta” a kis,
indián srácokat – az egyszerre maga volt a szemét manipuláció netovábbja, és
zseniális pszichikai hadviselés… :respect:
Nem, a rendőrt és családját nem sikerült megszeretnem…
sőt. :-///
(A feleséget legszívesebben én magam ástam volna el a
kert végében… :-PPP )
DE! Viszont megértettem, és megszerettem a férj és a
feleség _kapcsolatát_, egymás iránt
érzett szerelmüket/szeretetüket – ami néha-néha őket is a… hm… „sötét oldalra”
viszi.
A The Red Road
megint olyan „nyomozós krimi” volt, mint a zseniális Rectify s01 (aminek
hamarosan jön a második évada!!! ): azaz egyáltalán nem _nyomozós krimi_ – hanem kőkemény emberi dráma.
De mindkettő igencsak nagyszerűt alkot ebben a témában –
ha nem egyedülállót. :respect:
(Oké, azért ne essek túlzásba: a Rectify azért egy
osztállyal feljebb játszik, mint a Red
Road…)
Az utolsó rész (főleg annak is a legvége) valami bitang
zúzós volt: az emberi (állati…?!) ösztönök tombolása, a zsigeri gyűlölet, és
düh szabadjára eresztése – vér, és kegyetlenség, és még több vér és aljasság…
…de akkor is ott van benne. Mindennek a legmélyén. A
rárakódott mocsok, sz’ar, hányadék és köpedelem legalján – az emberség. Az
egymásért való kiállás. A „csakazértis”, soha meg nem adó harc, akkor is,
amikor már úgy tűnik, minden elveszett… :respect:
Talán nagy hülyeség, mert minden epizódban volt olyan „gyöngyszem”,
ami miatt érdemes nézni ezt a sorozatot – de azt mondom, hogy azért az utolsó
10-15 percért _önmagában_ megéri
végignézni az évadot.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az utolsó rész „tavi”
jelenete nem volt ott a szeren: mert nagyon is ott volt. :sör:
De nekem, ösztönlény állatnak ;-) az az utsó 15 perc
tette fel a sorozatra a koronát. :respect:
Momoa meg…
szerintem az életben is ilyen laza, mosolygós, marháskodós srác. :sör:
:-))))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése