„Do you have any idea what it's like knowing
my real brother and mother spend every day of their lives looking for me? Huh? How
every day my real brother screams my name? Can you imagine the pain they must
be in not knowing where I am? Huh? 25 years, Luce! 25!”
…
Látod-látod… vinnyogok itt, mint az egyszeri felcsúti
stróman, amikor elgurult egy lyukas garas a zsebéből az üres stadionban,
szotyiköpködés közben, hogy jaj, milyen szar is most neki… aztán beüt egy olyan
remek film, hogy az ember köpni-nyelni nem tud.
…
…miután lecsengett a végefőcím, és kifutott a film, az
ember képtelen elaludni.
Először bemész a gyerekszobába, leülsz a szőnyegre az
ágya mellé… és hallgatod, ahogy szuszog.
Aztán rájössz, hogy a sírásoddal fel fogod ébreszteni,
ezért kijössz a szobájából, kimész a teraszra…
…és ott sírsz tovább, az éjszakába.
…
A film iszonyú megterhelő, döbbenetes – talán egy keresztény
embernek főleg.
Mert az első egy órája az üvölti vicsorogva, elállatiasodva,
habzó szájjal a képedbe, hogy
NINCS ISTEN!!!!!
…
Aztán a film végén csak csöndesen füledbe súg a
Szentlélek… hogy van.
Látod? Mégis van.
…
Azt mondják/írják erről a filmről, hogy a „The New Slumdog Millionaire”… nos,
érzésre van is benne némi igazság, de egy nagy eltérés van: a Lion igaz történeten alapul. Ezért
nekem legalább 100x jobban fáj.
A film Saroo
Brierley történetét meséli el, akit Sunny
Pawar és Dev Patel
személyesítenek meg… de piszokul átütően.
Dev Patel
remek színész, ezt már a Skins óta tudjuk :thumbsup: – de
amit Sunny Pawar is letesz az
asztalra… nyolc évesen… nem is tudom. Én sokszor úgy éreztem, hogy egy dokumentum
filmet nézek, úgy, hogy valaki megpróbál túlélni (majdnem azt írtam először,
hogy „éli az életét”… :-OOO :eeekkk: ), és közben titokban filmezik. :respect:
(Azt tudtátok, hogy a Lion amerikai premierére Sunny
Pawar nem kapott vízumot a Trump-féle adminisztrációtól a migrációs
szabályozás miatt? Mert veszélyt jelentett az „Nagy Amerikai Egyesült Államokra”.
Egy nyolc éves kisgyerek.)
A film első órája egy kisgyermek kálváriája, akit a sors
és a körülmények elragadnak az otthonától majdnem 1500 kilométerre.
A második óra a Tasmániában örökbe fogadott és 25 évig
nevelt férfi története, aki egyre kétségbeesettebben és elszántabban próbálja
megtalálni szülővárosát és vér szerinti családját.
És egyre jobban kísérti bátyja, Guddu (Abhishek Bharate) emléke, akivel nagyon szerették egymást, akire a kis Saroo mindig is felnézett.
Döbbenetes, nagy hatású film – ami sokkol azzal, hogy megtörtént.
…
Nem is tudom.
Én mostantól egész másként nézek magam körül a Világra.
És… bár nem hittem volna… de tényleg van olyan, hogy „nomen
est omen”.
