Magyarázat mindenre

Elügettem egy magyar filmre a balassagyarmati moziba…

Mondom: Egy. Magyar. Film. Bevonzott a moziba. :respect:

Elsőként köszönet a balassagyarmati mozi vezetőségének, hogy elhozták hozzánk ezt a filmet – mint ahogy az „Amitől félünk”-et is. :sör: (Pedig biztos vagyok benne, hogy egyik sem volt/lesz „kasszasiker”…)

Másrészt pedig… összesen hatan ültünk a moziteremben. Mondjuk, amikor a jegyet megvettem online, csak az a két jegy volt eladva, amit én foglaltam le…

Nem is tudom: hogy örüljek a másik négy nézőnek, akik vették a fáradtságot, és eljöttek megnézni – vagy a film közbeni tevékenységük, beszélgetésük, telefonozásuk miatt inkább azt mondjam: maradtatok volna inkább otthon…

Ennyit a körítésről – térjek a lényegre.

A Rossz versek továbbra is etalon számomra :respect:, a VAN-t pedig továbbra sem tudom végignézni :-/ – a Magyarázat szerencsére az első, a „Rossz (versek)”-kategóriába esik. Reisz Gábor újra gurított egy nagyot. :sör:

De nem egy könnyű film a Magyarázat mindenre…

A film alatt többször úgy éreztem, túl sokat akar fogni: mint amikor valaki belemarkol két kézzel a kelt tésztába, és az ujjai között csurran ki a nyúlós alapanyag. Túl sokat és túl hosszan mesél – a 2,5 óra azért elég combos.

Ám amikor a Barátommal a mozi után az autó felé ballagtunk – és ugyanezt elmondtam neki is –, hirtelen nem tudtam mondani egy részt, egy oldalszálat, egy jelenetet se, amit kihagytam volna.

És most, napokkal később se tudok ilyet felidézni. :sör:

Tehát be kellett látnom, hogy Reisz Gábor eltalálta, jól csinálta – mégis… úgy érzem, hogy ezzel a filmmel… hm… „meg kellett birkóznom”. Hogy munkám volt vele. Meg kellett dolgoznom azért, hogy élvezni és értékelni tudjam.

Ez nem rossz, sőt! Csak szokatlan. Magyar filmtől meg főleg. (amikor mostanában a tetves, gennytől és mocsoktól átitatott kurzus _mindent_ a néző szájába rág… vagy inkább: a szájába szarik… :-PPP :-((((( )

Mindenesetre: tetszett, hogy Reisz Gábor „munkát adott” nekem. :respect:

Úgy érzem, ő maga is „dolgozik” a film történéseivel – mint ahogy a saját nézője is. Mert itt a tételmondat szerintem az: „Nem valami jó, de itt, így, ebben élünk, bassza meg…”.

…

Mindenesetre, le a kalappal Reisz Gábor és az apát, Trem Györgyöt alakító Znamenák István előtt: 16 év óta most először értettem meg fideszest… (Mindenesetre a Barátom nem osztozott ebben az érzésben velem – ő továbbra is kérlelhetetlen.)

Ugyanis Znamenák István nagyszerű volt – talán a legjobb. :respect:

De Sodró Eliza és Rusznák András párosa is remekelt, és én a Trem Ábelt alakító Adonyi-Walsh Gáspárt is nagyon megszerettem. :thumbsup:

Jankát (Kizlinger Lilla) és Erikát (Hatházi Rebeka) kevésbé tudtam a szívembe zárni – de rosszat se mondanék róluk.

Ábelben magamat és egy régi, gimnáziumi osztálytársamat (akit akkor még „barátomnak” neveztem… de elmúltak az idők… „Tűz, Csucsu!”… vagy inkább: „Hol van már az a régi tűz, Csucsu…?!”… ) véltem felfedezni.

Az akkori magamat a szerelmes bambaságban láttam viszont: hogy fut az ember a szekér után, elomló tekintettel – és nem veszi észre, hogy nem akarják felvenni… mint ahogy azt is elbambulja, hogy ki az, aki viszont keresné a társaságát, és viszonozná a szerelmét…

Az akkori osztálytársamat pedig a „vizsgablokkban” idézte fel a film. A legvagányabb, legnagyobb pofájú volt az egész évfolyamban, aki semmitől és senkitől nem jött zavarba – de a történelem érettséginél(!) ő is úgy lefagyott, hogy mukkanni se bírt: úgy próbáltak belé életet lehelni…

Igen, tényleg van ilyen: láttam.

A világ meg, az a Magyarország meg, ami „rám borult” a vászonról… az rohadtul nyomasztó volt.

Tényleg ebben és így élünk…?! Tényleg. Hogy rohadna meg…

…

Eszméletlenül jókat röhögtem a „100 milliós medencetakarítón” :-DDD és az igazgató úr, Kocsis Gergely is hozott néhány nagyon remek, árnyalt poént. :sör:

A zene meg… egyen meg a fene téged, Reisz Gábor… egy-két dallam hallatán… hát majdnem kibuggyant a könnyem… Ki a fene találta ki, hogy _ilyen_ zenéket használj fel?! Mert bárki legyen is az/Ő, innen küldök Neki egy hatalmas RESPECT-et. :leborul:

…

Nem esik jól ez a film. Nem egy könnyed szórakozás.

Fáj és nyomaszt. Elkeserít.

…

De cseszd meg… a legvége!

Miért sikerült neked még ebből a córeszből is pozitív végkicsengést kihoznod…?! Hogy sikerült elcsöpögtetned bennem a reményt…?! Hogy nincs minden veszve… hogy van esély… hogy mi talán lehet (szvsz: biztosan… :-PPP) menthetetlenek vagyunk: de a mögöttünk jövő generációk többek és jobbak lehetnek. És lesznek is: ezt is hiszem. :respect:

„Ne félj, pajtás, nem tart ez örökké! Százötven év alatt sem lettünk törökké.”

Köszönet a filmjeidért, Reisz Gábor. :megarespect:

 

Börzsöny, Szomolyapuszta

 A mai közösségi régészet alkalmából a Johanniták Rendházának romjait és környékét kerestük fel a Börzsönyben, Szomolyapusztán. Ez a környék a védett fekete gólya fészkelési helye miatt márciustól-októberig nem látogatható - de így, egy részben napsütötte novemberi napon is gyönyörű.

Próbálok ebből a feledhetetlen élményből átadni most valamit...

A fekete gólya fészkelőfája

A fa és a patkó "szerelme"

Apró élet a meghalt óriásokon

 

 

Onimusha s01 & Blue Eye Samurai s01

Két animét toltam most be, párhuzamosan – ezekről rivjúzok. :sör:

Onimusha s01

Nálam csak apám volt nagyobb Miyamoto Musashi rajongó: elolvasott és megnézett róla mindent, amit csak tudott – és évente/kétévente újranézett/olvasott mindent… :RIP:

Én apámhoz képest csak amolyan „futottak még” Musashi-rajongónak számítok – de azért kellőképpen fellelkesedve ugrottam rá az Onimushára.

Le a kalappal: a fotorealisztikus rajzok, a képi világ, a karakterek – és Musashi hangja, Akio Ôtsuka annyira ott van a szeren, hogy muszáj leszek most már a „Sando rando – Sand Land” animébe is belenézni, ahol Akio Ôtsuka a „Sátán” hangját adja. :sör: Gondolhatjátok akkor, hogy milyen orgánuma lehet… ;-)

Szóval, Musashi karaktere nagyon rendben van – de a történet… hááát… hogy is mondjam.

Én, mint egy „futottak még” Musashi-rajongó, vagyok annyira képben Miyamoto Musashival, hogy azt mondjam: kurvára semmi szükség, hogy Musashi egy „démoni karpáncélt” vegyen fel ahhoz, hogy veszélyes és/vagy ellenállhatatlan legyen – ő önmagában a legveszélyesebb kardforgató, aki valaha a Földön élt. Szerény, nyomott, egyvágányú véleményem szerint.

(Ha már itt tartunk/tok: a legnagyobb valaha élt Harcos pedig számomra vitathatatlanul Grand Master Jean Parisot de la Valette… :leborul: „I will not withdraw so long as those banners still wave in the wind.” „I am seventy-one. And how is it possible for a man of my age to die more gloriously than in the midst of my friends and brothers, in the service of God?” „…This intrepid old man, placing only a light morion on his head and without waiting to put on even his cuirass, rushed boldly to meet the infidels.” „The cry went up, “The Grand Master! The Grand Master is in danger!” From every side Knights and soldiers came rushing to the attack. The Turkish vanguard staggered back and began to yield…” :fejethajt: )

Szóval, nekem Musashi démonba fordulása/démonivá válása olyan, mint tehénen a gatya… És hogy kikkel kell megküzdenie? Itt sem szaladtak a szomszédba új ötletért a készítők: újra elővették a korábbi (valóban létező és Mushasi által korábban legyőzött, azaz megölt) ellenfeleit – és élőholtként/démonként újra meg kell küzdenie velük… Mekkora ötlet már, nem?! …Nem. :-/

Hiába rendezte az általam nagyon csípett, eszelős Takashi Miike (az immár ikonikus és emblematikus „Ichi, the Killer” egyszerre elmebeteg és zseniális alkotója :respect: ) az epizódok egy részét, nem éreztem azt a „darálást”, azt a „berántást” benne, amit szerettem volna érezni…

…és ahogy párhuzamosan elkezdtem nézni a „Blue Eye Samurai”-t… már az első résznél kiderült, hogy az nagyságrendekkel jobb, mint az Onimusha…

7/10-re tudom tenni (egyébként 6/10-et érdemelne, de adok egy plusz pontot Miyamoto Musashi fotorealisztikus, „Toshiro Mifunés” megrajzolásáért és megszólaltatásáért: Akio Ôtsuka :thumbsup: )

 

Blue Eye Samurai s01

De rohadt jó sorozat ez, istenem…!!! :leborul:

Döbbenet, hogy az első pillanattól/résztől kezdve berántott, torkon ragadott – és kurvára nem engedett el az utolsó percig. :megarespect:

Eszetlen jó karakterek, nagyszerű rajzok, _majdnem_ olyan brutális, hiperturbó harcok, mint a Kengan Ashurában – és a történet magával ragadó.

Baszki, nem tudok róla semmi rosszat mondani – illetve… _majdnem_ semmit.

Nem akarom ecsetelni, hogy miért-miben is rohadt jó az egész, mert úgy érzem, azzal csak olyanná válnék, mint aki „magyarázza a bizonyítványt”: ezen a sorozaton nincs mit „magyarázni” – egyben van, és áll, mint egy obeliszk: „mától kezdve hozzám méritek a szamuráj-animéket”.

Az „Afro Samurai” volt 2007-ben, ami nekem eszelősen bejövős volt – most letaszította a dobogó legfelső fokáról a „Blue Eye Samurai”… :thumbsup:

Nem csak Mizu története rulezolt mindent: Akemi-története, Taigen-története, Ringo-története, Eiji mester/Father Swords/Swordfather-története, Abijah Fowler-története… huhhh… mind-mind nagyon ott vannak a szeren.

Eredeti szinkron mellett pedig kiket hallhatunk? Seki – George Takei, Abijah Fowler – Kenneth Branagh, Eiji mester – Cary-Hiroyuki Tagawa, Ringo – Masi Oka… :respect:

…és valljuk be: nem sok undorítóbb, mocskosabb gazembert láttunk animében/filmben, mint Heiji Shindo és Abijah Fowler…

…

A tömjénezés végére pedig egy kis „feketeleves”. :-P

Nekem a befejezés nagyon nem jött be: hogy a Hőseink teljesen szétszakadnak (egyikük még a Japánt is elhagyja…), és „lengetik”, hogy „folyt.köv”… hááááát… mit is mondhatnék. Nem nagyon „csigázódtam fel” arra, hogy lessem-várjam a következő évadot: ez az egész sorozat arról szólt, hogy Hőseink különálló történetei egy irányba tartanak, és a legvégén találkozni fognak. Az évad befejezése pedig azt vetítette előre, hogy mindenki sorsa-útja másfelé fordul – és érzem/szerintem, hogy ezt a status quo-t szét kell verni, fel kell rúgni ahhoz, hogy újra „egy irányba” fussanak a sorsok/életutak… szóval, ha ezt nem teszik meg, akkor új „csapat” jön össze (érdekel ez engem…? :-P), vagy ha megteszik, és deus ex machinával újra összekényszerítik a régi csapatot akkor… tuti, hogy nem érdekel. :-/

Ez nem tetszett – a legeslegvége. És lehet, hogy „kötözködős” vagyok, de kicsinyes nem: simán kijár neki a 10/10. :respect:

Ha a várható második etap nem is lelkesít fel – az első évad ott lesz a mindenkori toplistámon. :sör: :mustsee:

 

Pusztaberki helytörténeti emlékek – 1. rész – Borsosberényi Historia Domus 1882. november. 1.

Mivel húsz hónap után immár beláttam, hogy hiába várok arra, hogy a helyi újságunk újra megjelenjen, ezért úgy döntöttem, hogy újabb helytörténeti kutatásaim eredményét a blogomon fogom közzétenni. Igyekszem majd valahogy a téma iránt érdeklődő berkiek figyelmét is felhívni erre a kezdeményezésemre/próbálkozásomra. Hátha találnak ők is benne érdekességet, egy-két gyöngyszemet.

Az meg szimplán véletlen – és számomra is megdöbbentő, bevallom –, hogy miután ma a fenti elhatározásra jutottam, és elővettem a Historia Domus első „pusztaberkis” bejegyzését, hogy ezt fogom legelőször közzétenni, elképedve vettem tudomásul, hogy ez a bejegyzés egészen pontosan 1882. november 1-én történt eseményeket vesz górcső alá… Talán nem véletlen, hogy így alakultak a dolgok.

Tehát, kezdjük el: ma éppen 141 évvel ezelőtt történt, hogy…

Borsosberényi Historia Domus – Srenker Endre plébános bejegyzése – 1882.

„p. berkii kereszt

Ugyanezen év őszén a puszta berkii temetőben egy új keresztet állíttattam fel, – A költséget, 21 fr 20 krt, a nm. ordinariatus utalványozta ki ugyanezen keresztnek alapítványából (…) – A beszentelési szertartást sz. beszéddel 1882 év Mindenszentek ünnepén, a délutáni órákban végezte a helybeli plébános, kevés ájtatoskodó részvétele mellett. – T.i. a puszta berkii nemes(?) urakat a holtak előestéjén nem érdekelte sem a kereszt szentelési szertartás, sem a holtak iránti kegyelet sugalta ájtatosság, …. Ők jobbnak látták ezen idő alatt a korcsmában dőzsölni…….”

 

Nos… J Ennyi lenne elsőre.

Nem én találtam ki a dolgot, és sajnálom, hogy éppen egy ilyen… hm… kevésbé dicséretes történettel veszi kezdetét a Historia Domus Pusztaberkire vonatkozó részének feldolgozása – de ez az első tisztán olvasható és érthető bejegyzés a faluról, és az időrend miatt szerintem illett ezzel kezdeni.

Lesznek még ennél jobb vélemények is a lakosokról… de akad még pár ehhez hasonló is, nem tagadom.

Nincs mit tenni: ilyenek voltak őseink – vagy legalábbis: így látták őket egykori plébánosaik.