Amikor a film nyolcvanadik másodpercében megjelent a képernyős, hogy ”Written by Cormac McCarthy” csöndesen felnyögtem magamban…
…mert nem, nem vagyok tőle egyáltalán beájulva. Sőt. :-P
A No Country for Old Men hatalmas csalódás volt (még Javier Bardem sem tudta számomra megmenteni), és a The Road pedig (Viggo ide, vagy oda) legalább túlnyújtott és kellőképpen unalmas lett.
Pedig úgy gondolom, vevő vagyok a hangulatfilmekre… de McCarthy-féle hangulattól epegörcsöm van. :-( Nem azért, mert olyan nyomasztó, inkább azért, mert olyan nekem, mint egy öntelt és unalmas sznob ömlengése saját felsőbbrendűségéről. :thumbsdown:
Szóval, bele sajdult a gyomrom, amikor megláttam a nevét a The Sunset Limited stáblistáján… és most sem hazudtolta meg önmagát. :-P
Azt azért leszögezem: az eddig látott McCarthy-alkotások közül még így is ez a legjobb.
…mondjuk, először a Kedvesem aludt be rajta… utána nem sokkal meg én is… :-P De ma délelőtt megnéztem még egyszer a befejezést.
Kifejezetten szeretem az egy helyszínes, minimálszereplős kamaradrámákat, amik már-már színházi hangulattal rendelkeznek. Ám McCarthy képes volt ezt is úgy megnehezíteni, majdnem meg is keseríteni, amennyire csak képességeitől telik…
Két nagyszerű színész jutalomjátéka lehetett volna ez a film: Tommy Lee Jones és Samuel L. Jackson mindent megtesznek azért, hogy életet leheljenek a McCarthynál legalábbis szócsőként funkcionáló karakterekbe… de még az ő képességeikkel is kevés híján beletörik a bicskájuk.
Lehetett volna ez a túlzottan hosszú dialógus a Jó és a Rossz, a Fény és az Árnyék, az Isten és az Ördög párbeszéde – ha mert volna valaki egy kicsivel nagyobbat álmodni… De így megmaradt a Fogadatlan Prókátor és az Érinthetetlen Nihilista, az én szám ízéhez mérten túlságosan földhöz ragadt szintjén.
Vannak benne jó pillanatok, vannak benne jó mondatok, vannak benne elgondolkoztató momentumok, nem tagadom – de mindenre sárkoloncként ragad a McCarthy-féle terjengős, önmagát generáló, folytonosan hömpölygő szövegáradat, ami már-már megfojtja és felemészti azt a kevés fontos és érdemi mondanivalót is.
Lehetett volna egy döbbenetesen jó dráma a Sunset Limited, egy olyan, ami után az ember napokig gondolkodik az Életen, az Istenen, a Világon… De nem lett. :-(
És ez nem a két remek színészen múlott.
The Firm – A keménymag
Most vettem csak észre, hogy lemaradtam egy futballhuligános filmről – pedig a Green Street Hooligans és a The Football Factory nagy kedvenceim.
Nosza, akkor – gondoltam – pótoljuk csak gyorsan be!
…aha.
Hááát… nem véletlenül maradt ki ez a film korábban a látóteremből. :-(
Mert tegyünk már valamit hozzá a témához, jó emberek! Könyörgöm… Mi a fenének úgy megcsinálni egy újabb futballhuligános filmet, hogy semmiben nem tér el a korábbiaktól?!
Ugyanazokat a köröket futjuk, ugyanaz a lerágott csont a „tanulság” – ráadásul még egy karizmatikus főhős sincs, akiért szorítana az ember…
Újabb angol film, karakterek nélkül… hová jut így a világ?!
Végigszenvedtem, ennyi. :-(
Nektek nem nagyon kéne erőltetni, azt hiszem…
Lábjegyzet:
Persze, mit is várhatna az ember olyan időkben, amikor úgy csinálnak meg egy _új_ három testőrös filmet (Die drei Musketiere – nem vagyok hajlandó még csak írni se róla bővebben), hogy abban (lég)hajók vannak… és azon kívül _minden_ (értitek?! minden!) egy-az-egyben ugyanaz, mint a korábbi három testőr filmekben!
Ennek mi a franc az értelme?! 75 millió dollárért?! Inkább gyújtották föl volna azt a pénzt, hogy melegedjen meg mellette néhány átfagyott ember pár percig…
Elcseszett egy filmkészítő-ipar, mit ne mondjak… :sux:
…és lehet, hogy nem is az „elcseszetten”, hanem az „iparon” van a hangsúly…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése