One Week - Egy hét

Biztos veletek is történt már olyan, hogy egy filmet hagytatok teljesen kifutni… néztétek, de nem láttátok a sorjázó stáblistát… hallgattátok a film búcsúzó zenéjét… és nem tudtatok, de nem is akartatok kiszakadni az élmény hatása alól…

A One Week pont ilyen film. :respect:

„ – How bad is it?

– It's stage four.

– How many stages are there?

– Four.”

Egy kanadai road-movie, amiben a Joshua Jackson által megformált főhős, Ben Tyler, miután megkapja az orvosi diagnózist az előrehaladott állapotú rákjáról, úgy dönt, hogy a kezelés megkezdése előtt ad magának egy hetet, azzal egy motor nyergébe pattan, és keletről-nyugatra tartva átszeli az országot.

Környezete értetlenül néz az „őrültségére”, és maga Ben sem tud erre olyan „logikus észérvekkel alátámasztott” magyarázatot adni… de én mégis értem és megértem az indítékait.

„What would you do if you know you only have one day or one week, or one month to live? What life boat would you grab onto? What secret would you tell? What band would you see? What person would you declare your love to? What wish would you fulfill? What exotic locale would you fly to for a coffee? …What book would you write?”

A Norton motor nyeli a kilométereket, Ben nézi a csodálatos tájat… és nem pusztán érdekes, hétköznapi, de mégis fontos emberekkel találkozik. És a film szokatlan narrációja azt is tudatja velünk, hogy ezek a találkozások (vagy éppen _nem_ találkozások…) hogyan hatottak az adott személyekre.

Ebből a tekintetből (is) leginkább az Into to Wild – Út a vadonba című filmhez tudnám hasonlítani, ami mindenképpen pozitvum. :sör:

Talán néha már kicsit sok az országjárás közepette megtekintett „helyi műtárgy” (és itt a _mű_-t nem a jó értelemben kell venni…), talán néha kicsit sok a gitár (különösen akkor, amikor erőteljesen kihallatszik, ahogy az előadó odébb csúsztatja az ujjbegyét a húron…), de összességében mégis rendben van a film.

Joshua Jackson a maga megfáradt kölyökképével igazán tökéletes a főszerepre: én legalábbis teljesen azonosulni tudtam vele.

Ha van hangulatotok egy gyönyörű tájakat bemutató, remek zenékkel aláfestett, Életről és Halálról elgondolkodtató filmhez, akkor a One Week tökéletes választás. :respect:

„To strive, to seek, to find

and not to yield”

The Grey

Hát igen, sokatmondó cím: The Grey. Lehetett volna még ezt direktben fokozni, úgymint: The Boring… The Meaningless… The Unnecessary… :-P

Kezdem azzal, hogy a poszter, ami mindenhol virít, ahol sejteni valóan Liam Neeson éppen a bestiával néz farkasszemet: véres arccal, egy szál pulóverben, egyik kezében késsel, másikban törött üvegekkel – na, SPOILER ON: az a film leges-legutolsó jelenete, a film vége előtti utolsó másodperc. SPOILER OFF

Szóval, erre varrhatjuk a gombot… :-(

Menekülünk a nagy alaszkai fagyban a ronda CGI óriásfarkasok elől, és mint egy rossz horror filmben, egymás után vadásszák le a repülőgép szerencsétlenség túlélőit.

Istenigazából Liam hátán lenne a film, de a (nyilván szándékosan) _szürkére_ írt, egydimenziós karaktere nem képes felnőni ehhez a feladathoz…

…a többiek meg még nála is szimplábbak.

Anno legalább ilyen "izgalmasnak" találtam a The Way Back című eposzt… amit nem ajánlottam akkoriban egyikőtöknek sem… szóval, ez azért jelent egy minőséget.

Régebben hallottam egy mondást, hogy a filmnézés „életrabló” foglalatosság – nos, szerintem számtalan olyan alkotás létezik, ami érdemes a rá szánt időre – de a The Grey valóban méltó az „életrabló” titulusra.

Pál Feri atya

Most nem filmélmény, hanem személyesen megélt élmény... :-)

A magam faékszerűen egyszerű módján :-) egy ideje megrendültem megrögzött antiklerikális és ateista világnézetemben... és ennek az oka ez a nagyszerű ember. :respect:

A szombati napot Kedvesemmel (és még jó néhány más emberrel) egyetemben Pál Feri atyával tölthettem.
Most találkoztam vele először személyesen, de mivel előadásait (netről - legálisan! :-) - letöltve) már jó ideje hallgatom, régi, jó barátként üdvözöltem.
...és ő is barátként üdvözölt engem. :leborul:

Emberséggel, humanizmussal, élénk intellektussal, fantasztikus humorérzékkel, iróniával és öniróniával, utolérhetetlen olvasottsággal, végtelen ismeretanyaggal - és mélyről fakadó bölcsességgel beszél, nyitottan mindenre és mindenkire, olyan tiszta, őszinte szívvel, amiről nem hittem, hogy létezhet...

Képes úgy megnevettetni, ahogy a legjobb stand-up komikus sem tud... aztán meg úgy beszél, hogy a könnyeimet törölgetem...

Csodálatos, felemelő nap volt... Köszönet érte.

Remélem, még lesz alkalmunk találkozni...

The River s01e04

Igen, igen, igen… ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. :sör:

A Szabvány Csapat nagyon szépen halad a maga útján – amerre A Folyó sodorja őket. :-)

…és Boiuna mágiája továbbra is körülveszi őket, és különlegesebbnél különlegesebb dolgok történnek velük.

Nem, nem ez a helyes kifejezés… nem is annyira „különleges”, mint inkább… ijesztő dolgok. Teljesen be… beijesztő dolgok. :sör:

Most istenigazából senki nem vette vállára a showt, inkább mindenki megfelelően kivette a maga kis részét belőle.

 Azt azért sajnálom, hogy a múltkori jutalomjáték után most az Operatőr srác nagyon háttérbe szorult…

Ettől függetlenül egy újabb nagyon jó kis résszel lettünk gazdagabbak – Boiuna újra durván és gyomorba rúgósan tette le az asztalra névjegyét.

Nem, nem zavarnak, sőt, pontosabban már meg is szoktam és… egye fene, kimondom: meg is szerettem az újra és újra felbukkanó (újrahasznosított…) horror kliséket. :-)

…mert ezek olajozzák a sztori gördülő kerekét, és meg kell hagyni, nagyon jól olajozzák. :scary:

Ebben a részben felbukkan valaki a múltból… és személye kihozza majd’ mindenkiből a vicsorgó farkast.

A Gépész Lánya misztikumokra hangolt énje ismét fontos szerepet kapott, és végre valakinek feltűnt, hogy valamennyiük közül ő a legérzékenyebb Boiuna rezdüléseire és üzeneteire…

„Look, we've been on the Boiuna long enough. I don't know what's possible anymore. All I know is that when that girl gets scared… I listen.”

Hogy közelebb kerültünk volna Apához? Nem tudom… talán. De az biztos, hogy egyre jobban megismerhetjük, ami talán segít a megtalálásában…

Megyünk tovább, viszi A Folyó a hajót… és én is a fedélzeten vagyok. :thumbsup:

Hugo - A leleményes Hugo

Ezen most komolyan elképedtem… ez egy Martin Scorsese film? Mert igen, tudom, hogy egy-egy ember többféle műfajban is alkothat, de azért úgy gondolom, hogy mindig érezhető/észrevehető egy-egy művön az alkotó keze nyoma…

Ez inkább egy Jean-Pierre Jeunet (Le fabuleux destin d’Amélie Poulain – Amélie csodálatos élete) munkásságára emlékeztető film... Nem pedig a Taxisofőr, a Dühöngő bika, a Nagymenők, a Cape Fear és a New York bandái ecsetvonásait viseli magán.

…de mindenképpen egy fantasztikus, csodálatos alkotás, ami méltó az elismerésre. :respect:

Az árva Hugo (Asa Butterfield) egy párizsi vasútállomás falai között él, rejtőzködve, miközben elvégzi eltűnt Claude bácsikája (Ray Winstone alakítja ezt a nyúlfarknyi szerepet) munkáját, aki a pályaudvar óráit tartotta karban.

Hugo és a titokzatos pályaudvari játékboltos, Papa George (Ben Kingsley) felfigyelnek egymásra, majd konfrontációjuk lassú közeledéshez, valamint egy eltemetett, de csodálatos titok felfedezéséhez vezet…

A szereposztás is magán hordozza a filmkészítők magas szintű profizmusát (az egyik producer Johnny Depp és maga Scorsese is köztük van): Ben Kingsley, Sacha Baron Cohen, Christopher Lee, Emily Mortimer, Jude Law – de nem szabad méltatlanul hallgatnom a két gyerekfőszereplőről, akik nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az élményünk tökéletes legyen: Asa Butterfield és Chloë Grace Moretz (Kick/Ass – Hit Girl).

Sacha Baron Cohen személye egyrészt elriaszthat, másrészt téves elvárásokra is okot adhat, ezért ezeket gyorsan elhessegetem: nem, nem Borat-ot, és nem, nem is Brüno-t hoz. :-) A karaktere, az állomás felügyelője (aki mindig kedvenc Maximilian nevű dobermannjával jár), nincs híján némi „Sacha Baron Cohenes” megformálásnak, és kétségtelenül humorforrás – de egyáltalán nem harsány és magamutogató.

Beszélgetései a felettesével pedig kifejezetten élményszámba mennek. :-)

„- I don't know what to do. She's having a baby, you know.

- Sure it's yours?

- Who else's could it be?

- Of course it's yours. When's the last time you had relations with her? Any time in the last year?

- No, I don't think so.

- Very suspicious, then.”

Brian Selznick regényéből készítette Martin Scorsese ezt a gyönyörű történetet, ami két órára elvarázsol minket. És egyben ezzel a filmmel tiszteleg az író és a rendező a mozi úttörőinek, köztük is elsősorban George Méliés-nek…  :respect:

Az eredeti, és a magyar forgalmazó által kreált cím sem elég hangzatos ahhoz, hogy felkeltse figyelmünket a film iránt – de higgyétek el, egy igazán csodálatos filmélménnyel leszünk gazdagabbak… főleg mi, akik nagyon szeretjük a mozit és a filmeket. :sör:

Atanarjuat – The Fast Runner

A múltkor ráharaptam az eszkimó filmekre a Létszükséglet-tel (ne soroljam már fel megint a tizennyolc címét… :-) ), és rákerestem, hogy még milyen figyelemre érdemes filmekben szerepel még a főszereplő, Natar Ungalaaq. :respect:

Így találtam az Atanarjuatra.

Emlékszem egy régi, fekete-fehér, néma, etno-dokumentumfilmre, aminek az volt a címe, hogy Nanuk, az eszkimó – Nanook of the North (1922), ami az eszkimók életéről szólt.

Már akkor is rácsodálkoztam, hogy micsoda elképesztő élet van az északi-sarkkör jeges vidékein – és milyen az, aki tényleg megél a jég hátán is. Ámultam a vadászataik keménységén, az életközösségük zártságán, és különös szokásaikon…

…és ezt a rácsodálkozást most szinte lineárisan folytattam az Atanarjuattal.

Kezdem azzal, hogy ez is döbbenetes és különleges film – és hogy talán egy icipicit túl hosszú…

…mert a 172 perces játékidő azért elég… „erős kifejtése” a témának.

De számomra még így is megérte. :sör:

Az isten háta mögötti Igloolik faluban megjelenik egy gonosz szellem, aki/ami erőszakot és káoszt szít az inuitok között… és kegyetlen, gonosz dolgokat követnek el azok, akik lelkükben eleve hajlamosak erre.

A hazugságok, a gyűlölködés és a hatalomvágy hálójában szinte megfulladnak azok, akik őszintén és tisztességgel szeretnének élni… de ők sem tudnak elég messze költözni ahhoz, hogy békében élhessék az életüket.

Mint említettem, kissé túlcsorduló felvezetés után elég szépen beindul a cselekmény, és Natar Ungalaaq mellett számos remek eszkimó színész kap lehetőséget arra, hogy életre keltsenek egy-egy érdekes karaktert.

A főszereplőt részemről külön csodálat és óriási respect illeti meg: amikor a film csúcsjelenetében anyaszült meztelenül rohan üldözői elől a végtelen jég- és hómezőn… Forgatás ide vagy oda, én még a gondolattól is megfagytam volna, nemhogy meg is valósítsam. :icecold:

Érdemes megvárni a stáblista mellett futó jeleneteket a forgatásról: akkor aztán tényleg láthatjuk, hogyan is készült az ominózus jelenet – és tiszteletünk csak elmélyülhet a színész iránt. :respect:

A film második része már határozottan mozgalmasra sikeredett, a vége pedig olyan misztikus-mítikus lett, ami az én szememben megkoronázta az eszkimók különös életéről szőtt elképzeléseimet - mindamellett, hogy felemelő és tökéletes befejezést is sikerült komponálni. 

Szerintem mindenképpen egy olyan különleges film, ami érdemes a rá szánt időre. :sör:

The Big Year

Nagyon szeretem a madarakat, imádom őket elfigyelgetni, elnézegetni, dalolásukat elhallgatni – szóval, nálam a The Big Year eleve fórral indult… és nem tudom, hogyha nincs ez az „előny”, akkor hogyan hatott volna rám a film.

Azt ellenben elmondhatom, hogy ilyen alapfelállással hatott. :-)

Szerintem ez igenis egy nagyon szerethető film: Owen Wilson (igen, már megint ő), Jack Black és Steve Martin nem hozzák a „tőlük várt” komédiázást – inkább játszanak. Karaktereik sem harsányak, inkább visszafogottak és magukba fordulók, de szerintem így hozzák igazán és hihetően a madarakat szenvedélyesen szerető megfigyelőket.

De nem „pusztán” természetfilmről beszélhetünk a Big Year kapcsán (bár nekem akkor sem lenne hiányérzetem… A láthatatlan madárfotós megvolt? :-) ), hanem az emberi kapcsolatokról: apa-fiú, férj-feleség… Szeretetről, szerelemről, barátságról, és arról, hogy a (verseny)szenvedélyt és a jó értelemben vett fanatizmust meddig lehet és érdemes fokozni…

Vannak benne mosolygásra, felkuncogásra késztető pillanatok, de alapvetően a „feelgood”-jelleg üli meg az egészet: ami „nem renget meg eget-földet”… csak olyan jó nézni. :-)

És ne feledkezzünk meg a remek mellékszereplőkről sem, akik bár nem „tolakodnak” előtérbe, de odaadással és szakmai alázattal hozzák karaktereiket: Anjelica Huston, Dianne Wiest, Brian Dennehy, Kevin Pollak, Anthony Anderson és a „sorozatos” szakasz: Joel McHale (Community),  Jim Parsons (TBBT) és Corbin Bernsen (Psych). De nem várni ám tőlük a sorozataikban megszokott, erős alakításokat…! Itt csak kiegészítik és kerek egésszé teszik a történéseket. :sör:

A film zenéje pedig… én imádtam. :-)

Egy nagyon kedves, kellemes, szeretnivaló film – (madár)barátoknak kifejezetten ajánlom. :-)

The River s01e03

A pofátlanság teteje… :-)

Ilyen szemérmetlenül manipulálni a nézőt, ilyen szemtelenül és csibészkedve nyúlni ezerszer használt eszközökhöz – miközben az ember szinte látja a készítők csúfondárosan a nézőre nyújtott nyelvét… ehhez azért kell, hogy elég vastag legyen az alkotók képén a bőr.

Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy gátlástalanul manipulálnak, minden tudok, látok és leveszek.

…és mégis működik! :sör:

Fantasztikus rész lett, eszméletlen jó, nagyszerű. :-)

Úgy játszanak rajtam/velem a készítők, mindig akkor és ott nyomnak meg egy gombot, billentenek át egy kapcsolót, amikor és ahol kell… :bastards: :-)

…de nagyon profin csinálják. :respect:

A főszál gyakorlatilag egy centit nem haladt előre (nem jutottunk közelebb Apához), de marhára nem érdekel – mert ez a rész saját jogán, önállóan megállt a lábán, és mindent megadott, amit egy jó filmtől elvárunk.

Volt, amikor úgy összeszorult a gyomrom, mint egy citrom… vagy egy mandarin :-)… és volt, amikor tele torokból röhögtem. :-)

Az Operatőr néger srác, A.J. nagy pillanatai sorjáztak most – és ő teljes mellszélességgel élt is a lehetőséggel, és a kedvenc, negyven kilós :-) kamerája mellé a vállára vette az egész showt.

 Lubickolt a szerepében – én pedig, mint néző, lubickoltam az élményben. :sör:

Nem hittem… remélni sem mertem, hogy nem csupán a minőséget tartsa, de erősítsen is a sorozat… ám büszke elégedettséggel mondhatom: mégis megtette. :thumbsup:

Kellemesen berántott a gépszíj, kár is lenne tagadnom… ;-)

…ha tartják ezt a jó lüktetést, remek kis széria fog ebből kikerekedni. :sör:

The Hunter

Ismét egy nagyon kellemes film: ami természetfilmnek is elmegy. :-)

Az egyszerűség kedvéért talán érdemes beidéznem az imdb-s plot-ot:

„Martin, a mercenary, is sent from Europe by a mysterious biotech company to the Tasmanian wilderness on a hunt for the last Tasmanian tiger.”

Willem Dafoe is kapott egy remek, magányos vadászdrámát, mint anno Thcéky Karyo a L’ours – The Bear – A medve című filmben. De hasonlíthatnám a nemrégiben látott Tracker-hez is.

A mitikus, kihalt(nak hitt) állat utáni nyomozás önmagában nem lenne túl izgalmas, így a kapunk mellé még egy kis családi drámát – és mivel mások is pályáznak az állatra, akik céljuk elérése érdekében nem riadnak vissza semmitől, ezért a feszültség is egyre emelkedik…

Lassan hömpölygő, csöndes, lappangó izgalommal telített film, amiben Willem Dafoe nagyon erőteljes karaktert alakít, aki a hátán viszi a filmet.

Istenigazából azt nem értem, hogy Sam Neill miért vállalta ezt a rá osztott másodrangúnál kicsivel másodrangúbb mellékszerepet… de ő biztos érzett benne valami kihívást. Én mondjuk nem annyira… :-S

A gyönyörű tasmán táj önmagában elvarázsolná az embert, de a titokzatos állat utáni nyomozás minden egyes képhez feszültséget ad.

Willem Dafoe nem sokat szól, magányos, szótlan kutatásai során, kimondatlanul áll össze a néző számára a kép az állat után kutató, régen eltűnt családfőről.

A film befejezése talán kissé szentimentális: de egyszerre van benne a Vadász Vad iránt érzett tisztelete – másrészt pedig a profi zsoldos jeges józansága…

„They sent someone to replace me!  Will send someone to replace him! And will keep on sending people until they get what they want!”

…mégis, nekem kellett az utolsó jelenet ahhoz, hogy oldódjon a bennem felgyülemlett feszültség, és ne a veszteség érzése, hanem a találkozás, az egymásra találás öröme maradjon meg a nézőben.

Csöndesen építkező, különleges film… érdemes a rá szánt időre. :sör:

„What you want is gone forever. Do not bother looking for me.”

Inuujjutiksaq – Ce Qu’il Faut Pour Vivre – The Necessities of Life – Létszükséglet

(Ez a sok cím mind ugyanazt a filmet takarja… :-) )

Egy csöndes, elgondolkoztató, lassan hömpölygő, de szerethető mozi…

1952-ben járunk, a kanadai Baffin-szigeten, ahová egy kórházhajó érkezik, hogy az eszkimó őslakosságot szűrővizsgálják. Ekkor derül ki, hogy főhősünk, Tiivii (akit a nagyszerű inuit színész, Natar Ungalaaq formál meg) TBC-vel fertőzött – a vizsgálat eredménye után már le sem engedik a hajóról, hanem azonnal elindulnak vele (és a többi fertőzöttel) Québec-be.

Tiivii-t senki nem kérdezi, és kérdéseire senki nem ad választ…

„– Tiivii, you're sick. You must stay on the boat. You're going south for treatment. Your wife and daughters can go back to the land.

– Leave right now? But I can't leave them all alone!

– All the sick people are staying on the boat. No other choice.

– No, that's impossile. If I leave, who will hunt for them?”

Három hónap(!) hajózás után érnek a célhoz, ahol az eszkimó nyelvét senki nem beszéli, hagyományait senki nem tiszteli, senkit nem érdekel, hogy milyen közösségből jött, mit ismer és mit nem. Amikor a ruháit kidobják, haját és bajszát levágják, és bolognai spagettit adnak neki enni, rögtön nyilvánvalóvá válik a nagyvilág vele szembeni tiszteletlensége, és hogy milyen ijesztően közönyös/közömbös uniformizálással akarja őt „lenyelni” a rendszer…

„I didn't know a person could feel... more alone among Whites than lost out on the land.”

A kezelés pedig egyáltalán nem „gyors lefolyású” – két évre taksálja az orvos, ami a családjáért aggódó Tiivii-t egyáltalán nem nyugtatja meg.

A helyzet nemhogy javulna, de egyre romlik – mindaddig, amíg egy Tiivii-vel törődő ápolónő ki nem harcolja, hogy ebbe a szanatóriumba szállítsanak át egy szintén tüdőbeteg inuit fiút, aki beszél franciául is.

A férfi és a fiú között barátság szövődik, és a fiú kapocs lesz az addig rideg és idegen világ felé is, ami lassan kinyílik az addig magára hagyott, perifériára szorult inuit felé…

Szerethető film, ha még nem mondtam volt. :-)

…és korábban soha nem gondoltam volna, hogy egy telefonbeszélgetés lehet egy film csúcspontja. :respect:

Nem igazából „eszkimó/inuit” film, hisz a nagyvárosban, pontosabban egy szanatóriumban játszódik az egész, inkább az „egy idegen a nagyvilágban” stílusú kánonba illeszkedik… miközben szól elfogadásról, megértésről, családról, barátságról, valamint a hagyományos és a modern élet találkozásáról. Meg Életről és Halálról…

Nem tudom, hogy kinek lesz még kedve, ideje, hangulata ehhez a filmhez… de nekem, nekünk nagyon tetszett.

„This is no place to bury an Inuk. Too many spirits. Not enough space. No animals.”

Exam

 

„There's one question before you, and one answer is required.”

Na, jól van… Azért az angolok még mindig ott vannak a top(p)on. :-)

Mondjuk, azt nem értem, hogy miért pont most került mind az én, mind mások figyelmének középpontjába is (kb. már egy hete állt sorban a megnézendő filmjeim között)… de mindegy.

Lényeg az, hogy egy igen csak érdekes, és a feszültséget végig fenntartó filmhez volt szerencsém.

Egy zárt csoport tagjainak viselkedését, valamint az egy közös cél érdekében tett összedolgozásukat és egymás ellen való munkálkodásukat/ármánykodásukat kísérhetjük figyelemmel, miközben mindenki biztos abban, hogy a legvégére csak egyikük maradhat.

Az egyhelyszínes megoldás könnyen lehet, hogy sokakat eltántorít, de szerintem itt a csoport dinamikája kellőképpen lüktető és változatos ahhoz, hogy a képernyő elé szögezze az embert.

Az egy Colin Salmon kivételével korábban még senkit nem láttam filmben, de talán éppen ezért, az ismeretlen arcokkal működik igazán jól az egész. Sokszor az ilyen filmek ott „csúsznak el”, hogy a „győztes/gyilkos/hős/titkos tanácsos/etc.” pont az egyetlen „ismert arc” fogja megszemélyesíteni. Itt senkit nem ismerünk – így bárki lehet a végén az… aki.

Mondjuk, engem így is sikerült meglepniük… :-)

Az új világbetegség szerintem egyszerűen, mégis hatásosan van kitalálva… és a végén, a vizsga célját és értelmét látva azt mondom, kellett ez a nagyon kemény dresszúra ahhoz, hogy kiderüljön, ki a megfelelő jelölt.

Szerintem, ez egy remekül felépített jó kis zárt közösségi thriller, érdemes a rááldozott időre. :sör:

„White: This ain't worth killing for.

Brown: You seem to think it is. Is it... worth dying for?”

The Sunset Limited & The Firm

The Sunset Limited

Amikor a film nyolcvanadik másodpercében megjelent a képernyős, hogy ”Written by Cormac McCarthy” csöndesen felnyögtem magamban…

…mert nem, nem vagyok tőle egyáltalán beájulva. Sőt. :-P

A No Country for Old Men hatalmas csalódás volt (még Javier Bardem sem tudta számomra megmenteni), és a The Road pedig (Viggo ide, vagy oda) legalább túlnyújtott és kellőképpen unalmas lett.

Pedig úgy gondolom, vevő vagyok a hangulatfilmekre… de McCarthy-féle hangulattól epegörcsöm van. :-( Nem azért, mert olyan nyomasztó, inkább azért, mert olyan nekem, mint egy öntelt és unalmas sznob ömlengése saját felsőbbrendűségéről. :thumbsdown:

Szóval, bele sajdult a gyomrom, amikor megláttam a nevét a The Sunset Limited stáblistáján… és most sem hazudtolta meg önmagát. :-P

Azt azért leszögezem: az eddig látott McCarthy-alkotások közül még így is ez a legjobb.

…mondjuk, először a Kedvesem aludt be rajta… utána nem sokkal meg én is… :-P De ma délelőtt megnéztem még egyszer a befejezést.

Kifejezetten szeretem az egy helyszínes, minimálszereplős kamaradrámákat, amik már-már színházi hangulattal rendelkeznek. Ám McCarthy képes volt ezt is úgy megnehezíteni, majdnem meg is keseríteni, amennyire csak képességeitől telik…

Két nagyszerű színész jutalomjátéka lehetett volna ez a film: Tommy Lee Jones és Samuel L. Jackson mindent megtesznek azért, hogy életet leheljenek a McCarthynál legalábbis szócsőként funkcionáló karakterekbe… de még az ő képességeikkel is kevés híján beletörik a bicskájuk.

Lehetett volna ez a túlzottan hosszú dialógus a Jó és a Rossz, a Fény és az Árnyék, az Isten és az Ördög párbeszéde – ha mert volna valaki egy kicsivel nagyobbat álmodni… De így megmaradt a Fogadatlan Prókátor és az Érinthetetlen Nihilista, az én szám ízéhez mérten túlságosan földhöz ragadt szintjén.

Vannak benne jó pillanatok, vannak benne jó mondatok, vannak benne elgondolkoztató momentumok, nem tagadom – de mindenre sárkoloncként ragad a McCarthy-féle terjengős, önmagát generáló, folytonosan hömpölygő szövegáradat, ami már-már megfojtja és felemészti azt a kevés fontos és érdemi mondanivalót is.

Lehetett volna egy döbbenetesen jó dráma a Sunset Limited, egy olyan, ami után az ember napokig gondolkodik az Életen, az Istenen, a Világon… De nem lett. :-(

És ez nem a két remek színészen múlott.

The Firm – A keménymag

 

Most vettem csak észre, hogy lemaradtam egy futballhuligános filmről – pedig a Green Street Hooligans és a The Football Factory nagy kedvenceim.

Nosza, akkor – gondoltam – pótoljuk csak gyorsan be!

…aha.

Hááát… nem véletlenül maradt ki ez a film korábban a látóteremből. :-(

Mert tegyünk már valamit hozzá a témához, jó emberek! Könyörgöm… Mi a fenének úgy megcsinálni egy újabb futballhuligános filmet, hogy semmiben nem tér el a korábbiaktól?!

Ugyanazokat a köröket futjuk, ugyanaz a lerágott csont a „tanulság” – ráadásul még egy karizmatikus főhős sincs, akiért szorítana az ember…

Újabb angol film, karakterek nélkül… hová jut így a világ?!

Végigszenvedtem, ennyi. :-(

Nektek nem nagyon kéne erőltetni, azt hiszem…

Lábjegyzet:

Persze, mit is várhatna az ember olyan időkben, amikor úgy csinálnak meg egy _új_ három testőrös filmet (Die drei Musketiere – nem vagyok hajlandó még csak írni se róla bővebben), hogy abban (lég)hajók vannak… és azon kívül _minden_ (értitek?! minden!) egy-az-egyben ugyanaz, mint a korábbi három testőr filmekben!

Ennek mi a franc az értelme?! 75 millió dollárért?! Inkább gyújtották föl volna azt a pénzt, hogy melegedjen meg mellette néhány átfagyott ember pár percig…

Elcseszett egy filmkészítő-ipar, mit ne mondjak… :sux:

…és lehet, hogy nem is az „elcseszetten”, hanem az „iparon” van a hangsúly…

The River s01e01-e02

(Na, igen, itthon vagyok dögrováson, és filmezek… :-) )

„There's magic out there.”

Megvolt a Blair Witch Project? És a Cloverfield? Nekem is.

A Paranormal Activityt már inkább kihagytam…és egy valag slasher-horrort is, amik szintén a kézikamerára/megtalált filmszalagra építettek… :-/

A Blair Witch anno keményen besza… szóval, elég erős hatást gyakorolt rám, na. :-) Emlékszem, Justin hogy röhögött, amikor megkértem, hogy mesélje már el a film végét, mert azt már végképp nem mertem nézni… :-) Fiatal, bohém idők. :-)

Lényeg az, hogy a kézikamerás dolog akkor és ott az újdonság erejével hatott és ütött. Még a Cloverfield is elment a témában, mert… csak. Suspension of disbelief, vagy mi a szösz. :-)

Azóta pedig a témát szerte alázták és szénné nyúzták.

Mellé pedig a mockumentary-k, ál-dokumentumfilmek is nagy divatnak örvendenek… a kettőt házasítani pedig… legalábbis elég merész húzásnak tűnik.

…és mégis működik. :sör:

Film közben végig azon agyaltam – már amikor nem görcsölt be a jelenleg amúgy is gyönge gyomrom a félelemtől :-) – hogy „ez most vagy nagyon gagyi… vagy egy büdös nagy guilty pleasure…”

A dupla, nyitóepizód végére meg is lett a válaszom: „guilty pleasure”. :sör:

Mert szemérmetlenül és szemrebbenés nélkül alkalmaz ezer éves horror-kliséket, ráadásul  minden kézikamerás trükkjét láthattuk már a BWP-ben, és ha közben nem suspensionolnám a disbeliefemet :-), akkor vagy a falat kaparnám, vagy a fejemet verném bele…

…de mégis működik. :sör:

A fenti sok szemrehányás után viszont a maximális tiszteletem azért, hogy a készítők nem tökölnek: a film 5. (ötödik!) percében már a küldetésen vagyunk az Amazonason. Ennyit a karakterek felvezetéséről és egyéb vontatott körülményeskedésről. Majd flashback-ben mindenki karakterizálódik… már aki él elég ideig, ugye. :evil:

Apa fél éve eltűnt a nagy zöld Amazóniában – ahol még a múlt héten is találtak a világtól elzártan élő, a nagyvilág számára eddig ismeretlen benszülött törzset. Szóval, ha valahol igen, itt aztán jól el lehet tűnni.

Már szépen el is temetik (jelképesen), és feladják a kutatást, amikor egyszer csak bekapcsol az egyik régi irányjeladója…

Megindul az áldokumentarista kutatóexpedíció – nem túl nagy spoiler: Apa hajója (elhagyatva) előkerül, úgy le van amortizálva, mintha vagy 5-10 éve rohadna… Erre nem működik rajta minden? Kis bütykölés után? És naná, hogy az egész be van kamerázva, naná, hogy minden kamera működik, és naná, hogy van 104 db felvétel Apa titkos kis munkásságáról, ami támpontot ad a kereséshez…?

Mondom, csak nem kételkedni! Sodródni szépen a hömpölygő Amazonassal, és nem lesz semmi baj…

Dehogynem. :evilsmile:

Hidegrázós kis kalandokkal indítunk – és vérfagyasztókkal folytatjuk. :cool:

A szereplőkről pár szó: egy kis „24” reunion. :-)

Leslie Hope (Anya – Teri Bauer), Paul Blackthorne (Filmes – 3. évad főgonosz és az oly’ emlékezetes Harry Dresden :-)). Igaz, mint tudjuk, nem nagyon forgathattak együtt, ugye… :-)

A Fiú fusztrált és makacs, a Régi Barátnő szexi és titkolódzós, a személyi védelemre kirendelt Katona (titkosszolgálati tiszt?) kemény és titkos (szolgálati? :-)) célja van, a Gépész Lánya nem elég, hogy remek szerelő maga is, de tisztában van az amazóniai misztikummal, ami nagy hasznára van/lesz a csapatnak, a Gépész szereli a gépeket, az Operatőr néger srác meg vicceseket mond, miközben előrefelé kameráz, de közben a háta mögött meg… Look out!!!

:-)

Szóval, a csapat is úgy áll fel… ahogy egy ilyen Szabvány Csapatnak fel kell állnia, ugye.

Viszonylag gyorsan rájön mindenki, hogy itt nem csak minden megtörténhet, hanem meg is történik… és még az lesz szerencsésnek mondható, aki egy sírgödörben találja magát…

:freaky:

És a rémszörnyek meg a szörnyrémek közepette keressük Apát… akinek van pofája még jelet is adni magáról, hogy csessze az idegünket. :-)

Mondjuk, én már egy ideje a „high concept” hívószóra véreset hányok, de szerencsére nem is értek egyet azokkal, akik szerint a River az lenne.

Inkább amolyan „Amazonian Horror Story”-nak nevezném – ami viszont nálam nagy jó pont. :sör:

És éppen az Amazonason történő hajókázás miatt folyamatosan változó helyszíneken.

:bonuspoint:

Apa hívómondata/jelszava, hogy „There's magic out there.”. És itt a „magic” az nem átvitt értelemben van értve… teccik érteni?! :-)

…csak Apa épp azt nem tette hozzá, hogy: „Hja, és egy csomó halálra rémisztő, velőt rázkódtató, hátat borsództató, gonosz, gyilkos dolog is van odakint. Nem csak Mágia, aranypofáim.”

:-)

Mielőtt megnéztem volna a Rivert, arra gondoltam, hogy mikor jön végre a Touch következő epizódja… most meg inkább már a River folytatására fenem a fogam. :sör:

Intouchables – Életrevalók

A francia filmgyártás igazi gyöngyszeme. :thumbsup:

Pedig láttunk már ilyet: egy nehéz helyzetben lévő (beteg/haldokló/sérült) embert a sors összehoz egy másik „világból” (társadalmi osztályból/kultúrkörből/országból) származó egyénnel, és a korábban egymástól végtelen távolságban lévő személyek lassan megismerik és megértik egymást. És ezáltal mindketten többek és boldogabbak lesznek.

De lehet ez rosszul is csinálni: bele lehet futni a szentimentalizmus és a szájbarágás mély bugyraiba, ahol a minden áron doronggal átverni szándékozott tanulság egy giccs- és nyáltengerbe fut. Ezáltal lepereg a befogadóról…

Ám az Intouchables alkotói nem hibáznak, és témájuk megközelítése egyáltalán nem egy „újabb bőr lenyúzásának” hat: sőt, nagyon is friss, élettel és érzelemmel teli művet alkottak, aminek minden percét öröm nézni. :respect:

A társadalmi osztályok két egymástól legtávolabbi pontjáról származó karakterek találkoznak a filmben: az egyikük gazdag, felső osztályból származik, míg a másikuk szegény, munkanélküli bevándorló, ráadásul börtönviselt is.

És – éppen ezért – a kettejük közötti interakciók élményszámba mennek. A Driss-t megformáló Omar Sy nyilván könnyebb helyzetben van színészi játék terén, mint a tolószékhez kötött Philippe-t alakító François Cluzet – de mégis: ketten együtt teszik egymást és a filmet is szerethető egésszé.

A mellékszereplők pedig olyanok, mint egy igazi, jól sikerült angol filmben :-) mindenkinek karaktere és jelleme van, mindenki ízes és egyedi, és közösen teszik élővé a film világát.

Az Yvonne-t alakító végtelenül kedves Anne Le Ny, vagy a Magali-t megformáló nagyon szexis Audrey Fleurot mind-mind nagyszerű munkát végeznek. :fleur:

A film zenéje pedig… egész egyszerűen tökéletesen eltalált, minden pillanatban megfelelő: ha kell, hozzáad a jelenetekhez – ha kell, csupán csöndesen kísér a háttérben. De minden pillanatban érezzük, hogy ott van. :respect:

Az Intouchables-ben vannak orbitális nagy poénok, amiken az ember a térdét verve röhög :-) és vannak benne… nem, egyáltalán nem „nyálas” vagy „sírós” pillanatok… inkább olyanok, amikor az ember megcsendesedik, és a keze önkéntelenül nyúl a mellette ülő Kedvese kezéért, hogy megszoríthassa azt…

Érdeklődve és nyitott elmével ültem le a film elé… de egyáltalán nem voltam felkészülve arra, amit tőle kaptam. :mercibeaucoup:

Talán gondolhatnánk arra is, hogy a film készítői azért voltak „könnyebb” helyzetben, mert megtörtént esetet dolgoztak fel – de én úgy gondolom, hogy ez nem így van.

Oliver Nakache és Eric Toledano (akik közösen írták és rendezték is a filmet) csodálatos munkát végeztek, és úgy interpretálták a történetet, hogy az a nézők számára nem szimplán csak befogadható, hanem egyenesen szívderítő lett. :respect:

De azért jó volt látni a film végén, ahogy egy villanásnyi pillanatra megjelent a filmet ihlető két „igazi” személy: Philippe Pozzo di Borgo és Abdel Sellou.

Ez a film „Must see!”-kategória, nem vitás. :thumbsup:

There Be Dragons

Megint találtam valami jót! :sör:

Nem nagyon vagyunk elkényeztetve a spanyol polgárháborúról szóló filmekkel, így meglehetős hézagpótló az alkotás – arról nem is szólva, hogy egy marha jó, izgalmas, fordulatos, erkölcsi, vallási és morális kérdéseket boncolgató műről van szó.

A szereposztás (miként a Tinker Tailor…-nál) itt sem kispályás: Wes Bentley (American Beauty), Rodrigo Santoro (300), Olga Kurylenko, Dougray Scott, Charlie Cox, Derek Jacobi és Geraldine Chaplin (akit évek óta nem láttam már filmben…).

Itt ráadásul, végtelen elégedettségemre és örömömre, a remek színészgárda mellett egy nagyon érdekes történet is van.:sör:

Egy létező szent, Josemária Escrivá életét kutató újságíró nagyon sötét dolgokra lel, amik az ő életére is kihatással vannak…

A spanyol polgárháború poklában az emberekből a felszínre tör a kegyetlenségük és a gonoszságuk – de épp így a jóságuk és a segítőkészségük is…

Olga Kurylenko például Petőfi Ildikót, egy magyar lányt személyesít meg, aki szerepet vállal a köztársaságiak oldalán.

A „Madrin határán álltunk a vártán” dalt még általános iskolás korunkból ismerhetjük (már aki elég idős, ugye :-) ), de most így felelevenítve látni a harcokat… azért jóval több, mint egy lelkesítő mozgalmi dal és a ¡No pasarán!...

A film vége pedig tartogat számunkra egy olyan lelkiismereti szembenézést, amihez hasonlót csak az Incendies – Felperzselt föld tudott nyújtani. :respect:

Talán csak egy dolgot vetnék a film szemére: miért kellett ragaszkodni ahhoz, hogy Wes Bentley játssza el 40 évvel későbbi önmagát is? A gumiálarcosan Frankenstein-re maszkírozott színész kevesebbet ad, mintha be merték volna vállalni azt, amit Jiri Menzel az „Obsluhoval jsem anglického krále – Őfelsége pincére voltam” című filmjében, ahol két remek színész: Ivan Barnev és Oldrich Kaiser játssza el a fiatal és az idős Jan Díté-t. És ettől (még) nagyszerűen működik a film. :thumbsup:

Ezért a dologért kár… de ettől még a film remek, és az imdb-s pontozás kellően alulértékeli ezt a remek alkotást. :sör:

Tinker Tailor Soldier Spy & A Single Man

Tinker Tailor Soldier Spy – Suszter, szabó, baka, kém

Nagyon vártam már ezt a filmet… de csalódás, sajnos.

Nem simán fantasztikus, hanem egyenesen brutális a szereplőgárda: aki számít Angolhonban, az mind felbukkan benne:

John Hurt, Gary Oldman, Colin Firth, Benedict Cumberbatch, Ciarán Hinds, Mark Strong, Tom Hardy, Stephen Graham – plusz orosz részről Konstantin Khabenskiy (ha még emlékszel az Őrség-filmekre).

Nagyon kemény felhozatal: mindenki együtt van benne ahhoz, hogy egy remek filmet láthassunk.

Mondjuk… a rendezőről, a svéd Thomas Alfedson-ról még nem sokat hallhattunk (hacsak nem követjük napra készen a svéd filmgyártást)… mint ahogy a két forgatókönyvíró közül Bridget O’Connor sem hagyott eddig túl sok nyomot maga után, míg a másikuk, Peter Straughan a sokat ígérő, de keveset adó „The Men Who Stare at Goats”, valamint a különc (magamutogató) címével igen, de történetével annyira nem figyelemfelkeltő „How to Lose Friends & Alienate People” forgatókönyveit jegyzi.

Ez viszont lehetett volna már intő jel számomra… de persze, inkább a színészgárda névsora ragadott magával.

Mivel a film alapját képző John Le Carré regényt nem ismerem, így csak találgatni tudok, hogy vajon az eredeti alapanyag is „harmatos” lett volna, vagy csak a gyenge rendezés és „könnyű kezű” forgatókönyvírás miatt lett a végeredmény… hogy is mondjam… kissé unalmas és felejthető.

De feltételezem, hogy az 1974-es eredeti regény is kellőképpen „lassan építkező” lehetett, és a mai kor kívánalmainak megfelelően felpörgetni valószínűleg nem volt lehetséges.

És a fent felsorolt, általam nagyra becsült színészgárda sem igazán tud kiteljesedni a rájuk adott (mert nem szabott…) karakterek megformálásával.

Valójában, a film semelyik aspektusa nem olyan, hogy azt említésre és/vagy figyelemre méltónak lehetne találni. Láttunk már ilyet, sőt, láttunk már jobbat is ebben a műfajban.

Például, a 2001-es Spy Game minden tekintetben többet ad nála…

Ha van időtök, bőven, akkor meg lehet nézni… de egyébként… :-(

A Single Man – Egy egyedülálló férfi

Colin Firth újfent bizonyítja, hogy a színészmesterség a kisujjában van. :respect:

És ebben olyan remek partnerei vannak, mint Julianne Moore, Matthew Goode (Watchmen), és a feltörekvő Nicholas Hoult (Skins).

Elgondolkoztató, amolyan mélabús, visszaemlékező hangulatfilm egy férfiról, aki nyolc hónapja vesztette el tizenhat év együttélés után szerelmét, aki szintén férfi volt.

Nos, igen, akik nem szeretik az ilyen jellegű szerelmeket, azok nagy valószínűséggel skippelhetik a filmet.

Pedig a történet egyszerű, szerethető, érthető és értékelhető – igazából érzések és hangulatok mentén operál, mint furfangos, és szerteágazó cselekménnyel.

Mert nem tudunk, vagy legalábbis én nem tudok nem együtt érezni egy olyan emberrel, aki tizenhat együtt töltött év után még végső búcsút sem vehet szerelmétől, mert a temetésen „nemkívánatos” személy…

Egy olyan napon követhetjük főhősünket, amikor elhatározza, hogy nyolc hónap gyász, és letargia után ez a nap lesz az utolsó az életében…

Mint mondtam, rá kell hangolódni, és ha ez sikerül, egy nagyon kellemes film sodorja tova az embert…

…nem világmegváltó, vagy ilyesmi, de emberi érzelmekkel és szerethető karakterekkel bíró.

Csöndes, elgondolkodó napokra jó szívvel ajánlom. :sör:

Zen s01e03 – Ratking

„- Your career would be gone in the blink of an eye.

- My career's already gone. You see, Amedeo, I no longer have anything to lose.”

Elérkeztünk a rövid életű Zen-filmsorozat (átmenetileg?) utolsó részéhez.

Mit ne mondjak: nem váltotta meg sem a sorozat, sem a befejezés a világot…

Először is: biztosan csak engem zavar, hogy „James Clavell: King Rat” után „Michael Dibdin: Ratking” címen hozta ki a regényét. Persze, nem lehet (és nem is kell) levédeni minden szót, de talán… én kissé rossz ízlésre vallónak találnám, ha valaki „The Ring of the Lords”, vagy „Kongking” regénnyel, filmmel jelenne meg a piacon.

Persze, lehet, hogy kissé ódivatú vagyok, vagy ilyesmi…:eeekkk:

Zen egy emberrablási ügyön keresztül ismét egy politikai hatalmi játszma kellős közepén találja magát, és lehetőségeihez mérten még jobban vágja maga alatt a fát, mint korábban.

A minisztériumi nagykutyák már saját „kifutófiújuknak” tekintik, és a karrierista ügyésznő is úgy érzi, hogy a nyomozó érdemes a figyelmére… Természetesen, mindegyik fél habozás nélkül kész Zent a farkasok elé dobni, ha a szükség úgy hozza, és csak akkor „fogják a kezét”, ha ebből nekik is konkrét hasznuk van.

…de a végére a szokásos ügyessége és szerencséje hathatós közreműködésével, nemcsak kikerül a kilátástalannak tűnő csávából, de még „felfelé is bukik”.

Nem, szerintem ez nem spoiler – csak a megszokott „Dibdin/Zen” befejezés. :-/

(Egy kis eredetiség? Egy kis merészség? Egy kis elrugaszkodás a konvencióktól? Vagy túl sokat kérek…?! :-( )

Nos, így értek véget Zen detektív kalandjai a kies Itáliában…

Nem hagyott az emberben maradandó nyomot, el lehetett nézegetni, könnyű esti tévéfilmnek… de istenigazából nem támadt az embernek kedve ahhoz, hogy verje az asztalt a folytatásért.

Szerencsére – mint tudjuk – Rufus Sewell nem maradt a Zen után munka nélkül (The Pillars of the Earth), sőt, még talán jobban ki is teljesedhetett. :thumbsup:

Zen pedig maradjon meg úgy emlékezetünkben, amit a harmadik rész végén utoljára mondott:

„Chief Zen.”

Immortals & Page Eight

Hát, mit ne mondjak, nem indult túl jó élményekkel a február… :-(

Immortals

Nem, nem, nem… Nem, nem 300… Leonidas bele is rugdosna mindannyiónkat a spártai feneketlen kútba, ha hozzá hasonlítanánk… kár volt azzal reklámozni, hogy a „300 producereitől” – mégha tényleg így is van. Mert ez „égő”. :-P

Ha megpróbálunk kedvesek lenni, akkor jobb esetben a Clash of the Titans-hez hasonlíthatjuk… de szerintem még ott is jócskán elbukik a próbán.

Henry Cavill egyáltalán nem elég erős karakter, hogy főhősként elvigye a filmet – Stephen Dorff pedig úgy látszik sosem fog már kikerülni a „beváltatlan ígéret” kategóriából – John Hurt 100x jobb volt a Confession-ben – Mickey Rourke meg hozza a sablon gonoszt – Luke Evans pedig legalábbis hiteltelen, mint atyaúristen (aka. Zeus)… Freida Pinto meg őszintén szólva… minek?! Mert esztétikumnak esztétikum, node ez azért elég kevés…

De leginkább Tarsem-ben csalódtam… :-( A Sejt és a Zuhanás után… ez a film hatalmas visszalépés… vagy inkább elegáns („elegáns”?! inkább szégyenletes!) sasszé a mainstream-felé. És ezzel éppen az eredetiségét, az egyediségét, az őszinteségét dobja el magától Tarsem Singh Dhandwar (mire fel ez a névhalmozás?! a film végén döbbenten pislogtam… eddig elég volt a „sima” Tarsem is! és úgy is mindenki tudta, kiről van szó!)

Legnagyobb szomorúságomra és sajnálatomra két szóval tudnám összefoglalni ezt az alkotást: felejthető és felesleges. :-(

…és ez a csalódás meglehetős tartózkodást és aggodalmat táplál belém a közelgő „Mirror, mirror”-ral kapcsolatosan… :-(

Page Eight

Nem, nem. Sajnos. :-(

Az angol filmgyártás sem csupa mérföldkő és feledhetetlen alkotás.

Hiába Bill Nighy, és hiába Rachel Weisz, ez azért elég langyos lábvíz lett… :-/

Nem csak, hogy egyszerűen nem tud istenigazából megérinteni az egész sztori, de ráadásul még a karakterek is mintha direkt szürkére és unalmasra lettek volna formálva…

Nyoma sincs benne az általam nagyon nagyra tartott angol színjátszásnak és eredetiségnek.

Igazából se nem kémtörténet, se nem titkosszolgálati sztori, sem nem thriller, se nem krimi, se nem románc… olyan „ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi”, de éppen ezért sótlan vegyes felvágott az egész.

Az, hogy nem mozi, hanem egy vasárnap esti tévéfilm, az nem mentség semmire…

Feledhető időrablás. Kár érte. És értem is… :-(