The Odyssey – Odüsszeia

 

Messziről indítok, nyájas Olvasóm… csak akkor vágj bele, ha van időd, türelmed és kedved a történetemhez… :sör: 

Gyermekkorom első és meghatározó, azóta sem feledett tévéfilm-élménye az Odüsszeuszhoz kötődik. Anyukámmal próbáltam ma egy idővonalat felállítani, és a következőre jutottunk. 

1972 októberében kezdte bemutatni a magyar televízió az „Odüsszeusz kalandjai – Le Avventure di Ulisse” című olasz-francia-nyugat-német (igen, igen: nyugat-német, volt ilyen) koprodukcióban készült nyolc részes tévésorozatot. 

Ekkoriban csak egy tévécsatorna létezett Magyarországon, de az MTV2 már adott alkalmankénti kísérleti adásokat, maximum 2-3 órában, azt se mindennap – és ugye volt még a hétfőkénti teljes adásszünet, amikor semmiféle tévéműsort nem adtak, 32 éven keresztül(!) – kivéve az esetleges rendkívüli hétfői adásnapokat – egészen 1989-ig. 

Szóval, vagy 1972-ben (már majdnem három éves koromban…), vagy valamikor a sorozat egy esetleges 1-2 évvel későbbi ismétlésénél(?) – ezt nem tudtuk eldönteni… – ment nálunk a tévében az Odüsszeusz kalandjai, konkrétan a negyedik epizód: „Polyphemus and the gift of Aeolus”. 

Ugyanis erre azóta is kristálytisztán emlékszem: kiküldtek a szobából (egy háló- és tévészobánk volt akkoriban egy régi vályogból készült parasztházban) az előszobába, hogy ez nem nekem való… De mivel a felnőttek is (felteszem) tátott szájjal nézték a tévét, nem ellenőrizték, hogy teljesen becsukom-e a szobaajtót: és természetesen nem csuktam be, csak résnyire, és a résen keresztül a kanapé fölött, a kanapén ülő felnőttek válla között, pont ráláttam a tévére… így néztem végig a küklopsz megvakítását, és amikor sziklát dob a menekülő Odüsszeuszék után… Hja, és természetesen (ugye…) fekete-fehérben láttam mindezt, mert nem volt akkoriban színes tévénk (a sorozat egyébként színes – a youtube-on meg is lehet nézni az összes részt: Odissea (1968-Mini Series) :sör: ). (De a fekete-fehér tévé is olyan kincs volt, hogy egy időben a szomszéd néniék esténként átjöttek, hogy a hetiben adott krimisorozatot megnézzék nálunk – mert nekik egy jó ideig semmilyen tévéjük nem volt...) 

Természetesen: be voltam ijedve a látottaktól… mondhatni, rendesen traumatizált az élmény. :-P :-/ 

Ezért talán jogosan mondhatom el: életem első emlékezetes tévéfilm élménye az Odüsszeuszhoz kötődik. 

Ugorjunk egy nagyot az időben: amikor először hallottam Christopher Nolan készülő Odyssey-filmjéről, arra gondoltam, hogy ezt meg minek… :-/ Persze, újszülöttnek minden vicc új, és időről-időre újrázni kell minden egyes filmet, mert az „újak” már nem néznek régi cuccokat – és különben is, új korszaknak új filmes technikái vannak, és új idők közönsége más történetmesélést akar – de én meg egy régi motoros vagyok, szóval, békén lehet ezzel hagyni… :-PPP 

Ám ahogy lement a premier… kritikákat az új filmekről mindig elolvasom, akkor is, ha eszemben sincs megnézni azokat… valahogy mindenhonnan pozitív jelzések jöttek. Mi az, hogy pozitív?! Szuperlatívuszok! 

…ekkor kicsit elbizonytalanodtam… csak nem meg kéne néznem..? :-/ :gyagya: 

És ekkor, mint a villámcsapás: belém nyilallt a régi, fekete-fehér Odüsszeusz… a szobaajtó réséből leskelődve… és arra gondoltam, hogy talán így, talán most… valami körbeérhetne… 

A végső lökést egy podcast adta meg: Karsai György klasszika-filológus, színház- és irodalomtörténész mesélt/beszélt a filmről – rendkívül pozitívan. :respect: 

„Az új Odüsszeia azt üzeni, vége a nyugati civilizációnak” 

Ezzel eldőlt a kérdés – és tegnap délután elügettem a balassagyarmati moziba. :sör: 

Én (hülye… :-P) eleinte azon agyaltam, hogy elviszem magammal Mátét is erre a filmre: hiszen „12+” a korhatára, simán beleférne – csak abban voltam bizonytalan (illetve, teljesen biztos…), hogy kibírná-e a majd’ három órát… és szerintem nem. :-P Így egyedül mentem – és áldottam a Jó Istent, hogy így tettem: mert ez a film egyáltalán nem való neki… sőt, én inkább „16+”-t tettem volna ki rá. Alsó hangon. :-PPP 

…és amikor a küklopsz megjelent… baszki… Irgalom Atyja, ne hagyj el!... az összes gyermekkori PTSD-m teljes fegyverzetben pattant elő, mint Pallasz Athéne Zeusz fejéből… nemhogy egy gyereket pluszban, de magamat is alig bírtam lenyugtatni… 

Rájöttem, az Attack on Titan szörnyeitől is pont azért iszonyodtam, mert nagyon hasonlítanak a odüsszeuszi küklopszhoz… és ugyanúgy embert esznek… 

De talán ennyi elég is a személyes érintettségből, az előzményekből – és következményekből… 

A FILM – eszméletlenül tetszett. 10/10 

…eleinte azért volt bennem… hm… ellentartás… „majd én megmondom, hogy jó-e, kicsi rigók! én vagyok „A” hozzáértő…!”… 

…de ellenállásom jelentről-jelenetre olvadt el egyre jobban… míg a legvégére… megsirattam, bakker… 

Nagyon tetszett az archaizáló nyelvezet – igazából: imádtam. 

…de nagyon nem örültem Stohl „Buci” hangjának… 

Amikor megláttam a falovat – majdnem összepisiltem magam a gyönyörtől. 

…de amikor megláttam Elliot Page Szinónját… megkeseredett a szám íze… 

Agamemnon hatalmas, harci szörny valója elképesztett, és lenyűgözött. 

…és értetlenkedve csóváltam a fejemet a film végén: hogy a faxba lehet Trójáról mesélni Akhilleusz nélkül…?!?! 

Legnagyobb döbbenetemre a kedvenc karakterem: Eumaeus lett, John Leguizamo döbbenetes alakításában. :megarespect:

…Robert Pattinson gyomorforgató Antinousától meg végtelenül undorodtam… de végül is ez volt a cél, nemde?! :-P :sör: 

De a legnagyobb, a legjobb mindenek felett – Odüsszeusz (Matt Damon) brutális, szívbemarkoló, lelket összetörő, porrá őrlő… de hamvaiból feltámadó története… aki visszanéz életére… látja brutális tetteit – amik akkor és ott teljesen helyénvalónak tűntek… és látjuk rezzenéstelen, kőkemény arca mögött a szenvedő, gyötrődő Vezért, aki mindent megtesz harcosai megóvásáért… és minden próbálkozása kudarcot vall, és ezért emészti a lelkiismeret-furdalás… 

…hazatérése pedig… óóóhhh… a vezeklő, a megbocsátást… a megváltást kereső hazatérése… aki már nem akar semmit: csak azt, hogy felesége és fia békében élhessenek… és ne nyögjék életük végéig az ő döntéseinek következményét. 

Itt – a végén – már nem a furfangos, hős hadvezért láttam, hanem a Férjet és az Apát, aki a Családjáért harcol: halálraszántan, minden erejével… 

…és amikor elül a csatazaj, és a vak Eumaeus kétségbeesetten felkiált: „Mondjátok meg: győzött… vagy véresen elbukott?!”… akkor azért megszakadt a szívem egy tétova pillanatra… 

…és amikor a kardok markolata… lándzsák nyele… a vak pásztor botja… és csupasz-véres öklök kezdték ütni a ritmust a padlón: „Tisztelet a Királynak!”… akkor már alig láttam a vásznat… 

…és még hátra volt a találkozás Pénelopéval (Anne Hathaway)… 

… 

A végzet és a bűnbánat kanosszáját járó Férfi története ez – aki a megváltást keresi, amiért megadna mindent… A Férfi története, aki Az Egyetlen Nőtől indul el, és Nők adják kézről-kézre, hogy visszataláljon ahhoz az Egyetlenhez… 

És közben belenéz a Pokolba… és meglátja saját, és társai pokoli tetteit… és beleremeg a lelke: de célját egy pillanatra sem adja fel – haza kell jutni. HAZA. 

… 

Nem kell… de legalábbis én nem tudok többet mondani erről a filmről. 

Nem, nem fogom újra és újra megnézni… ahhoz túl brutális, hogy végigmenjek még egyszer ezen az úton... de hogy a lelkembe égett, az biztos. 

És elnyomta immár a kisgyerekként az ajtórésből meglesett küklopsz félelmetes tombolását – mert a Férfi drámája… mindennél félelmetesebb. Gyötrőbb. Húsba vágóbb. 

És mégis… felemelőbb.

:megarespect: 

 

Frissítés: két olyan fontos dolog, amit az engem elöntő érzelmek miatt méltatlanul nem említettem fentebb.

Argos: ...csak annyit mondok: öltem és megölettem volna magam ennek a kutyának a védelmében... "A Végső Találkozás" pedig... egyszerűen: masterpiece. :leborul:

Odüsszeusz íjhúrpendítése: talán a legepikusabb ötlet az egész filmben... és az indoklása pedig egy olyan mélységes tisztességből, olyan talán soha nem létező vadászbecsületből származik... ami előtt csak fejet hajtani lehet. :respect:

 

The Doomies – Paranormik s01e01-e05

 

Kezdem azzal, hogy nem tartom olyan jó ötletnek, hogy a ParaNorman címét… hm… „újítsuk be” magyar címként, mint valami „innovációt”. :-PPP Igaz, hogy a ParaNorman 2012-ben volt, de akkor is: megengedett egy saját, önálló, eredeti címet adni egy sorozatnak – ennyi erővel „Rejtélyek Francia Városkája” is szabadon felhasználható lenne… :-PPP 

És hogy ne csak pofázzak, hogy lehetne/lehetett volna eredeti, önálló cím – pár ötlet, ami eszembe jutott: „Végzetvonzók”, „Az Apokalipszis cangásai”, „Szörnyfürkészek”, „Balsorsrontók”, „Végítéletesek”… Vagy valami ilyesmi. De most már mindegy. :-/ 

Mindenesetre – hogy egy kicsit megengedő legyek –, valahol értem, hogy a ParaNorman ugrott be nekik, de éppen ennyire beugorhatott volna a Gravity Falls is: én már az első rész alatt _lelkesen_ felkiáltottam – „ezt tuti, hogy Alex Hirsch írta!”… ám, mint kiderült, tévedtem. 

A The Doomies alkotói: Andrés Fernandez és Henry Gifford… de nem mondom, hogy nem inspirálódhattak volna a „Gravity Falls”-ból… ám ezt semmiképpen nem írnám negatív előjellel a számlájukra! :sör: 

2016 óta várok valami hasonlóan jópofa, elvetemült, eszméletlenül vicces, szörnyes stuffra: és tessék, hipp-hopp, eltelik 10 év, és kívánságom máris teljesül…! :-/ :gyagya: :-) 

De nem tudok haragudni… mert nagyon jó helyen talált el a sorozat: és teljesen betölti a Gravity Falls hiánya miatt keletkezett űrt a lelkemben-szívemben. :thumbsup: :sör: 

Sőt… néhol… talán… kicsit túl is nő a Gravity-n, amikor a barátságról, az emberségről, az egymás melletti kiállásról szól: 

Kim: It doesn't matter. I'm not human anyway. I'm a no one, created from a magic trick. I have no memories, no family. I'm nothing…

Romy: You're the Chosen One. Doesn't that mean something?

Kim: Chosen for what? All I've ever been is a tool created to destroy evil.

Romy: But above all, you're a Doomie, and we're not leaving without you.

 

Groac’h: See, I knew how humans rush into danger to save their friends.

Kim /in shock/: …friends… 

Kim: I'm no one's tool anymore! I choose my own purpose, and today it's saving my friends!

És rohadt jó, hogy a végefőcímzene mennyire passzol a sorozat vezérfonalához: 

We Gather Strenght Together

by Stefan Bossard and Nicolle Rochelle 

„Together we face the night
Bound as one, our souls ignite
With love as our armor and hope as our sword
We face the terrors of this world
In the depth of darkness where nightness dwell
Wе're facing the demons, brеaking the spell

Every step, we're taking the strength
And we gather strength together
Every step, we're taking the strength
And we gather strength together
We gather strength together
We gather strength together”

Oké, kicsit a Scooby-Doo is visszaköszön a sorozatból – de basszus: én a Scooby-Doo-t is imádom, mind a mai napig…! :-DDD 

Pár szó a karakterekről. 

Romy: Call me crazy, but since we're all searching for the same thing, we should totally team up. You've got the research, Kim's got the muscle, and Bobby and I can lead the investigation.

Doug: Hmm... 

A kissé félős Bobby és a vagány, önbizalomtól duzzadó Romy egy podcastot visznek, aminek a „The Doomies” nevet adták – és véletlenül kaput nyitnak „Subterrá”-ra/ba, aminek ura, Mordam, aki/ami különféle szörnyeket küld a felvilágba, elsősorban azért, hogy megidézőjüket, Bobby-t megöljék. És ez vicces… :-DDD 

A szörnyek többsége is vicces – olyanok, mint a Scooby-ban, akik (üldözés közben, persze… :-) ) néha megállnak, és megvitatnak pár dolgot az áldozatokkal. :-))) 

Bobbyt nagyon szeretem, kicsit félős (apja nincs, anyja valahol máshol él, de kedves, jópofa, gyagyás nagynénje neveli… ööö… „neveli” :-) ), de a sok menekülés közepette mindig képes megállni, és szembenézni az őket (őt) üldöző démonnal. :thumbsup: 

Amikor pölö vámpírokkal harcolnak… azon muszáj hangosan röhögni. 

Romy: Worst-case scenario, we get turned into vampires with super cool powers. I mean, this is a win-win situation here. 

Romy /to Bobby/: You ate all the garlic?!

:-DDD 

Romy laza, vagány csaj, igazi jóbarát – aki belerángat minden hülyeségbe, de nem hagy cserben, ki is húz onnan minden erejével. :thumbsup: Lehetne rohadt idegesítő is – de helyette végtelenül szeretetre méltó. :sör: 

Doug, a világítótorony titkokat tudó őre – hááát… ő egy ön- és közveszélyes, egoista segítőtárs és autodidakta varázsló. :-) Néha elgondolkozik azon az ember, hogy nem lenne-e jobb, ha a másik csapatban játszana… :-DDD 

És ott van Kim, a Chosen One, a Doug által alkotott jéghideg amazon harcos, aki méltó ellenfele mindenféle szörnynek – és aki lassan kezdi levetkőzni a „érzéketlen, pusztító robot/terminátor”-imázst… 

…és sokféle szörny: rossz, gonosz, de szinte egytől-egyig vicces… :-))) 

Igen, még csak öt részt néztem meg: de 100%-ig biztos vagyok benne, hogy nem tévesztenek lépést. :sör: 

Amikor először láttam, hogy az első évad 22 részes… kicsit elhúztam a pofám: „ennyi sok rész? minek nyújtják el ennyire…” – most pedig, az ötödik epizód után arra gondoltam: „óóó… bakker… milyen gyorsan vége lesz…!”. :-))) 

Szóval… szerintem érdemes a rászánt időre. :thumbsup: 

Primitive War

 

„Not Perfect, but it was sure as Hell Good”

– Reddit: woshua1083

Ez az én mottóm is ehhez a filmhez. :thumbsup: :cool: :beer:

Most, hogy beleszaladtam többször is a neten a „Dinosaurs of the Wild West” teaserébe, rohadtul érdekelni kezdett Luke Sparke munkássága… és így jutottam el a „Primitive War”-hoz. 

…és most… LE… VAGYOK… NYŰGÖZVE. :megarespect: 

Komolyan gondolkoztam azon, hogy írok róla a „fake”, „kilúgozott” beszámolót, miszerint: „hááát… jó nagy marhaság, de szódával elmegy” – és sorolom a hibáit. 

De ez nem megy nekem: nem fogom meghazudtolni saját magam, nem fogok félve rivjúzni, hogy „jaj, oda lesz az a kurva nagy filmbloggeri reputációm (…he-he… he…), ha egy ilyen _másod_ (vagy harmad…?) vonalbeli filmet dicsérek”. 

Egészen pontosan: pont teszek rá, hogy kinek-mi a véleménye arról, hogy dicsérem ezt a filmet – dicsérem, bazdmeg, MERT JÓ! :sör: 

Már az elején elakadt a szavam: úgy adta vissza a vietnámi háborút, a katonákat: mint bármelyik klasszikus mainstream film róla: Apokalipszis most, Szakasz. 

Az amerikai katonák mocskosak voltak, egyediek, különlegesek: és mögöttük-körülöttük minden olyan rohadtul igazi – a sár, a vietnámi foglyok, a dzsipek, a helikopterek, a cigik a szájak sarkában, az övekre akasztott gránátok… PTSD és félig az őrület küszöbén (baszki, a mesterlövész… Aaron Glenane… az ő démonai és tébolya… :amazing: ) és közben: KIBASZOTT JÓ ZENÉK SZÓLTAK. :leborul: 

Ekkor arra gondoltam… egyszerre elhűlve és lenyűgözve… hogy ez eszméletlenül profi. :respect: 

Aztán jött az első dinó: sötétben, esőben – én meg arra gondoltam… aha… ez akkor nem megy annyira, ez a CGI dolog, ugye, srácok… 

…és jöttek nappali jelenetek: én meg köpni-nyelni nem tudtam – esküszöm, életre kelt a Jurassic Park. Élesen, fényben, kristálytisztán… és olyanok voltak, mint a valódiak… :amazing: :leborulújra: 

A katonák meg lőttek: vicsorítva-ordítva-sikoltva, lőttek, az utolsó töltényig… a dinók meg öltek: hasítva-roppantva-tépve-marcangolva… fröcskölt a vér, reccsentek a csontok, és kibuggyantak a belek… 

Nem. Ez már több volt, mint amit reméltem… és jóval több annál, amit elvártam volna… :respect: 

Kik szerepeltek benne? Ryan Kwanten. Tricia Helfer és… abonyekba… Jeremy Piven. Hé! Helló…! :sör:

Luke Sparke nem maga találta ki ezt a történetet: Ethan Pettus írta a Primitive War-sorozatot (az első regényt 2017-ben magánkiadásban adta ki). 1. Primitive War: Opiate Undertow, 2. Primitive War Dispatches (novellák), Primitive War 2: Animus Infernal, Primitive War 3: Aeon Ouroboros.

Shame on me, hogy úgy kellett megtalálnom ezt a filmet, hogy egy valamikor érkező film teaser-ét láttam… nem pedig saját jogán – pedig megérdemelte volna. :sör: 

A film legvége… már ment az end credit… még tartogatott egy eszméletlenül klafa ötletet: eredeti (vagy legalábbis eredetinek tűnő…?) vietnami háborús felvételekbe szőtték bele a dinókat – bitang menő és hangulatos volt… és ment mellette a rohadt jó zene: The Spencer Davis Group – Gimme Some Lovin’. :amazing:

Óóó… basszus, gyerekek… ez egy nagyon klassz, menő film lett – igazi látvány- és adrenalinbomba… eszetlen jó zenékkel a 60-as évek végéről a 70-es évek elejéről… 

… mint például a Creedence Clearwater Revival: Run Through The Jungle… :thumbsup: 

Szerény, nyomott, egyvágányú véleményem szerint: kár volt eddig is kihagyni. :thumbsup:

8/10 simán kijár rá. :sör: 

És most már várjuk a második részt – elvileg lesz! :sör: –, és tűkön ülök, hogy elkészüljön a „Dinosaurs of the Wild West”. :sör: :thumbsup: 

Huo zhe yan – The Furious

 

Amikor az első trailert megláttam, rögtön az jutott eszembe: „te… ez tisztára olyan lesz, mint a The Raid – Redemption…! Whoááá…!”. 

És egyáltalán nem tévedtem ezzel kapcsolatban – főleg úgy nem, hogy Joe Taslim az egyik főszereplő, aki a The Raid-ben is játszott. :sör: 

Igazi adrenalinpumpa, egy áradva robajló folyó ez a film – a nézése közben felmerült bennem, hogy könnyen meglehet, infarktust fogok kapni, annyira vert a szívem: és a filmnézős kanapé legszélén ültem (fél farral…) felugrani, és üldözni-harcolni egyaránt készen… :-))) 

Mint ahogy mondtam, a film egyik főszereplője Joe Taslim (aki versenyszerűen judózott, valamint wushut, taekwondót és pencak silatot is tanult), a másik pedig Xie Miao (többszörös wushu kung-fu bajnok, és a kínai „Qin Na” harcművészeti ág művelője). Szóval, mondhatni, hogy két igazi autentikus harcművész tart szemkápráztató bemutatót a filmben. :respect: 

Joe Taslim karaktere az oknyomozó újságíró feleségét, a Xie Miao által megformált néma kínai apa pedig a 11-12 év körüli kislányát keresi a történetben – és ez a két ember egymásra talál, és rájönnek, hogy egy az útjuk… 

Tegnap este még a film hatása alatt voltam, és a levegő után kapkodva próbáltam a szívverésemet lecsendesíteni… de ma már józanabbul, letisztultabban látom az élményt. 

Szenzációs, brutális, olykor már-már horrorisztikusan kegyetlen a történet: és ami a legirgalmatlanabb benne – hogy gyerekkereskedelem áll a középpontban… És nekem ettől az első perctől kezdődően minden idegszálam égnek állt… és sokszor legszívesebben csak ordítottam volna tehetetlen dühömben…

Ma már visszanézve úgy látom: túl sok volt ebben a filmben a „legyőzhetetlen, sebezhetetlen ellenség”. Míg hőseink lassan, de biztosan úgy néztek ki, mint a darált hús, addig az ellenfelek (közül hárman… persze a legerősebbek…) szinte sértetlenül vészeltek át minden összecsapást, és olyan ütéssorozatokból állnak fel nemhogy a kiütés, de megszédülés jele nélkül, és csonttörő, valamint vágófegyverek okozta sebek után is csak megrázzák magukat, mint a vizes kutya, és a fájdalom legcsekélyebb jele nélkül folytatják a harcot… mintha mi sem történt volna. :-/// 

Azért ez… hááát… nem túl korrekt. De nem is reális, valljuk be. Mert ha van (lenne) egy bedrogozott, adrenalintól berserkerré vált harcos – oké. De _csak_ egy – nem mindjárt három: akik mindhárman eltérő társadalmi osztályokból származnak…! 

Akire még ki szeretnék térni, az Yayan Ruhian, pencak silat mester, akit jól ismerünk a The Raid-ből.

Itt kapott egy íjat, és nyíllal lődöz halomra mindenkit.

…

Ezt azért emésszük egy kicsit. 

Mert mi szükség van arra, hogy egy igazi pencak silat _mestert_(!!!) nyíllal tegyük „különleges” ellenséggé, kérdem én…?! :-PPP 

És ha kérhetném… könyöröghetnék… tudom, hogy brutális egy arca van Yayan Ruhiannak… de nem lehetne egyszer, csakis egyszer… véletlenül… hogy nem gonoszt alakítson?! Olyan üdítő változatosság lenne… :-/// 

Szóval: ezek nem tetszettek… annyira. :-P 

Minden más viszont igen. :sör: 

És a szívemnek-lelkemnek legkedvesebb jelenet… pedig ez volt. :respect: 

Amikor két véres, rongyos, sebesült kisgyerek megfogja egymást kezét… és halálraszánt daccal és nekifeszüléssel állnak a gyilkossal szemben az egyik hősünk eszméletlen teste előtt… 

Tudjátok… értitek… 

Mit tehetne két csenevész, csont és bőr, erejének végén járó gyermek egy profi harcművész gyilkossal szemben…?! 

De mégis odaálltak… és az én szemem meg teleszaladt könnyel… és legszívesebben üvöltöttem volna… :leborul: 

… 

Ha semmi másért: _csak ezért a pillanatért_ megérte elkészíteni, nekem pedig megnézni ezt a filmet.

De adott mást is… bőven. :thumbsup: 

Egy hős, egy angyal sem gyengébb, mint egy gonosz, egy ördögi, démoni személy – nem. Ezt véssük fel a kapufélfára… 

…és akkor helyére kerül a Világ. :respect: 

Ki maga valójában? – kérdezi a rendőrnő.

A néma kínai harcos pedig jelbeszéddel válaszol: „Egy apa vagyok.” 

 

Legyen minden apa a Földön ilyen elszánt, lebírhatatlan, soha fel nem adó tigris – amikor a gyermekéről van szó. :leborul: