Ready Player One

Hja, jól látjátok: a Black Panther-t terveztem moziban (és részben önhibám miatt kimaradt… :shameonme: ), és a Ready Player One lett belőle. :-/

A Black Panther-t bánom, hogy kimaradt a moziban – de a Ready Player One-t meg egy csöppet sem bánom, hogy bevállaltam! :sör:

Azt hiszem, úgy lesz a legjobb, ha két szálon futtatom az „eszmét” :-P, illetve a film kapcsán bennem felmerült gondolatokat: ha netán zavaró – a hiba nem a ti készüléketekben van. :sör:

A 70-es években gyerekeskedtem, a 80-asokban voltam ifjú – de szerintem már majdnem a 90-es éveket tapostuk, amikor életemben először találkoztam videojátékkal. Tudjátok, amolyan „nagy dobozos, joystick-os, három (vagy négy?) gombos” témával, amit az amcsi velemkorúak kábé 14 éves korukra már ronggyá toltak a játéktermekben…

Nem panaszként mondom: ez volt, és kész – ezért féltem és tudtam, hogy lesz jópár „popkulturális” utalás, amit nem fogok levenni a filmből… Volt is, van is. De a fene vigye el, a nyomorult filmnek sikerült elérnie, hogy _most_ sajnálom, hogy... nem USA-tini voltam.

(Ezt azért lehet, hogy érdemes... hm... jobban „elszemezgetni”: Ready Player One Posters :sör: )

Basszus, a film elején két negatívum ütött be menten: hihetetlen gagyinak találtam az Oasis-beli avatárokat, Parzival (Ty Sheridan) különösen gumimaszk-szerű volt: és őt láttuk legtöbbet face-to-face…

Majd szinte azonnal beindult az autóverseny, ami alatt meg voltam győződve arról, hogyha eddig el is került az epilepszia, ez alighanem most meg fog változni: még egy kis képrángatás-pörgetés-őrjöngés, és tuti, hogy rohamom lesz…

…aztán szerencsére belassultak a dolgok… és a gumipofákat is megszoktam :-P… de ekkor már meg voltam győződve: ez nem az én filmem lesz.

Annyira gagyinak találom, amikor egy mai író sci-fit-t ír, és hogy „menősítse” a főhősét, és közben ő maga is olyan közegben járjon, amit szeret és ismer, azt az ellehetetlenedett ideát ötli ki, hogy a főszereplője (aki rosszabb esetben személyes kivetülése is…) 2745-ben retro-rajongó, és az író 90-es, 2000-es évekbeli zenéit, szlengjeit tolja, ilyen tárgyakkal veszi körül magát. Ezt én mindig is a könnyebb megoldásnak találtam: minek is agyalni azon, hogy 6-7-800 év múlva milyen lehetne a zenei ízlés, mi számíthatna menőnek, milyen különös és/vagy elvetemült tárgyakkal veszik körül magukat az emberek…

Mégis, mennyien tolják manapság gramofonon Karády Katalinnal a Hamvadó cigarettavéget? Alig 76 éve volt… :-PPP A „Végzet Asszonya” lehetne még akár ma is bálvány. De valahogy mégsem az.

Hány nő (és/vagy férfi…) rajong mostanában Rudolph Valentino-ért? Hány hálószobát zokognak tele éjjelente „A sejket”, vagy „A sejk fiát” nézve…? Pedig még nincs 100 év se a távolság… :-PPP Ő volt „A Latin Szerető”, egy ikonikus bálvány, akit életében folyamatosan „támadták” a megvadult/„szerelmes” rajongók, és akinek a temetésén fékezhetetlen, 100.000 fős tömeghisztéria tört ki. Lehetne még ma is bálvány…? Nem az.

Szóval, hogy 2045-ben ennyire menő lesz/lenne a 70-es, 80-as évek – azt csak azok hiszik, szeretnék, akik akkoriban gyerekeskedtek, és úgy emlékeznek rá, mint valami „golden age”-re. És azok is nyalják be (nagykanállal) ezt a bulit, akik maguk is onnan vannak – gondolhatnánk.

Ám Dávid csillogó szemmel élvezte az egészet, pedig dunsztja sincs semmiről.

Valamit tud ez a vén, 71 éves Steven Spielberg – még mindig képes megszólítani a gyerekeket, és az „öreg(ek)ben” élő gyereket. :sör:

Szóval, a gumifejű Parzival idegesített – de Art3mis (Olivia Cooke) meg egyenesen az agyamra ment.

Sajnálom, egyszerűen nem bírom ezeket az überfeminista, rohadtul okos(kodó) nőket, akiket a mai kor erőszakosan a pofámba tol, és megpróbál leszuszakolni a torkomon. :-/// Inkább megfulladok tőlük, minthogy lenyeljem. :-PPP

Viszont Aech-et (Lena Waithe), Daito-t (Win Morisaki) és Sho-t (Philip Zhao) már az első pillanattól a szívembe zártam – és ezt később sem bántam meg. :sör:

Így jutottunk el véleményem szerint a film mélypontjához: a „Ragyogás-kihíváshoz”.

Baszki… :-PPP

Az első Stephen King regény, amit olvastam, az a „Ragyogás” volt. Konkrétan be voltam… izé… ijedve, amikor esténként haladtam vele.

Három olyan King film van, ami bejött: A remény rabjai, a Halálsoron, és az Állj mellém! – de ezeket egyiket sem olvastam könyvben (emlékszem, A rémkoppantók volt az utolsó, amit Kingtől olvastam – az annyira nem tetszett, hogy utána nem vettem többet a kezembe King könyvet). Amiket olvastam, és a feldolgozását megnéztem (Cujo, Christine, Tűzgyújtó, etc.) azokat csak valami „rossz horrorként” tudom aposztrofálni. Pedig könyvben mindegyik tetszett.

De elmondhatom: a büdös életbe’ nem is akartam megnézni a „Ragyogást” filmen: annyira iszonyodtam a könyvtől.

Erre baszki…

Rohadtul nem hiányzott nekem a Ragyogás-tribute, meg ez egész szegmens. Egész életemben kerültem: erre most a pofámba nyomják – persze, csak a legbeszarasztóbb jeleneteket, nyugi… :-PPP

Mondjuk, a moziban volt pár tizenéves gyerek is, szülővel (mint Dávid velem, de nála fiatalabbakat is láttam) – nem tudom, hogyan aludtak este… Dávid ma párszor rá is kérdezett: „mi is volt az a horror film…?”. :-PPP

Hja, és a filmben természetesen mindenkit hülyének (gyávának…?) néznek, aki nem látta a Ragyogást. :f*off: :-O Mert hát az, ugye… „Alap”. :-PPP

Hááát… mit ne mondjak: ekkor rendesen belém állt a harci ideg.

Mi lesz ebből? – kérdeztem magamat idegesen. – Elmegyünk virtuális horrorba…?! Én vagyok a hülye, hogy eljöttem ide… Merre van a kijárat?!

Ám ekkor eljött a „Harmadik Kulcs” hajsza a Doom-bolygón, és Anorak kastélyának ostroma…

…ami megvett kilóra. :respect: Lehidaltam, berosáltam, tátott szájjal bámultam, remegett a kezem – és vigyorogva, teli torokból énekeltem a harci indulót.

„We're not gonna take it
No, we ain't gonna take it
We're not gonna take it anymore

We've got the right to choose it
There ain't no way we'll lost it
This is our life, this is our song

We'll fight the powers that be just
Don't pick our destiny 'cause
You don't know us, you don't belong

We're not gonna take it
No, we ain't gonna take it
We're not gonna take it anymore”

Mondtam nektek, hogy sok popkult utalás ment/mehetett el mellettem: mert magyar gyerekként nőttem fel, akinek a Commodore 64-es valami orbitális csúcs volt, ami csak a legmenőbb gyereknek volt meg a suliban, úgy, hogy a számítástechnika tanár is bekéredzkedett hozzájuk, mert még ő sem látott ilyet…

De a Twisted Sister és a We’re Not Gonna Take It az ÉN kultuszom. Az ÉN himnuszom. Kurvára az ENYÉM.

„We're right! Yeah!
We're free! Yeah!
We'll fight! Yeah!
You'll see! Yeah!”

Istenem, hányszor bömböltettük full hangerőn, és hányszor üvöltöttük bele az éjszakába!

…amikor 2012-ben, a Rock of Aces-ben meggyalázták ezt a Szent Himnuszt… azt halálos sértésnek könyveltem el… olyan gyűlöletet még film iránt nem éreztem, mint akkor…

…

Ám most, amikor Parzival a feje fölé emelt magnóból harcba hívó csatadalként megszólaltatta: helyre állt a világ(om) rendje.

Végre OTT és ÚGY szólt a Twisted Sister Halhatatlan Himnusza, AHOL és AHOGY kell. Amire született. :respect: ***

…és megjelent Aech – mint Iron Giant… talpig-csontig vasban, pusztítva-rombolva, hogy a Klánért harcoljon…

…amikor a DeLorean-nal repesztő Parzival és Art3mis kifogynak, és kiüvöltenek a tomboló csata zűrzavarába, hogy „Fegyvert!!!”… és avatárok adják fel a saját harcukat, hogy őket megsegítsék… az azért egy olyan pillanat volt…

…és közben mindenki kér-könyörög Daitónak, hogy szálljon végre harcba… de ő csak vár, és meditál…

…de amikor végre megindul – amikor KELL –, az valami olyan felemelő, olyan epic, hogy azt semmi meg sem tudja közelíteni… :leborul:

...

Az Ostrom után már nekem nem kellett semmi.

Tényleg nem. :respect:

Epic/Heroic-sucker vagyok: és ott csordultig teltem.

 

Utána már azt is bamba-boldog vigyorral néztem volna, ha a 101 kiskutya kalandjaiba váltunk…

…de azért nincs ilyen törés :-) és a befejezés is határozottan kellemes. :sör:

Bebambulva, valami megmagyarázhatatlan, de kellemes zavarodottsággal, és… fülig érő vigyorral tántorogtam ki a moziból…

Dávidnak is tetszett, de nem úgy, ahogy nekem.

Tudjátok, vannak az ember életében fordulópontok, sarokkövek, amikor azt mondod: oké, ezt most már többet nem – így most már nem, eztán inkább emígy legyen.

Van, amikor együtt mész valakivel az úton, de aztán jön egy elágazás, és ő jobbra megy, te meg balra.

Benne van a pakliban. Nem kell miatta parázni, van így. :sör:

Van olyan kritikus a neten, akit szerettem olvasni, sokszor nem értettem vele egyet, de mindig éreztem, hogy hasonszőrű – hogy egy vérből valók vagyunk.

Amikor tavaly ajnározást írt a Last Jedi-ről (és aztán meg egy csúfondáros posztot az ellenvéleményen levőkről…), valami megszakadt bennem…

…és most végleg eltört az egész, ahogy érthetetlen-értelmetlen csapkodását olvastam a Ready Player One-ról.

Mától elengedlek, testvér. Nem követlek, nem olvaslak többet. A változás, ami benned (és bennem) végbe ment, már olyan, amit nem lehet, amit nem tudok tolerálni.

Az, hogy melyikünk változott negatív irányba…? Nem mindegy?! Ahonnan én nézem – te; ahonnan te látod – nyilván én. Kár mutogatni.

Váljunk el csendben. Harag nélkül.

…én csak sajnálatot érzek irántad. Kár, hogy ennyire másként öregedtünk. De ez van.

*** = bevallom, meglehet: tévedtem. Talán mégis inkább ITT szól a helyén Dee Snider himnusza.