2019. szeptember 30., hétfő

Egy kis sorozatozás… egy kis „énezés”… de nem „fényezés”… :-/


Figyelj, ezt most csak neked. Cimbora. Aki még néha-néha ideklikkelsz, hogy mit vetek a képernyőre. Hogy vetek-e még néha-néha valamit. :sör:

Kettesben vagyunk, szóval, beszéljünk bizalmasan – tölts egy kis sört magadnak te is, ne bort: azt tartogasd arra az időre, amikor majd a kedveseddel romantikáztok, férfisirám lesz: sör kell hozzá. Mondanám, hogy pálinka is, de akkor már vagy dalolni is fogunk (mint Matula bácsi, amikor egyedül volt a téli gunyhóban: „Befútta az utat a hó, céltalanul fut a fakó…”), vagy elalszom, mert nem bírom a töményet, akkor meg hallgathatod, ahogy az asztalra esett fejjel horkolok.

Mélyen voltam, nem tagadom. Nehéz is lenne, ugye, ilyen gyűrött orcázmánnyal… :-/

Közeleg egy kerek évforduló, és bevallom, megvisel. Fullaszt és fojtogat. Szinte hallom a kasza suhogását is… És ez számadásra késztet.

Hogy mennyit és mit tettem le az asztalra – többet hagytam-e veszni, mint amennyit nyertem – nyertem-e, egyáltalán…?!

Hogy érdemes volt-e… Hogy mit látok, amikor visszanézek… Hogy hagytam-e olyat hátra, ami maradandó… és nem csak sebeket…

Hogy vihettem volna-e többre… vagy csak ennyi volt bennem… Hogy elrontottam-e valahol, és csinálhattam volna jobban… vagy csak másként…

Voltak dolgok, amikről azt hittem, fontosak számomra, és a fontosságuk sosem fog csökkenni.

Nos, ez nem így van. Fáj belátnom.

Azt hittem, hogy nem számít, ha egy barátság nem kölcsönös – a szerelemnél nagyon is számít, azt már megtanultuk… tudom, hogy te is :sör: –, és nem baj, ha csak futok egy szekér után.

De most, hogy közeleg a félszáz… tudod, már nincs kedvem futni semmiféle szekér után… ami nem áll meg mellettem. Barátságból. Emberségből.

Azt hittem, hogy többet ér. Azt hittem, hogy minden pénzt megér.

De már nem így gondolom. És fáj a veszteség. Fáj, hogy elengedem. Ám akkor is fáj, ha csak én küszködök érte. Hiábavalóan. Hasztalan.

Akkor meg inkább elengedem. Hadd vigye a szél, másfelé. Legyen porrá ez is, mint minden és mindenki, mint majd lesz a világ is, valamikor…


Gondolhatod, hogy ilyetén „fellelkesedve” nem sok kedvem volt (van…) blogolni se.

Elengedtem, mert arra gondoltam, nem éri meg az időt és az energiát, ami belefeccölök. Nem is fontos. Eltűnik a süllyesztőben, mint minden más is, amit nem kőbe faragtak. És aztán?

Aztán most mégis itt vagyok. Mert… valahol… mégis érdekel… mégis fontos… valamennyire.

Hát, ez volt/van velem, cimbora. Ebcsont beforr, oda se nekem.


Wayne s01
 

Egész egyszerűen egy unicum volt. Durva, belemenős, véres-fájdalmas részek – nagyon röhögősek – és szívbemarkolóak váltogatták egymást.
 

Mark McKenna és Ciara Bravo eszméletlenül jól eltalált főhősök voltak: imádtam őket.

Dean Winters – utáltam, de a fene egye meg, marha jó volt! :sör:

A két személyes kedvencem még: Carl (Jon Champagne) és Teddy (Jamie Champagne) – amikor kaptak egy viewpoint részt, talán az volt a legjobb. :sör:

Az utolsó részt “beáldozták” a második évad felvezetésére. De minek?! Sikerült?! Érdemes volt?! Ugyanis kaszát kapott. :-PPP

De ez az egyetlen évad különleges és felejthetetlen. :sör:


Lodge 49 s01


Wyatt Russell… (nemrégiben láttam róla egy képet: ahogy az apj és az anyja mellett áll. És leesett az állam, hogy Kurt Russell és Goldie Hawn fia! :eeekkk: ) kevés ennyire szeretetre méltó karaktert látni (talán csak Zach Braff volt ilyen, a Scrubs-ban :sör: ), vitte a sorit a hátán, lazán, könnyedén.

Amikor megborotválkozott, felért egy mélyütéssel. :-)))

Úgy néztük részről-részre, hogy egyszerűen nem értettük, miért kattantunk ennyire rá. Hiszen nem történik benne semmi (komoly)! :eeekkk:

És végig ott lengetik előttünk (mint szamár előtt a répát), hogy lesz valami misztika, valami misztikus, alkímikus, a “True Lodge”… hogy mindig feszülten vártuk az áttörést…

De a karakterek annyira szerethetőek (Ernie, Liz, Connie, Blaise, Scott), hogy akarod tudni, mi lesz velük, akkor is, ha nem jelenik meg valami “természetfölötti”.

Tudni akarja az ember, hogy mi lesz Dud és Liz sorsa – és hogy mi történt az apjukkal.

Tök jó, hogy akkor fedeztük fel, amikor már megy a második évada is – folytatjuk! :sör:






És amiket most toltunk végig, és _minden egyes tetves percét imádtuk_!!! :-)))


Criminal: United Kingdom s01

és

Criminal: France s01

Igen, közösen írok róla, mert úgyse akarok történetmesélésbe fogni egyik kapcsán se.

Azt hittem, hogy a UK széria lesz a legjobb… de csessze meg, a France ott van mellette a szeren. :respect:



Minimalista: kihallgatószoba, megfigyelőszoba, és a folyosó. Ennyi helyen játszódik mindössze.

Egy-egy ország három epizód, különböző bűncselekményekkel, és minimális magánélettel – és csessze meg még egyszer: az a minimális magánélet épp elég ahhoz, hogy rohadtul érdekelje az embert, hogy mi lesz, hogyan bonyolódnak az interperszonális kapcsolatok.

Mi volt jobb: Hugo drámája, vagy Tony drámája?! 3x45-50 percben elmesélve?! Képtelenség különbséget tenni, mert egyformán húzós-zúzós volt! :sör:

Mi volt jobb: Olivier drámája, vagy Audrey drámája?! 3x45-50 percben elmesélve?! Képtelenség különbséget tenni! :respect:

És mindegyik szériáról, mindegyik drámájáról annyi: nézni akarom tovább! Tudni akarom, mi lesz velük! Mert bevonódtam.

És közben az új és új ügyek… Óóóó… ne csináld már…

Olyan bűnügyekben nyomoznak, hogy az ember haja égnek áll… hogy legszívesebben sikítanál tőlük, hogy nem lehet, hogy ilyen nincs, nem létezik…!

De van, nagyon is van. És a tét mindannyiszor óriási.

Melyik volt a legerősebb epizód? A kamionsofőré? A Bataclan-áldozaté?...

Ne kelljen dönteni – mindegyik bitang jó. (Oké, a két felemlegetett talán a legjobb. :respect: )

3x45-50 perc, egy-egy ország. 6 borzongatóan megrázó történet, 6 kihallgatás – 6 bűnös… vagy 6 ártatlan?!

A „Ciminal”-széria a legjobb, ami mostanában történhetett sorozat téren. :respect: :thumbsup:



(És még előttünk van a „Criminal: Germany” és a „Criminal: Spain” is – várakozásom és elvárásaim az egekben. :sör: )