Folytatom tehát Zerocalcare-maratonomat ;-) a harmadik Netflix-sorozatával.
Necridus junktárs :sör: egy remek rivjút írt róla a sorozatjunkie-n – olvassátok el őt is. :sör:
Zerocalcare: vége a 3. évadnak, a My 2 Cents-nek
Én pedig szokás szerint maradnék annál, hogy milyen érzéseket keltett bennem a sorozat… milyen húrokat pendített meg a lelkemben.
„Bye Lorenzo (2004-2025)”
…
Igen, Zero újra a veszteségről, az egymás iránti felelősségről… a másik ember támogatásáról… vagy pont a semmibe nézéséről szól… miközben egy eszelős szociopata vadászik Zero-ra és barátaira: aki maga a megtestesült… nihil, a könyörtelen, tébolyult pusztítás.
Borzalmas, ahogy látjuk a kitaszított, lenézett, pária Lorenzo Montini-t, aki szinte elbújik, szerényen… lenézve… vagy átnézve rajta… jelenik meg a sorozat hátterében, oldalvizén… mellékszálaként…
Mert közben előkerül Zero régi, soha be nem teljesült, plátói szerelme, aki… Zero bármennyire is igyekszik titkolni… olyan elfeledett érzéseket hoz a felszínre, olyan sebeket tép fel… hogy főhősünk szinte belezavarodik…
De nincs idő sokat merengeni, hogy lehetne-e újra szerelmesnek lenni: egy régi barát, Vadkan, és családja védelmében mozgósítani kell mindenkit – különben széthullik, összedől, tönkremegy minden…
Sokáig hiányoltam Secco-t… de amikor végre megjelent – az EPIC volt. :respect:
Nem mondom, hogy többször nem szaladt tele a szemem könnyel: mert rohadt könnyű Zero-val és társaival azonosulni… gyakran megesett, hogy saját elkövetett hibáimat láttam a ő tetteikben… és sajátomként éltem meg az ő fájdalmukat…
…és közben újra és megint megmutatja magát az élet: Zerocalcare immár negyvenes… és az elveszett évei… elkövetett hibái… el nem csókolt csókjai… mind-mind mázsás súllyal nehezednek rá…
Valahol ez a sorozat egy gyászfeldolgozás, egy búcsúfolyamat része – ahol valós személyt is gyászolunk… de az elmúlt ifjúságot is elsiratjuk…
És ifjúsága mindegyikünknek volt…
(Vannak, akiknek ifjan szakadt meg az életfonala… sajnos most Nógrád megyében… túl sok fiatalt gyászolunk… pedig egyet sem kellene elvesztenünk, hisz még előttük volt az Élet… Legszívesebben sikítanék, ordítanék, a fejemet verném a falba üvöltve, hogy… miért?! MIÉRT?! …miért hagytad ezt megtörténni… Istenem…?! … „de hallgatsz, s nem felel… senki sem…”.)
Tudom, milyen ifjan barátot elveszíteni… tudom, milyen valaki kezét elengedni… valakitől elfordulni… aztán meg döbbenten visszanézni, hogy… nem értem… nem tudtam… hogyha tudtam volna…!
Zero megengedi magának, hogy úgy mesélje el a történetet, hogy nem késő: hogy sikerült, igen, időben sikerült elkapni valakinek a kezét… Majdnem elvesztettük örökre, de megmenekült!
…
Ám a valóság… az ennél sokkal keserűbb… szigorúbb.
Barátságok… ha talán el nem is múlnak, de… megváltoznak… és már soha nem lesznek olyanok, mint régen…
…de akkor is megéri újra felvenni a fonalat! Akkor is ki kell nyúlni azért a kézért, amit egykor elengedtünk! …mert oly’ rövid az idő, amíg ezen a Földön itt vagyunk egymásnak… egymásért…
Gyönyörű gyászfolyamat, felemelő öngyógyítás a Due spicci – rohadtul nem irigylem Zerocalcare-t… és fájdalmasan, félelmetesen soknak találom azokat a pontokat, ahol hasonlítunk…
Nézném tovább. Gyógyulnék én is még Michele Rech társaságában. :megarespect:
Ám elolvastam mindent tőle, ami magyarul, vagy angolul elérhető – pedig van még bőven képregénye… Úgy látszik, meg kell tanulnom olaszul.
…és belegondolva: ennek csak örülök – imádom az olasz nyelvet hallani. A Due spicci elérhető a Netflixen magyar szinkronnal, úgy kezdtem el, de annyira zavart, hogy átállítottam olaszra: mert nekem Zerocalcare már a fejemben is olaszul beszél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése