Komolyan utána kellett néznem/gondolnom, hogy mikor is történt… úgy tippelem, 2002-2003 körül lehetett… lassan negyedévszázada...
Akkor esett meg ugyanis, hogy a szépemlékű Fantasya.hu-n keresztül megismert fórumtárs, Adriandarco (ő csupa kisbetűvel írta, de én nagy kezdőbetűvel emlékszem rá: megvagy még valahol, ember?! remélem, jól megy sorod! :sör: ) – valahol az Oldboy (2003 – Choi Min-sik – Park Chan-wook – :respectforever: ) környékén – elküldött nekem és Justin barátomnak egy rahedli cd-t, amikre dél-koreai és japán filmkülönlegességek voltak kiírva. A legdurvábbak kivételével (…) megnéztem mindet, aztán passzoltam tovább a pakkot Justinnak: és végleg megfertőződtem és elköteleződtem az ázsiai, főleg a dél-koreai filmgyártás mellett. És ez egy feledhetetlen pillanat volt… :thumbsup:
Döbbenet: ugyanezt az eufóriát éltem meg tegnap délután, amikor megnéztem a gyarmati moziban a Hope-ot – immár méltó módon és helyen: filmszínházban, nagyvásznon; nem pedig másolt cédén, tévén.
A Hope a kvintesszenciája mindannak, ami nekem a dél-koreai filmgyártást jelenti: mindannak, ami miatt beleszerettem a dél-koreai filmekbe. Ha ez az élmény nem 10/10-es, akkor soha semmi nem lehet az. :megarespect:
Igazi eszetlen és eszméletlen élmény, tőrőlmetszett őrület, egy zseniális hullámvasút – olyan szereplőkkel, akik nem a retinámba, hanem egyenesen a tudatomba égtek… :megarespect:
A film első harmadában elvesztettem az időérzékemet – mi volt ez az eszeveszett tombolás…?! ez a tébolyult roham és rohanás…?! –, mondanám, hogy közben elfelejtettem levegőt venni, és megállt a levegőben a kezem, benne a nógrádi sóspálcikával, de nyilván nem így volt, különben most nem rivjúznék… de kétségtelen, hogy azt sem tudnám megmondani, hogy egy félóra volt az első fékezhetetlen etap, vagy egy teljes óra… Ám nincs még egy ilyen a Földön. :leborul:
(Jó, megszólalt bennem a higgadtabb felem, aki nem szereti, ha valamiről megfeledkezek – vagy megfeledkeznék… –, és bedobja a címet a tudatomba: „Ryan közlegény megmentése”: annak az eleje, a partraszállás. Az igenis pont ugyanilyen… vagy inkább még fájdalmasabb „real time” őrület. :respect: )
Az egyszerű, falusi/kisvárosi rendőrfőnök Beom Seok (Hwang-jun Min), és kuzinja, aki az egyik helyi vadászcsapat vezetője, Sung Ki (Zo In-sung) egy különös(en szörnyű) módon elpusztult tehenet találnak az egyik külterületi úton… Valamiféle állat… állat?!... ölhette meg… de ilyen állatot… hááát… próbálnak „delirálni” (tigris…?!), ám igazából kimondva-kimondatlanul mindenki sejti: valami teljesen ismeretlen fenevad lehetett csak a tettes…
A vadászcsapat a hegyek felé indul – hisz’ csak onnan jöhetett a „vadállat” –, míg a rendőrfőnök visszasiet a városba, hogy figyelmeztesse a népeket, egy esetleges „vad tigris” kószálhat a közelben…
…és közben a hegyek között, az erdőben előrenyomuló csapat is egyre több, furcsa nyommal szembesül… és egyre inkább úgy tűnik – nekünk, nézőknek –, hogy nem csupán egy „fenevad” érkezett a környékre…
És közben megismerhetjük a városban lévő közrendőrlányt Sung Ae-t (Hoyeon) – akinél eszméletlenebb, kúlabb, epikebb belépőt nem sok karakter kapott a filmvásznon… :megarespect:
…
Huhhh… ekkor „feljövünk a víz alól”, „kisodródunk a partra a sziklafalak között robajló hegyi folyóból” – és elkezdődik egy „nyomozás”…
Eszetlen jó karakterek tűnnek fel benne: „a perverz vadász/gyűjtögető”, a motoros láncfűrésszel boncoló „orvosszakértő nő”, és a ginzenggyűjtő papa (akit szeretett Harsányi Gáborom/unk szólaltat meg :respect: ).
És most mondom az újat: ebben a tébolyban, ebben a beszarasztós őrületben… olyan poénok hangzanak el néha, hogy azon visítva-nyüszítve kell röhögni. :-DDD Például amikor a legnagyobb baj/szarcunami van, az emberek mindig valami kicsinyes hülyeségen kezdenek el rágódni/veszekedni :-DDD… vagy amikor „baráti tűzben” kilövik a helyi hentest… baszki… :-DDDDDD
…de amikor a ginzenggyűjtő nagypapa mesél, úgy röhögtünk nézőtársaimmal, hogy rázkódott a széksor… :-DDDDDDD
Itt jöttem rá, hogy a kedvenc karakterem nem lehet már… csakis Sung Ki – aki olyan kibaszott félelmet nem ismerő badass, amilyen minden álmomban én is csak szeretnék lenni… :megarespect:
Testvéreim az Úrban: epikusabbnál-epikusabb pillanatok kötődnek a vadászcsapat farmerkabátos vezetőjéhez: amikor egy szál késsel áll ki a gigásszal szemben, tudván, hogy esélye sincs… amikor ló hátán vágtatva AK-47-essel lő visszafelé az őt üldöző rémre… vagy amikor a száguldó rendőrautó ablakában ülve gránátvetős gépkarabéllyal (SA-G02?) tüzel visszafelé a szörnyekre…
…és azonnal eszembe jutott a „The Good, the Bad, the Weird” című fantasztikus, döbbenetes, feledhetetlen dél-koreai eposz 2008-ból… amiben Jung Woo-sung (The Good) pont egy hasonló lovasbravúrt mutatott be (mint utólag kiderült: törött kézzel…! :respect: ) – csak ő (egymaga!) szembetámadt az őket üldöző lovas banditákkal… :amazing: :megarespect:
Én csodálom, tisztelem és imádom a lovakat (…messziről… fel nem ülnék egyre sem… :-/ :-P... és nagy örömmel simogatom meg azt, amelyik nem harap, vagy rúg... ) – de maximálisan elismerem, hogy a ló háton harcoló embernél… nincs elképesztőbb, lenyűgözőbb látvány a Föld kerekén… :megarespectagain:
Azt hittem ekkor, hogy ennél már nincs tovább – nemhogy 19-re már nem lehet már lapot húzni, de itt már minimum 20 van a kezünkben! mit lehetne ilyenkor még húzni…?!?!
És ez a zseniális, elborult, szégyentelenül utánozhatatlan Na Hong-jin (író, rendező) ekkor azt mondta: „fogd meg a söröm… izé… a sodzsum!”…
Nem, ezt már nem mondom el, hogy a harmadik harmadba „hová váltottunk”… must see.
…
Basszus… nem létezik, hogy lesz ennél jobb film idén.
Ha szabadna kérnem – bááár… tudom, hogy Na Hong-jin nem erről híres… –, nézném a második részt: mert van hová folytatni. És érdekelne. :respect: :ihopeso:
Végül pedig egy személyes(kedő) megjegyzés: akik a „The Good, the Bad, the Weird” és a „Hope” remekműveket lepontozták… mindennap sünbőrt „székeljenek”. Csak a miheztartás végett. :-PPP
Ám hogy ne ilyen… „csúnya” szavakkal fejezzem be :-P… elmondok két kedves kis anzixot, amik a mozi után estek meg velem.
A film előtt már olyan izgatott voltam (17:00-kor már a helyemen ültem – 17:15-ös volt a filmkezdés), hogy lefényképeztem az üres vásznat, és elküldtem a képet néhány barátomnak, és a kérdést: „milyen filmre ültem be szerinted?”.
Csak a film végén néztem meg a válaszokat, és Justin barátom azt írta: „Hope?”
Nyitott könyv vagyok előtted, Laci… :-) :sör: :respect:
A másik eset pedig: nem tudtam a filmszínház utcájában, a Bajcsy-Zsilinszky utcán leparkolni (délután ötkor…), ezért kénytelen voltam a Rendőrség oldalán, a Deák Ferenc utcában megállni.
A film után ballagok a kocsihoz… ballagok a francokat: lebegek az út felett fél méterrel! :-)… amikor hallom, hogy szembe velem a járdán több ember közeleg: sötét, fák… nem, nem akarok esetleg bepiált és/vagy „kellemetlen” alakokkal találkozni: ezért „kiváltottam” az úttestre.
Ahogy közeledünk egymás felé, már hallom: aggodalmam felesleges volt – a hangjuk alapján 15-16-17 év körüli fiatalok csoportja jött szembe, lányok-fiúk vegyesen… és énekeltek… Megdöbbentem: mindent ismertem, amit énekeltek – szerintem az ő korukban én is pont így énekeltem ezeket a dalokat a baráti társaságommal az utcán… A döbbenettől egyre lassulok… míg végül teljesen megállok az úttesten… a fiatalok haladnak tovább, a fiúk új dalba kezdenek (azt is ismerem…), és a lányok csatlakoznak hozzájuk… Nem fordulok hátra, hogy lássam őket… sötét, fák, háttal vannak, úgysem látnék senkit… de valahogy… olyan szíven ütő jó érzés ömlött el bennem… hogy ez milyen jó, éneklő fiatalokkal találkozni… akik együtt „bandáznak” az estében/éjszakában – mint én is tettem, negyven évvel ezelőtt…
…és ekkor eszembe jutott, hogy mi is a film címe, amit megnéztem: „Remény”.
