A francia filmgyártás igazi gyöngyszeme. :thumbsup:
Pedig láttunk már ilyet: egy nehéz helyzetben lévő (beteg/haldokló/sérült) embert a sors összehoz egy másik „világból” (társadalmi osztályból/kultúrkörből/országból) származó egyénnel, és a korábban egymástól végtelen távolságban lévő személyek lassan megismerik és megértik egymást. És ezáltal mindketten többek és boldogabbak lesznek.
De lehet ez rosszul is csinálni: bele lehet futni a szentimentalizmus és a szájbarágás mély bugyraiba, ahol a minden áron doronggal átverni szándékozott tanulság egy giccs- és nyáltengerbe fut. Ezáltal lepereg a befogadóról…
Ám az Intouchables alkotói nem hibáznak, és témájuk megközelítése egyáltalán nem egy „újabb bőr lenyúzásának” hat: sőt, nagyon is friss, élettel és érzelemmel teli művet alkottak, aminek minden percét öröm nézni. :respect:
A társadalmi osztályok két egymástól legtávolabbi pontjáról származó karakterek találkoznak a filmben: az egyikük gazdag, felső osztályból származik, míg a másikuk szegény, munkanélküli bevándorló, ráadásul börtönviselt is.
És – éppen ezért – a kettejük közötti interakciók élményszámba mennek. A Driss-t megformáló Omar Sy nyilván könnyebb helyzetben van színészi játék terén, mint a tolószékhez kötött Philippe-t alakító François Cluzet – de mégis: ketten együtt teszik egymást és a filmet is szerethető egésszé.
A mellékszereplők pedig olyanok, mint egy igazi, jól sikerült angol filmben :-) mindenkinek karaktere és jelleme van, mindenki ízes és egyedi, és közösen teszik élővé a film világát.
Az Yvonne-t alakító végtelenül kedves Anne Le Ny, vagy a Magali-t megformáló nagyon szexis Audrey Fleurot mind-mind nagyszerű munkát végeznek. :fleur:
A film zenéje pedig… egész egyszerűen tökéletesen eltalált, minden pillanatban megfelelő: ha kell, hozzáad a jelenetekhez – ha kell, csupán csöndesen kísér a háttérben. De minden pillanatban érezzük, hogy ott van. :respect:
Az Intouchables-ben vannak orbitális nagy poénok, amiken az ember a térdét verve röhög :-) és vannak benne… nem, egyáltalán nem „nyálas” vagy „sírós” pillanatok… inkább olyanok, amikor az ember megcsendesedik, és a keze önkéntelenül nyúl a mellette ülő Kedvese kezéért, hogy megszoríthassa azt…
Érdeklődve és nyitott elmével ültem le a film elé… de egyáltalán nem voltam felkészülve arra, amit tőle kaptam. :mercibeaucoup:
Talán gondolhatnánk arra is, hogy a film készítői azért voltak „könnyebb” helyzetben, mert megtörtént esetet dolgoztak fel – de én úgy gondolom, hogy ez nem így van.
Oliver Nakache és Eric Toledano (akik közösen írták és rendezték is a filmet) csodálatos munkát végeztek, és úgy interpretálták a történetet, hogy az a nézők számára nem szimplán csak befogadható, hanem egyenesen szívderítő lett. :respect:
De azért jó volt látni a film végén, ahogy egy villanásnyi pillanatra megjelent a filmet ihlető két „igazi” személy: Philippe Pozzo di Borgo és Abdel Sellou.
Ez a film „Must see!”-kategória, nem vitás. :thumbsup:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése