A Haunting in Venice – Szeánsz Velencében

 

„I know only that we cannot hide from our ghosts. Whether they are real or not... we must make our peace with them. And live life… somehow.” 

Igen, igen, tudom – egy vödörben élek, meg ilyesmi. :-P 2023-as film. :gyagya: 

De megint ott tartok, hogy mindenáron Katicámmal akartam közösen megnézni, és mivel kategorikusan „ellentartott”, így félretettem, hogy majd akkor nézzük meg, amikor neki is kedve lesz. 

És igen (elvek, meg elvtelenség… ember a neved :-P), felfedeztem a frissen előfizetett Disney+ kínálatában, szinkronnal, és a sarkamra álltam, hogy nézzük meg már végre! És így is tettünk. :sör: 

Először is leszögezném: imádtam Kenneth Branagh Shakespeare-feldolgozásait, de eszméletlenül örülök, hogy „érett korszakában” egy másik, nem kevésbé híres angol írót kezdett feldolgozni: Agatha Christie-t. :thumbsup: 

Tovább fokozom: a „Gyilkosság az Orient expresszen” és a „Halál a Níluson” filmjei eszméletlen látványosak, hangulatosak voltak, és igazi sztárparádét nyújtottak – ám eléggé… hm… ismert regények, többször feldolgozott történetek újabb interpretációi voltak, ami… nekem nem adott akkora élményt. (Nem is írtam róluk anno, pedig mindkettőt láttam…) 

De annyit mindenképpen adott, hogy Peter Ustinov után képes voltam elfogadni, hogy immár Kenneth Branagh lett Poirot. David Suchet-et szeretem, tisztelem, elismerem – de nekem korábban mégiscsak Peter Ustinov volt „A Poirot”. :respect:

(Egy kis anekdota – 1997-98 tájékán a Madách téren dolgoztam, és volt egy alkalom, amikor egy napon belül – de eltérő időpontban – bejött hozzánk Balázs Péter, és Tahi Tóth László… És nekem, mint nagy krimirajongónak, azonnal az jutott eszembe: a világ két leghíresebb nyomozójának magyar hangjai jártak nálunk, szinte egyszerre: Balázs Péter – David Suchet (Hercule Poirot), Tahi Tóth László – Jeremy Brett (Sherlock Holmes). Nagyszerű élmény volt látni, átélni… feledhetetlen. :RIP: :respect: ) 

Szóval, a „Szeánsz Velencében” azért is volt számomra különlegesen izgalmas és várós, mert ezt az Agatha Christie regényt („Hallowe’en Party” – magyarul „Ellopott gyilkosság” és „Halloween és halál” címeken jelent meg korábban) nem ismertem. 

Azóta rendesen utánaolvastam, hogy miről is szól a regény, és mennyiben egyezik a filmmel: és villámgyorsan egyértelművé vált számomra, hogyha előzetesen olvasom Agatha Christie művét, akkor is az újdonság erejével hatott volna rám a film: hisz gyakorlatilag… hm… maximum „inspirációt” nyújthatott az elkészültéhez, annyira _gyökeresen_ eltér a két történet. 

A film sztorija: … 

Basszus, erről nem akarok sokat beszélni. Inkább azt osztanám meg veletek, ami nekem a legjobban tetszett benne. :thumbsup: 

Poirot jellemfejlődése.

Egy megcsömörlött, megkeseredett, teljesen visszavonult emberrel találkozunk a film elején, aki elvesztette a hitét az emberekben, az emberiségben, és Istenben… csak az istentelenséget látja, és hogy kár bármit is tenni, az ember(iség) olyan önpusztító, hogy kárhozatra fog jutni. 

„- Nem hiszi, hogy a lélek a halál után is megmarad?

- Már nem hiszek.

- Milyen szomorú!

- Igen, az igazság gyakran szomorú. Ne értsen félre, boldogan fogadnám bármilyen valós jelét annak, hogy léteznek szellemek, hiszen ha van szellem, akkor van lélek. Ha van lélek, van Isten, aki teremtette, és ha van Isten, akkor van minden. Vagyis rend, igazság. De túl sokat láttam a világból. Számtalan bűntényt, két háborút. Az emberi közöny keserű gonoszságát. Ezért azt mondom, nem. Se Isten, se szellemek. Se médiumok, akik beszélnek velük.”

 …és szembe jön vele a természetfölötti: és eleinte szinte haraggal, már-már gyűlölettel kevert dühvel cáfolja meg a misztikus(nak vélt), túlvilági(nak tűnő) eseményeket… mígnem… lassan… olyan történések szemtanúja lesz… amik túlmutatnak a realitáson, a racionalitáson, a józan észen, a két lábbal a földön álláson… 

Nem mondaná ki semmi pénzért: de mi látjuk vele együtt – és látjuk azt is, hogy milyen hatással vannak ezek rá… és hogy adalékról-adalékra… egyre inkább hitet csöpögtetnek oda, ahol addig csak a nihil és a tagadás honolt… 

Nem mondom, hogy nem él a film horroreszközökkel – főleg a „jumpscare”-rel, amit a legjobban utálok (…) –, és hogy nyomasztó miliője, a természetfölöttivel, a túlvilágival való kokettálása nem helyezi át egy másik műfajba is a krimin kívül… 

De az biztos, hogy ez eszméletlenül jól áll neki. :sör: 

Rohadtul tetszett, bitangul. 9,5/10 

Jobban, mint bármelyik korábbi Agatha Christie… nem, erre nem lehet mondani, hogy Agatha Christie, olyan… hm… „nagyvonalúan” kezeli az alapanyagot… inkább úgy kell mondanom: jobban, mint bármelyik korábbi Kenneth Branagh fémjelezte Poirot krimi. :thumbsup: 

A film legvége pedig… a francba, ahogy öregszem, egyre szentimentálisabb (…vén hülyébb…?! :-PPP) leszek… csak néztem-néztem… ahogy a legelején segítséget kérő, és nagyon csúnyán _„lerázott”_ (…) fiatalember mégis bebocsátást nyer hozzá… és csak azt vettem észre, hogy folynak a könnyeim… 

Mert amikor egy ember – egy nagyszerű, egy csodálatos nyomozó – úgy dönt, hogy újra Ember lesz, és újra teszi azt, amire Isten áldotta tehetsége, évek tapasztalata, minden zsigere is idegszála predesztinálja: és segít a bajban lévőkön, a szenvedőkön, és elkapja a gyilkos gazembereket… az valami olyan gyönyörű, olyan lélekemelő… hogy az egyszeri nézőt elöntő jóérzéstől megsajdul a szív… :megarespect: 

Nagyon szerettem a filmben a kis srácot, Leopoldot (Jude Hill), és meglepő, de kellemes élmény volt, hogy Kenneth Branagh-ék magyar szálat is hoztak be a médium két szolgájával, a Missouriba vágyó testvérpárral: Desdemona (Emma Laird) és Nicholas (Ali Khan). 

„Horvát Miklós és Dorina vagyunk. Magyarországon születtünk. A falunkat porig égették a családunkkal együtt… de mi valahogy túléltük. Egymásról gondoskodunk.” 

…csak én érzem úgy, hogy ebben benne van minden magyar, az egész magyarság traumája a második világháború után…? Csak pár szó: és elmondja minden drámánkat… népünk sorsát… 

… 

Bár eléggé horrorisztikus… de szerintem a legjobb Kenneth Branagh fémjelezte Poirot film, mind közül. :respect: 

Rental Family – Bérelt család

 

„You're a hypocrite. You talk about helping people, and you act like you're saving them when you're actually hurting them.”

Amióta először hallottam erről a filmről, azóta várom, hogy láthassam. 

Brendan Fraser… 

Én láttam Brendan Frasert sírni, amikor megkapta a Bálnáért az Oscart… és legszívesebben én is sírtam volna… 

Amikor a Múmiában szerepelt, 1999-ben, rohadtul irigyeltem… basszus – gondoltam – ő lesz az új Indiana Jones… és piszkosul jól áll neki… 

…de nem ő lett az új Harrison Ford… ráadásul szép lassan, de 2010 körülre „ki is kopott” mind a mozikból, mind az emlékezetemből… :shameonme: 

És döbbenten láttam, amikor 2022-ben feltűnt a Bálnában… elsőre azt hittem, hogy tényleg ennyire kövér lett… és hogy ez valami – halála előtti… – végső búcsúmozi, utolsó tisztelgés. 

Nem akartam megnézni – nem is néztem meg, nem is fogom. Mea culpa.* 

Tudom, hogy hülyeség, hogy hülye vagyok… de nekem Brendan Fraser = Rick O’Connell. A bitó árnyékában, a halálos fenyegetések sűrűjében, a rájuk zúduló gyilkos anubisz-horda rohama alatt is – egy semmitől sem félő, eszméletlenül menő, vérbeli kalandor, akinek a gyönyörű – általam is imádott – Rachel Weisz a szerelme. :coool: 

Pedig tudom, hogy a Bálna alatt egy 136 kilós testprotézist viselt (amit minden nap négy(!) óra melóval szerelték fel rá), és bár nem olyan feszes és edzett, mint 1999-ben, de nem is elviselhetetlenül kövér. 

Ám a Bálnának köszönhető, hogy újra rávetült a reflektorfény, újra felfedezte őt a mozi – bár most már egy egészen más karakterben, huszonpárév után… És amikor az interjúkban az életéről mesélt, hogy miért tört meg brutálisan a karrierje… attól megszakadt egy kicsit az én szívem is… 

Így jutottunk/jutottam el a Rental Family-hez – amit már mindenképpen látni akartam. 

Egyszer sikerült „beszereznem”, de a dupla feliratozás annyira zavart, hogy… gyorsan feladtam… :-/ 

Ám eljött az a nap, hogy előfizettem – minden elvem ellenére… és milyen „elv” az, kérdem én, amit felad az ember… :-/// :-PPP – a Disney+-ra, és nagy örömömre ott figyelt a listában a Rental Family. :sör: 

Sosem kezdek „vakon” egy filmbe se: mindig tudom, hogy mit-miért választok, és miről fog szólni. 

A Rental Family mégis meglepett… :respect: 

Katicámat mindenképpen be akartam rá szervezni – sokáig mindig együtt néztünk filmeket, de ő egy ideje… nem társul mellém… :-/ –, ám úgy voltam vele, hogy ezt neki is látnia kell. 

Megdolgoztam, rábeszéltem – és kétszeri nekifutásra végignéztük. Ám a második etapra még jobban a lelkére kellett beszélnem, mert azt mondta: „olyan mélyre ment a cselekmény, hogy abból jól nem lehet kijönni, biztosan baj lesz belőle/benne, és azt ő már nem akarja látni”. 

Ennek ellenére sikerült rávennem – és a végén kijelentette, hogy nem bánta meg. Sőt. :-) 

Szóval, sikerült _pozitívan_ meglepni a filmnek – annak ellenére, hogy legkevésbé éreztem _„vígjátéknak”_. Inkább egy gyönyörű, édes-bús drámának, fejlődéstörténetnek, ami sérült lelkek gyógyulását meséli el. Nem mindennapi terápiával történő gyógyítással. 

A japánok „őrültek” ;-) :sör: illetve, teljesen másként gondolkoznak, mint mi, európaiak – nyilván a szemükben mi, „gájdzsinok” vagyunk „őrültek”, akik sosem érhetik meg őket. És ez el is hangzik a filmben. 

„- See, you're just a gaijin. You will never understand how things work here.

- You're right. I am gaijin. But Japan is my home now. And I want to try to understand.”

A „Rental Family” (Kft.) személypótló szolgáltatást nyújt – persze, kinek is kellene egy „hamis”, egy álapa, egy álszerető, egy álcsalád, hogy ideig-óráig, _pénzért_ megszemélyesítsen egy vélt, vagy kívánt karaktert, és úgy tegyen, mintha… :-/ 

Nos, egy állástalan reklámszínésznek minden fizető színészi feladat (valakinek a megszemélyesítése) jól jön, így a Brendan Fraser által megformált Philip Vanderploeg elvállal egy feladatot a cégnek. 

A kezdeti nehézségek után egyre jobban „belelendül” a perszonifikációba, és egyre jobban alakít… ám… miután találkozik egy apára vágyó, tizenéves kislánnyal (Shannon Mahina Gorman)... 

...és egy útja végén járó 80 éves színésszel (Akira Emoto) lassan, de biztosan… egyre jobban bevonódik a fizetett szerepébe, mint azt kellene… 

És közben megismerjük a „Rental Family” (Kft.) főnökét, Takehiro Hirá-t, és a cég egyik legerősebb karakterét, a cégvezető jobbkezét, a nagyon szép Mari Yamamotó-t. :amazing: 

Rögös, fájdalommal és csapdákkal terhes az út, amin járunk… és sokszor hősünk/hőseink a saját lábukban esnek el… de gyönyörű. És amikor végigmentünk a fejlődéstörténeten… azt hiszem, hogy nem csak hősünk/hőseink, hanem mi, nézők is szebb, nyitottabb, tisztább lelkű emberek leszünk. :respect: 

Van néhány vicces, nevettető pillanat – de a legtöbb szomorkás, vagy keserédes… ami egyszerre fáj, és mégis… megdobogtatja az ember szívét. 

Kár, hogy mostanáig elhúztam ennek a filmnek a megtekintését – én vesztettem ezzel időt, hogy jobb ember lehessek. 

Szép ez a film, jót tesz szívnek és léleknek, én mondom. :thumbsup: 

„- Why do adults always lie?

- It's because it's a lot easier than telling the truth.”

  

És Brendan Fraser… újra Rachel Weisz partnere lesz egy Múmia filmben… és amikor kettejükre nézek… elönti a szívemet valami megmagyarázhatatlan jó érzés…

* = gondolkoztam... lehet, hogy... egyszer mégis csak megnézem. :sör:

 

Több tiszteletet Hadházy Ákosnak és Panyi Szabolcsnak!

Tisztelt TISZA Kormány! 

Hátrább az agarakkal!

Hadházy Ákos és Panyi Szabolcs már akkor harcoltak - egymagukban, széllel szemben, következetesen, elszántan, és meg nem hátrálva! - mocskos fidesz és a tolvaj ner ellen, amikor önök közül jónéhányan még rendszeresen zsíros fizetést kaptak ugyanezektől, vagy otthon lapultak fülüket-farkukat behúzva, annyira be voltak sza... szóval, annyira féltek.

Több tiszteletet követelek ennek a két embernek: mert olyan munkát fektettek be az elmúlt rendszer mocsokságait felderítendően, amit _senki_ nem tett meg helyettük. Ők ott álltak a frontvonalban, és nem törődtek azzal, hogy nem áll mellettük senki: harcoltak rendületlenül. És lőtték őket minden elképzelhető fegyverből, minden emberalatti aljassággal - ezeket az embereket csak TISZTELET és MEGBECSÜLÉS illetheti az önök részéről, nem pedig ugyanolyan támadás, vagy ugyanolyan elhallgatás, mint a korábbi kormány idején.

Hadházy Ákos _mindig_ szóvá tette, ha korrupciót, lopást, csalást, vagy a hatalommal való visszaélést, jelen esetben amikor "ejtőernyős nersevikek átmentését" látja.

Ez nem tetszik önöknek? Roppantul sajnálom. (Nem. :-P) Tisztán kell játszani, és nem pedig sumákolva, akkor nem kerülnek nála célkeresztbe. Hadházy Ákost "lefideszesezni" - az szerintem a ner legalja, a fideszes, megafonos lejáratás, a bemocskolás legsötétebb óráit idézi fel...

"Rossz annak a prognózisa, ha az új kormány döntését kritizáló személyt csípőből lefideszesezi. Ismerem már ezt, korábban meg mindig libsi, vagy komcsi voltam. Mostanában meg ugye óellenzeki, bár meg vagyok zavarodva: ezentúl fideszes óellenzéki leszek?" 

Hátrább az agarakkal! 

Panyi Szabolcs - éppen csak nem fogatták le rendőrökkel és nem állították bíróság elé: megfigyelték, lehallgatták, követték, mindenféle úton-módon megpróbálták bemocskolni, lejáratni, hitelteleníteni.

Most joggal kéri, hogy betekinthessen a róla készült megfigyelések anyagaiba - de ezt az új kormány alatt is megtagadták tőle.

Ez viszont fideszes tempó, ez viszont igazi, virtigli nersevik "válasz", és tökéletesen igaza van Panyi Szabolcsnak, amikor azt mondja:

"működésbe lépett a betyárbecsület" és "ígérjen bármit is a Tisza-kormány, korántsem biztos, hogy mindenki érdekelt a teljes feltárásban és a megtisztulásban"

...

Hát, ezeket kellene rendbe tenni, tisztelt kormány: mert sárcseppek kezdenek hullana önökre, ami... 3 hónap után... elég gyors/rossz teljesítmény.

Vagy még egy ötletem van: önök _joggal_ félnek attól, hogy Hadházy Ákos és Panyi Szabolcs miket tudnak még feltárni, mert abban személyes érintettségük is van... és ez rohadt ijesztő lehetőség számomra.

Javaslom, szálljanak le erről a két emberről, és támogassák munkájukat - mert jelenleg eszméletlenül kontraproduktívnak érzem, amit önök velük szemben megengednek maguknak. 

Rohadt hamar meg tetszettek indulni az elfidesz-züllés útján, és nagyon gyorsan kezdtek el dobálózni fideszes lejárató-frázisokkal. Észbe kellene kapni, és meg kellene állni ezen a lejtőn - mert ez az út egy csúnya szakadékba visz.

Megrendült tisztelettel:

Én

Donggung – The East Palace – A Keleti Palota s01

 

„Azt hitted, örülni fogok, ha eldobod az életed azért, hogy megmentsd az enyémet?”

Egy engem telibetrafáló sorozat: majdnem angyalos-ördögös – démonos-démonvadászos. 

Imádtam minden egyes rezdülését. :sör: 

És két olyan 10/10-es epizód volt benne, hogy csak pislogtam. :respect: 

A s01e04 és a befejező rész, a s01e08 – szvsz, így kell egy sorozatot felépíteni: a közepére és a legvégére tenni egy-egy irgalmatlan jó epizódot. :thumbsup: 

Gu-cheon-t (Nam Joo-hyuk), a démonvadászt a Palotába viszik, hogy akadályozza meg a királyi család kiirtására esküt tett, igaztalanul megölt, és immár démonná vált halott további tombolását. Gu-cheon arról nevezetes, hogy képes lemerülni az alvilágba, ahol tudja, hogyan kell megharcolni a démonokkal – ám az élők világában is látja a démonokat és a holtak szellemeit: és amikor mi, nézők is az ő szemével „látunk”… akkor azért megfagy az ember ereiben a vér… 

Gu-cheon mellé a király segítőnek – és felügyelőnek – kirendeli saját, egy ágyasától származó, balkézről való lányát, Saeng-gang-ot (Roh Yoon-seo), akit különleges képessége miatt régóta száműztek a Palotából – a képessége pedig az, hogy ő hallja a démonokat és a holtak kísértő szellemeit. 

Amikor a kkomokszali megjelenik, még azt hinné az ember, hogy olyan kis… vicces „puppetmasterkedés” lesz ez az egész. 

„Az egy kkomokszali, nem akármilyen lény. Élőkhöz kötődik, nem helyhez, jang energiát szív.” 

Ám aztán láthatjuk: a „vicces” kkomokszali sem annyira vicces… sőt… és hogy nála mindenki más 100x brutálisabb… és azok vannak többen. 

A halálának pillanatában a királyi család kipusztítására esküt tett démon… szimplán olyan, mint egy megelevenedett rémálom… 

Bááár… az ősi küme pedig… hát ő… vagy az… egy igazi hagymázas lidércnyomás… 

És nem _„csak”_ a démonokkal és holtak megdühödött szellemével kell hőseinknek megküzdeni: az élők között is vannak olyanok, akiknek érdeke, hogy a bosszúálló démon sikerrel járjon, és a királyi család végleg elpusztuljon – és erre a célra van egy rohadt veszélyes sámánjuk is, aki nemkevésbé jártas a démoni világ sötét bugyraiban… 

Ám a semmitől nem félő démonvadász és a vakmerő királylány felveszik a harcot – és mindent megtesznek egymásért. 

„A palotában te vagy az egyetlen, akiben bízhatok. Ezért… nem nézhetem tétlenül, hogy meghalj. Megmentelek… az életem árán is. Köszönöm, hogy a végsőkig védelmeztél! Mostantól fogva átveszem a feladatod.” 

Soha nem tesznek egymás irányába szerelmes gesztust; sosincs egy momentum, amikor azt éreztetnék, hogy a romantika bimbózik. Gu-cheon cinikus és gúnyos, mindentudó és mindent sötéten látó – a kitaszított királylánynak mása sincs, csak a büszke vakmerősége, és törhetetlen igazságvágya: hogy is ereszkedne le ő egy pórhoz. 

Sosincs kimondva, hogy mit éreznek egymás iránt, egyre nagyobb elköteleződéssel – de minden tettükben, minden rezdülésükben érezhető, hogy a másikuk fontos számukra. Napról-napra fontosabb… és lassan fontosabb már, mint akár a saját életük… 

És ez szerintem: gyönyörű. Ahogy vállalják a halálos veszélyeket, ahogy lemerülnek az alvilágba, ahogy felveszik a harcot a tébolyult démonokkal – csak azért, hogy a másikat megmentsék. 

„Az életét kockáztatta értem, én sem tehetek másként.”

Gu-cheon fantasztikus harcjeleneteket is kap, ahogy egy szál karddal tombol a rémek sorai között… és amikor megkapja az ősi küme túlvilági kardját, amit mágiával/átokkal örökre a csuklójához láncol a vénséges rém, arra már nem tudok mást mondani, csak azt, hogy… epikus… überkúl… és eszméletlenül menő. :thumbsup:

Közben pedig a királylány a fenti világban teszi azt, amivel a holtak és démonok világában küzdő férfit támogatja és segíti: két külön helyen vannak – mégis vállt-vállnak vetve, együtt harcolnak. 

Imádtam… imádom ezt a sorozatot… ez egy iszonyú rémálomba ágyazott, gyönyörű szerelmi történet… minden borzalmas körítése ellenére: talán a legszebb, amit életembe’ láttam. :respect: 

„Látod? Érted sír a gyermek. Ne okozz nekünk még több bánatot, gyere vissza! Ha nem találod az utat… használd a csengettyűt, hogy elvezessen hozzád!”

 

A Mozi: örök...

Nem, nem lesz vége, mint a botnak...

Nem, nem fognak végleg bezárni; nem, nem fogjuk elfelejteni; nem, nem fogják a fiatalok a stream miatt ott hagyni... már látom: amíg én élek, biztosan lesz - és hiszem, hogy utána is. Örökre.

Georges Méliès, Frederico Fellini, Sergio Leone, Stanley Kubrick, Alfred Hitchcock, Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, John Ford, Kuroszava Akira, Szergej Mihajlovics Eisenstein, Orson Welles, Milos Forman, Billy Wilder...

Kertész Mihály, Korda Sándor, Fábri Zoltán, Gertler Viktor, Várkonyi Zoltán, Sára Sándor, Jancsó Miklós, Bacsó Péter, Mészáros Márta, Szabó István, Tarr Béla, Enyedi Ildikó, Antal Nimród, Nemes Jeles László, Reisz Gábor, Breier Ádám...

Akik megteremtették, megalapozták, akik építették-szépítették... akik óvják és fejlesztik azóta is.

MEGARESPECT

A Cinema Paradiso lesz. Még mindig lesz. Legyen örökké. :leborul:

...és én meg szerethetem tovább, amíg csak élek... 

 

"az Amerikában bemutatott filmek 434M$-t termeltek a hétvégén, ez pedig minden idők legjobb Box-Office eredménye."

 

Spider-Man: Brand New Day – Pókember: Vadonatúj nap

 

Nos… igen. Most ilyen mozibajárós napjaim vannak – eddig is be-beesett egy-két „muszáj moziban megnézni”-alkotás, a nyári blockbuster szezonban pedig nyilván több is összejön/jöhet. :sör: 

Ez alkalommal Mátét is magammal vittem – hisz olvastam, hogy itt Punisher is „gyermekbarát” –, de a film végére… hmmm… nem voltam meggyőzve arról, hogy neki való volt a film – annak dacára, hogy kérdésemre úgy felelt: tetszett neki, amit látott. 

Azt mondtam magamnak (és Máténak is), hogy nem vagyok egy „Spiderman” (miért nem egybe írják? ha Batman, Superman – akkor miért Spider-Man…?! na, mindegy…) rajongó, és szerintem random nézek meg belőle részeket, és valójában alig párat láttam a 2002 óta készült, frencsájzba tartozó 11 filmből. 

Nos… a rivjúírás előtt utánanéztem/olvastam az epizódoknak, és le-leesett számomra, hogy „hja, tényleg, ezt is láttam… meg ezt is…”. :-P Szóval, annyira „mellékes” szuperhősnek tartom a „barátságos, vicces és túlmozgásos, egyfolytában dumáló pókembert”, hogy igazából… egyik filmje sem hagyott bennem túl mély nyomot. Mondjuk, azt elismerem, hogy az Avengersben kifejezetten jópofa volt – de egy teljes mozi _csak_ vele…?! Na ne már… :-P 

Igazából, minden hype ellenére skippeltem volna az egészet – de az Odyssey előtt a gyarmati moziban letolták a trailerét (nem, eszem ágában sem volt a youtube-on megnézni – csak úgy, magamtól :-P ), és megjelent benne Hulk és a Punisher, azért erre felkaptam a fejemet: „na-na! ha ők is benne vannak, akkor azért… talán nem olyan… nem is hogy rossz, de…. nem olyan „egynek elmegy”-élmény lesz.

Most, hogy a tegnapi mozi után aludtam egyet az élményre – a film után itthon NBI-es meccset néztem… Militár Iván, Militár Iván… te dumáltál rá, Richmondból, bonyek :sör:… és milyen jó kis összecsapás volt a Honvéd-MTK…! :thumbsup: de ez nem tartozik a tárgyhoz :-) –, és nem esküszöm meg rá, hogy több lesz ez a mozi az „egyszernézős nyári blockbuster”-kategóriánál, bár azt kétségtelenül elismerem, hogy – számomra – több, jobb és érdekesebb volt, mint bármelyik korábbi film: de én – személyes érintettségem okán – különösen kedvelem a lelkizős, emberi kapcsolatokról szóló alkotásokat. 

Basszus, feszesebbre akartam fogni a beszámolómat, mint az Odyssey-rivjúmat, de már megint összevissza kalandozok. :meaculpa: Vagy épp ez az egyedi skillem és védjegyem, nem? De? Bár…?! ;-) 

Szóval, ott tartottam, hogy kiderítettem magamnak, miszerint a 11 Spider-Man (nem, nem kezdem el megint…! ;-) ) filmből a Tobey Maguire-seket mindhármat láttam, a két Andrew Garfield-esből az egyiket, és a négy Tom Holland-osból szintén hármat – a rajzfilmekből egyet sem: az óriási hype miatt anno elkezdtem a „Pókverzumon át”-at, de szerintem 10-15 perc után meghoztam azt a döntést, miszerint ha eddig nem kaptam az életemben epilepsziás rohamot villódzó-vibráló képek miatt, akkor az elkövetkezőkre is kihagynám ezt a lehetőséget. :-PPP És pont tettem rá, hogy ez talán „A Legjobb” Pók-Ember (:-P) film… (Kiskorában Máté epilepsziás volt: láttam elég rohamát… nem akarok ilyet többet – se látni, se átélni. Isten óvjon mindenkit ettől. :leborul: ) 

A Tom Holland-os szériából a „Nincs hazaút” került általam skippelésre – ugyanis az „Idegenben” befejezése olyan szinten felcseszett, hogy azt mondtam magamnak: nem fogom tovább nézni ezt, ha folytatják.

Ugyanis tiszta szívből gyűlölöm, amikor valakit igaztalanul vádolnak, hamisan bemártanak, undorító módon bemocskolnak – személyes érintettségem is van ebben, és az átkozott OV-rezsim is szakmányban mocskolt, gyalázott és karaktergyilkolt mindenkit, aki nem nyalta a seggüket… :-OOO 

… 

Tehát, csak elballagtunk tegnap a gyarmati moziba (hja, szinte hallom a sóhajotokat: „végre, baszki...! csak eljutunk már tán’ a filmig…” :-))) ): mi nem favorizáljuk a 3D-t meg a parasztvakítást: egy 2D-s előadás van csak egy nap, de voltunk rajta páran. :sör: 

Nekem ez a film… a magány fájdalmáról, az egyedüllét kínjáról-keservéről… a barátokról és a szerelemről való lemondás fölötti megbánásról… egy gyászfolyamatról szól: ahogy Peter lassan eljut oda… hogy szeretné az egészet visszacsinálni: mert az szinte kibírhatatlan, hogy a szerelme, és legjobb barátja sem ismerik meg, mert Dr. Strange varázslatának köszönhetően mindenkiből törlődött az, hogy Pókember=Peter Parker… Peter pedig önkéntes karanténba vonult, hogy ne legyen senki, akit hozzáköthetne egy ellenséges személy/szupergonosz/entitás, és rajtuk álljon bosszút őmiatta… 

De van, amikor ez sem elég… és a múlt elől nem lehet magadba temetkezni. 

Nagyon tetszett, és szvsz nagyon kellett, hogy Frank Castle (Jon Bernthal) bejöjjön a képbe – és nagyon jó, hogy úgy jött be, ahogy: azaz nem mint kíméletlen, profi gyilkos – hanem mint segítőtárs, barát: a maga bumfordi módján, ami sokszor vicces… és néha… megindító, ahogy ez a kíméletlen, zakatoló harci gép kilép a megszokott, mindent és mindenkit ledaráló üzemmódjából… és villant valami… emberit. 

Számomra a film legjobb jelenetei mind Frank-hez kötődtek. :thumbsup: 

…de talán… túlzok. 

Mert igenis volt két olyan jelenete Tom Hollandnak is, ami… baszki… úgy szíven vágott, hogy… szóval, nagyon. :respect: 

Talán mondanom sem kell, hogy az egyik ilyen szegmens MJ-hez (Zendaya) a másik Ned-hez (Jacob Batalon*) kötődik… kitörölt szerelem… semmivé tett barátság… :megarespect: 

A film Főgonoszának… hmmm… „alakulása” szvsz eszetlen jó volt – és így lehetőséget adott a „kórházas-jelenetnek”, ami… amit… szerintem… nem fogok elfelejteni (míg az összes többi Pók-Emberből (:-P) fejvakarva, nyögvenyelősen tudnék csak felidézni egy-egy momentumot…). 

Megarespect. 

Nem, nem egy egyszerű futam ez a film – és nem, nem esküszöm meg rá, hogy Máténak való volt. 

Nagyon sokat foglalkozik a lélekkel, az álca, a maszk, a harci páncél mögött lévő EMBERREL – és igen, Frank-re is gondolok most… és minden szereplőre :thumbsup: – és nem, egyáltalán nem illik rá a sablonos „pörgős akciófilm”-kifejezés. 

De _nekem_ pont így tetszett. 8,5/10 

Nyilván nem ez lesz eztán a tendencia, és valszeg visszatér a frencsájz a „vicces, mókás és barátságos, hebrencs pókemberhez” – és simán benne van a pakliban, hogy megint fogok skippelni filmeket… 

Ám ezt a mozit… érdemes volt filmszínházban megtekintenem. :sör: 

 

*= nem lehet, hogy ennek a srácnak van valami magyar kötődése? vagy magyar a felmenői között…? a neve ugyanis… annyira hasonlít a magyar tengerünkhöz, hogy nem tudok elmenni a lehetőség mellett. ;-) :sör: