A tavalyi év számomra katasztrofális volt horgászati
szempontból, igazi nyomor :-///.
Összesen 3x voltam kint horgászni: ebből 2x a Balatonon,
amikor nyaraltunk, reggel 6 és 8 között (hogy utána a családdal tudjunk menni kirándulni-strandolni),
azaz, alkalmanként max. 2 órát – 1x pedig Veresen, az Öreg-tavon, októberben. Mozdításom
sem volt egyik alkalommal sem. :-///
(Ezek a képek éppen akkor készültek a veresi Öreg-tavon.)
Ilyen nyomorult _„fogási”_
naplót szerintem az életbe’ nem adtam még le, mint a 2017-es évről.
Idén nagyon készültem, hogy húsvétkor valamelyik nap kint
leszek, de olyan ramaty idő volt, hogy nem akartam bevállalni egy „jó, kis”
tüdőgyulladást. (Gabi, derék sógorom, mesélte, hogy ő „csakazértis” kiment
horgászni a húsvét előtti szombaton: nem fogott semmit, szardellává ázott, de
cserébe egész húsvét alatt lázasan-taknyosan nyomta az ágyat… :-P )
Ezért 4-én („Éljen
április 4!” :-P :-) ) 11 órakor jutottam le az Öreg-tó partjára, hogy 15:00
körülig egy kicsit elpecázgassak.
Már az elején remekül indult: éppen kipakoltam, mint a
hetivásár, amikor észrevettem, hogy a „gondos” készülődés során „sikeresen”
otthon hagytam az etetőanyagot. Király. :-///
Feeder kosár „leugrott”, helyére ólom, felcsalizás-bedobás,
aztán egy gyors telefon Gabi sógoromnak, aki kábeltévésként járja a környéket.
Mázlim van: azt mondja, egy óra múlva hoz nekem etetőanyagot. :-)
Hátradőltem, és ellazultam, minden rendben lesz.
Baromi nagy a szél, a halőrrel beszélgetve abban
maradunk, hogy itt csak kipengetős-spangolós (racsnis-elvivős, ha úgy jobban
érthetőbb) kapás lehet kiszúrni.
…ahhoz meg nem volt szerencsém… :-///
Két óra(!) múlva újabb telefon Gabinak: elnézést kér, azt
hitte, hogy egy óra alatt végez, de még mindig ugyanannál a bekötésnél van,
mert fennforgás akadt… :-S
Mivel már 13:00 óra elmúlt, kezdek beletörődni, hogy
etetőanyag nélkül fogok horgászni, ami… olyan, mint a lutri. :-PPP
Ahogy morfondíroztam az etetőanyagon, egyszer csak
eszembe jutott, hogy ki mondta nekem életemben először, hogy a halaknak „be
kell etetni”: Gyuszi barátom,
osztálytársam, az általános iskolás korunkban, amikor egyszer kitaláltuk, hogy
szombaton együtt megyünk ki a „Sárga-gátra”, a juhhodályok mögé.
– Oké, akkor pénteken délután beetetek – mondta nekem Gyuszi.
– Beeteeetsz?! – kérdeztem vissza elkerekedett szemmel,
értetlenül.
– Igen, keverek be egy kis juhtápot, meg darát –
magyarázta Gyuszi –, és bedobálom
oda, ahol holnap horgászni fogunk.
– Ööö… minek…?!
– Hogy odacsalogassam a halakat!
– Ööö… péntekre?! De hiszen mi szombaton akarunk pecázni…!
Nem részletezem tovább. :-) Gyuszi beetetett, szombat reggel pedig horgászat előtt megint
megszórta a horgászatra kinézett részt, majd letelepedtünk, és ebédig
pecáztunk.
Igazából, emlékeim szerint nem nagyon vált be az etetés,
ugyanis csak 2-3 (max. 4) halat fogtunk, de egy dolog miatt mégis emlékezetessé
vált ez a horgászat: akkor fogtam ugyanis első és egyetlen compómat. :-)
Persze, hogy meg sem ismertem: Gyuszi világosított fel róla, hogy az egy compó – de emlékeim
szerint haza se vittem, mert nekem annyira… fura volt. :-/ :-P :-)
Lehettünk vagy 10-11 évesek… és megtanultam, hogy a
halaknak be is lehet etetni (de nem érdemes, mert úgyse fogsz miatta többet –
vontam le a következtetést :-))) ).
…
Gyuszi 1990-ben
öngyilkosságot követett el.
Sorkatona volt, és halálra szekálták odabent (később olyan
rémtörténeteket hallottam arról, hogy miket csináltak/csináltattak vele, hogy
kirázott tőle a hideg…), és egy szülővárosunkban töltött eltávozás végén azt
mondta a szüleinek, hogy ő többet nem megy vissza a katonasághoz.
A szülők döbbenten hallgatták, és azt mondták neki, hogy
ilyet nem lehet csinálni (nem is lehetett, mondom a fiatalabbak kedvéért:
hadbíróság, katonai börtön („Futkosó”),
meg… minden lehetett volna belőle). „Vissza
kell menni, Gyuszikám, ki kell bírni!”
Gyuszi pedig kiment az állomásra – és a vonat alá ugrott.
…
Nem csak gyermekei, de unokái is lehetnének mostanra… de
helyette már majdnem 30 éve nyugszik a temetőben.
„Bocsáss meg neki,
Uram, mert nem tudja, mit cselekedett!” – mondta a pap a temetésén…
Én pedig 1990. február 20-án, nem sokkal a temetés után,
egy verset írtam az emlékére…
Még ma is megvan. Itt van előttem a füzet… olvasom a
lassan elmosódó-elhalványodó grafitceruzás sorokat... Vannak benne olyan részek-részletek,
amiket álmomból felkelve is el tudok mondani.
…
Szóval, ültem-ültem a vízparton Veresegyházon, etetőanyag
nélkül – és Gyusziról gondolkoztam.
A következő 10-15 percben pedig két olyan spangolós-pengetős
kapásom lett, hogy majdnem hanyatt estem a padon, amikor beakasztottam – a nagy
semminek.
De azt elmondhatom, hogy merengésemből rendesen „magamhoz
tértem”, és jóval éberebben pecáztam tovább.
És a következő pengetős kapást megakasztottam! :-)
Hú, az első idei
ponty! – örültem, és óvatosan húztam-eresztettem a vendégemet. És amikor
megláttam a vízfelszín közelében, majdnem hanyatt estem.
Mi a fene ez a zöld hal?! :eeekkk: Tuti, hogy nem ponty…
Compó, bonyek! Compó! Életem második compója! 32 centi, 1
kiló 30 deka :-D
Remegve csaliztam, és dobtam újra. Majd sóhajtva
hátradőltem a padon… és megint eszembe jutott Gyuszi, szinte láttam magam előtt az arcát: azzal a kaján,
összehúzott szemű mosolyával, ami olyan jellemző volt rá.
– Nah, Tibi? Látod,
ilyen compó! Pedig nem is etettél, te mamlasz, pedig mondtam neked… :-)
Bazi nagy pengetős kapás térített észhez, és a sikeresen megakasztott
hal erősen ragaszkodott a tófenékhez…
– Nem lesz kicsi, bakker! – ujjongtam remegő gyomorral,
majd belém állt az ideg.
Ugyanis a compó feletti örömömben a merítőszákot nem
tettem vissza a kezem ügyéhez, a stégre, hanem vagy három lépéssel a stég
mellett, a fűben hevert, ahol a compót mértem-gyönyörködtem.
Óvatosan lesasszéztam a merítőért, majd vissza a stégre. Még
mindig megvan! Csak úgy forog-burványlik, és bár néha már megvillan az oldala,
de nem bírom közelebb vezetni – erőltetni meg nem akarom. Belátom, hogy a három
tagból álló merítőmet kénytelen vagyok „kinyitni”, hogy a stégtől minél
távolabb szákolhassak – de fél kézzel ez nem is olyan egyszerű… 1-1,5 perc
kínlódás, miközben egy kézzel „sétáltatom” a nagy pontyot…
Végre kész a szák! Három méterre ki tudom nyújtani, és „csak”
bele kell vezetni a potyeszt!
Hirtelen bot „megkönnyebbül”, a víz elcsendesül.
Elment.
…
Mögöttem már megállt egy autó, hogy végignézze a „küzdelmet”
– de most indítja a motort, és gázt ad.
Csak azért nem dühöngök (magamra!), mert látom, hogy
többen is néznek.
Rendezem a felszerelést, újracsalizok – a kezem ügyébe
teszem a kinyitott(!) szákot, és újra lehuppanok a padra. Végre csökken a
pulzusom. És eszembe jut Gyuszi – a
compó – és a Brazilok-ból a kissrác, Lakatos Erik feledhetetlen mondata.
„Hát Istenke, mondhatnám, hogy ez nem volt
szép. De az az igazság, hogy szép volt.
Még így is szép.”
És ahogy ez eszembe jut, nem bírom megállni, hogy el ne
vigyorodjak. :-) És arra gondolok: akik most látnak-néznek engem, mire
gondolhatnak: „Tudtam, hogy minden
horgász gyogyós! Most ment el egy hala… akkora, mint Lacháza… és ez meg csak
bambán vigyorog maga elé.”.
…és ettől még jobb kedvem lesz, és még jobban vigyorgok.
:-D
Tíz percen belül újabb pengetős kapás: újabb ponty tapad
a tófenékhez – de most felkészültebb vagyok. :-) És tök nyugodt. :-)
42 centi, 2,20 kiló
A szákba teszem a compó mellé, majd a vízbe, én meg a
padra huppanok.
Szép az élet. :-D
És mi nagyon szeretünk halat enni – főleg azt, amit _én_ fogok. :-D
Szinte érzem, hogy Gyuszi
ott ül mellettem a padon: nem merek odanézni, nehogy elillanjon – csak ülünk
egymás mellett, nézzük a vizet, élvezzük a napsütést, és hallgatjuk a szákban
locspocsoló halakat.
– Köszönöm, Gyuszikám… – Hogy ki is mondtam, vagy csak
gondoltam, egyre megy. Gyuszi
hallotta.
Hunyorít egyet csibészesen, és barátian mosolyog.
– De azért legközelebb
már etetni is kéne, ugye, tudod?!
Negyed 4-kor cuccoltam, és mentem Mátéért az oviba.
Valami 5 óra körül volt, amikor Gabi sógorom felhívott: „Na?! Kint vagy még? Vigyem a halkaját?” :-)))
Köszi, már nem kell, Gyuszi
intézte nekem a halakat. :-)
…
Nyugodj békében, Barátom.
Köszönöm a compókat!
Ölellek,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése