Touch s01e01

„There's an ancient Chinese myth about the Red Thread of Fate. It says the gods have tied a red thread around every one of our ankles and attached it to all the people whose lives we're destined to touch. This thread may stretch or tangle, but it'll never break.”

Kiefer ismét… :-)

Tim Kring új sorozata, ami (aki) véleményem szerint legalábbis megosztó…

Mert emlékszem, hogy milyen döbbenetesen jól indult a Heroes első évada… és emlékszem arra is, milyen rettentő csúnya mélységekbe jutott…

Igen, ugyanez a Tim Kring fémjelzi kedvenc Jack-ünk mellett a sorozatot… tehát, óvatosan minden szóval: akár pro, akár kontra.

Mindenesetre, az első benyomásaim alapján egyelőre inkább „pro”. :sör:

Nekem nagy kedvencem a „Crash” – „Ütközések” című film, amiben minden kapcsolódik mindenhez, és minden összefüggésben áll mindennel – és minden, ami történik benne, minden, amit a szereplők tesznek, nem csak saját magukra, hanem mások életére is hatással van.

Nos, valahogy ugyanilyen a Touch is – és azt hiszem, ezzel mindent elmondtam róla.

Nekem tetszik a felépítése, tetszik, hogy nem csak országon/kontinensen belüli, hanem az egész világra kiterjedő összefüggések derülnek ki benne – és nagyon jó, hogy éppen Kiefer alakítja az autista fiát egyedül nevelő édesapát, aki mind a fia különleges képességével, mind a kormányhivatalok packázásával, mind a munkájával/munkáival, mind saját korlátaival kénytelen megküzdeni.

Egy dolog miatt vagyok csupán… nem is, hogy ideges, de erősen aggodalmas. Miszerint: mi lesz itt később? Mert bármennyire is jó volt a felütés, itt azért vannak buktatók.

Először is Tim Kring maga (mint említettem volt), aki képes a dolgok olyan mélyére leásni, hogy észre sem veszi, hogy véletlenül a bányászbéka alsó fertálya alá került… :-P

…másrészt, láttam az angol Paradox című sorozatot, ami más megközelítésből, de hasonló témát boncolgatott… és hiába az angol minőség, még rajtuk is kifogott ez a típusú történetmesélés.

Aggodalmaim ellenére természetesen maradok a folytatásra… aztán majd meglátjuk, hány zsákkal telik. :-)

„Hello, my name is Martin Bohm. Look, I know this is gonna sound crazy, but I think we're supposed to find each other.”

The Confession

Kiefer Sutherland estét tartottam tegnap – amit a „24” befejezése óta nem tettem… :-)

És ami már rögtön nyilvánvaló: mindkét film megérdemli a külön posztot. :thumbsup:

„Bless me, Father, for I have sinned exceedingly in thought, word, and deed.”

Kiefer Sutherland és John Hurt nagyszerű karakterjátéka ez a 10 epizódos (részenként 6 perces) websorozat, ami immár filmmé fűzve, egyben is megtekinthető.

A Bérgyilkos/A Gyónó és A Pap/A Gyóntató erkölcsi és morális kérdéseket boncoló filozófiai vitája, ami régi sebek feltépéséhez, és fájdalmas konklúzióhoz vezet.

Egyhelyszínes, kétszereplős kamaradráma, flashback-ekkel fűszerezve, amik azért színesebbé és azok számára is élvezetesebbé teszik a filmet, akik az ilyen minimál felállást nem szívlelik.

Kellemesen emelkedik a tét és a feszültség percről-percre, bár vannak benne olyan dolgok, amik azért elég nyilvánvalóak… de az út, ami alatt mindez feltárul, szerintem bőven megéri a ráfordított időt.

Ha akarom, lezártnak is gondolhatom a filmet, és nem marad az emberben hiányérzet – de ha folytatnák, egyáltalán nem érezném erőltetettnek, mert megvan benne a potenciál a történet továbbszövésére is…

Kiefer nyilatkozott is egy olyat, hogy szívesen benne lenne egy második évadban, amit a készítők is örömmel fogadtak… szóval… :thumbsup:

„Can you feel the fear, Father? The knowing something evil is out there, lurking, waiting. Not knowing when it's going to strike. Only that it will.”

Zen s01e02 – Cabal

„There's people that want this case closed...or else. And there's some other people that want this case kept open...or else. Well, either way, my next posting's going to be the Alps.”

Árnyalódik a karakter, jobban kicsillan-felvillan Zen iróniája, fekete humora… de még mindig nagyon finom ez az egész. Bármennyire is visszafogott a karakterépítés, ennél erőteljesebb ecsetvonásokra lett volna szükség ahhoz, hogy a főszereplő berántsa és magával ragadja a nézőket.

Zen továbbra sem olasz, határozottan egy angol úriembernek érzem, aki a legnagyobb hasra esése után is leporolja magát, és udvariasan meghajolva bemutatkozik: „Hello, my name is Mr. P. Smith… ööö… Aurelio Zen.”.

És ebben az esetben feldolgozott bonyolult összeesküvés-elmélet kifejtése, egyrészt vagy jobb intonációt érdemelt volna… vagy bele sem kellett volna fogni, hanem egy pörgősebb művet kellett volna kiválasztani. „Kellett. Volna” Csak az a volna ne lett volna, ugye…

„- So, he searches his own apartment and then he kills himself?
- Sure. Or he kills himself and then he searches the apartment.”

Sikerült a filmet rendkívül lassan felvezetni és kibontani, sajnos, nagyjából anélkül, hogy egyszer is felszisszentünk volna (megint…), hogy „jesszassz! na nézd már!”…

Könyvben biztos, hogy sokkal jobb ez a sztori, mint megfilmesítve. Azt hiszem...

Továbbra sem győzött meg a sorozat, főleg nem is rántott be… de az utolsó részt még azért simán bevállalhatónak érzem.

Zen s01e01 – Vendetta

„- What sort of name is Zen?

- Venetian.”

Nem mondanám rossz filmnek, inkább nagyon is jó. De.

Na igen, ott az a fránya „de”… :-/

Mert Rufus Sewell-t nagyon bírom, itt meg úgy hozza az olasz nyomozót, mint egy született… angol gentleman. :-) Mondom ezt a szó jó és rossz értelmében is.

Caterina Murino pedig igazán gyönyörű partnere... :-)

 

Láthatjuk a filmben a nemrég elhunyt Francesco Quinn-t is, aki nagyon jól alakít…

A film nem túl pörgősen, de nem is idegesítően lassan, szépen halad a maga útján, és a történet érdekesen kerekedik ki.

Mivel a film Michael Dibdin azonos című regényéből készült, egy tizenegy részes regénysorozat első, indító darabja, így természetesen karakterépítés és megalapozás zajlik, de ez sem túl vontatott, vagy unalmas…

Mégis: de. :-/

Valahogy azt mondom, hogy mostanában olyan jó a felhozatal (Sherlock!!! :-) Whitechapel!) erős krimikből, hogy a Zen – hiába mögötte a regényháttér, hiába a remek, karakteres főszereplő – kilóg a sorból… és sajnos lefelé. Kicsit szürkébb, kicsit kopottabb, kicsit csöndesebb, kicsit „szimplább”…

Michael Dibdin úgy jellemezte Zen karakterét, hogy „antihős”, amitől egyedi iróniát és fekete humort mutatnak a regények.

Mondjuk, én az első rész után nem éreztem „antihősnek” Zent, inkább „sima” nyomozónak, akiért szorítani szoktunk – és ez itt sincs másként.

Volt pár nagyon finom utalás az iróniára és a fekete humorra, de csak amolyan elégedetten csettintős… ellenben a film végén nagyon felröhögtem Zen kis gonoszságán. :-) Aminek korábban azért nem sok jelét mutatta…

„- We are greatly in your debt, Detective. And we shall not forget it.
- Mmm. Well, seeing as you bring it up… My colleague, Vincenzo Fabri.
- Yes, I know his uncle.
- He's often expressed a desire to broaden his experience elsewhere.
- You feel a sudden move might benefit his career?
- He once mentioned Sicily.
- My dear Detective, I had no idea you had it in you.”

:-)

Istenigazából nem az a film, amit teljes mellszélességgel ajánlok mindenkinek – de határozottan kellemes. Bár, mire elég manapság a „kellemes”, ugye…

Én azért végig fogom nézni ezt a tipikusan angol, három részes minisorozatot.

Aztán majd referálok. ;-)

Sherlock s02e03 – The Reichenbach Fall

A végefőcímben most fedeztem fel egy feliratot:

„in co-production with
 MASTERPIECE”

…és tényleg benne van, mennyire igaz. :respect:

A szezonzáróra visszatért Sherlock nemezise Moriarty, aki most érzi elérkezettnek az időt arra, amit az első részben megígért Sherlocknak:

„I'll burn you. I will burn the heart out of you.”

Jim Moriarty (Andrew Scott) nagyszerűen alakít, és süt róla a zseniális gonosz elme arroganciája, méltó – sőt, már-már túl erős ellenfele Sherlocknak.

Lehet, hogy sokak számára „el is lopta a showt” a címszereplőtől – de szerintem nem. Én végig Sherlockkal lüktettem és zakatoltam, és nekem fájt minden, ami miatt ő nem jajdulhatott fel.

Nagyon komoly, szinte kilátástalan az egész epizód… Sherlock feje fölött összecsapnak a hullámok, és mindenki ellene fordul…

Mert mennyivel egyszerűbb és könnyebb egy átlagelmének azt megemészteni, hogy Sherlock nem is az, mint aminek mutatja magát – mennyivel rosszabb arra gondolni, hogy „igen, van ilyen okos ember… és hol vagyok én hozzá képest…?”

Mintegy Molly és Mrs. Hudson Sherlock-szeretetét ellensúlyozandó bejön (illetve egy visszatér, a másik újonnan bejön) két olyan tenyérbemászóan ellenszenves női karakter, hogy az embernek a láttukra ökölbe szorul a talpa…

„You repel me.”

És vannak az alkotók olyan bevállalósak – amiért egyszerre áldom és átkozom őket… de azért főleg áldom! :sör: –, hogy képesek kétségek között hagyni bennünket…

Dago! Ha az első évad cliffhangere felidegesített – jobb, ha a másodikba bele sem kezdesz, amíg ki nem jön a harmadik. ;-)

Itt én is majdnem a fejemet vertem a falba a tehetetlenség miatt…:-///
…de a zsenialitása, a film meg nem alkuvó, kérlelhetetlen felépítése kétségtelen, és méltó a teljes elismerésemre. :respect:

Egyet aludva az élményre, azt mondom, hogy ez a rész a barátságról szólt… voltaképpen az egész évad – de az utolsó rész különösen.

„I don't have friends… I've just got one.”

Istenigazából csak érezzük, hogy Sherlock és John, mindketten a maguk módján, mekkora áldozatot hoznak egymásért – és milyen őszinte hitük és bizalmuk van egymásban. Amit nem lehet megingatni.

„No-one will ever convince me that you told me a lie”

Na, tessék… visszagondolva a jelenetre annyira meghatódtam, hogy majdnem spoileres idézetet illesztettem be. :-)

Talán kissé szentimentális vagyok, mondtam már?! ;-)

Nekem nagyon sokat jelent Sherlock és John barátsága, ez teszi őket a szememben érző-lélegző-létező, szerethető emberekké.

Benedict Cumberbatch és Martin Freeman pedig érző-lélegző-létező karakterekké formálják a figurákat. :respect:

Most fáj igazán az, amit a sorozatjunkie.hu-n olvastam:

„Steven Moffat azt nyilatkozta, hogy még idén folytatódhat a Sherlock a 3. évaddal, sajnos rá pár órára az egyik producer (Moffat felesége) azt mondta, hogy sajnos ez valószínűtlen.”

Komolyan mondom, ez még nekem is borzasztóan elkeserítő… :-(

Mindegy, próbálok nem gondolni rá, és azt mondom:

Köszönöm, Steven Moffat és Mark Gatiss, köszönöm, Benedict Cumberbatch és Martin Freeman. Köszönöm BBC. :respect:

Egy idézettel, és mivel egy évig biztosan nem láthatjuk-hallhatjuk kedvenc sorozatunk felcsendülő zenéjét, egy videóval zárom ezt a posztot.
 
„But, please, there's just one more thing, one more thing, one more miracle, Sherlock, for me…”

Third Star

„29 éves vagyok ma. Nem érem meg a harmincat. De azért jól vagyok. Igazán jól.
(…)
Néhány barátom elvisz a kedvenc helyemre a Földön. A Barafundle öbölbe.”

Azt hiszem, ezzel a pár mondattal lehet a legjobban összefoglalni a film történetét…

Véletlenül találtam erre a Benedict Cumberbatch filmre, és nem, nem „Sherlock-pótlékot” kerestem. :-)

Az élettől búcsúzó kedvére és tiszteletére négy barát túrára indul, miközben felidézik barátságuk pillanatait, és eltűnődnek azon, hogy miért és merre vezetett az életük.

„Mindannyian elfelejtettük azt a pillanatot, amikor ráébredtünk, hogy nem játszunk a Világbajnokságon, hogy nem mi leszünk az elsők a Marson. Az álmaink inkább képzelődések voltak, nem lehetőségek.”

Közben pedig járják a csodálatos wales-i vidéket, mi pedig nem csak a tájban, de a közös elmerengésükben és barátságukban is elgyönyörködhetünk.

Nem hangzanak el veretes szólamok – istenigazából csak egyszer indul ilyen irányba a monológ, de szerencsére gyorsan hamvába hal… nem is illik ide, mert szájbarágás nélkül is tudjuk-érezzük, miről szólnak a pillanatok, és egy-egy csöndes, néma összenézés többet mond minden szónál.

Benedict Cumberbatch nagyszerű, és partnerei (Tom Burke, J.J. Feild és Adam Robertson) karakteres, mégis visszafogott játékkal egészítik ki a történetét. Tényleg olyan érzése van az embernek, hogy valóban négy régi haver ökörködik-veszekszik-segíti egymást, nem pedig négy profi színész.

„- Most alhatunk egy sátorban, amit ráadásul anorexiásoknak készítettek.
- Na, majd ölelgetlek.
- Itt a késem. Ha valaki Túl a barátságont akar játszani, Rambóvá változom!”

Az út során, amiről egyre inkább érezhető, hogy utolsó közös útjuk, lassan mindenki megnyílik, és ki/elmond olyan dolgokat, amiket talán sokkal régebben ki/el kellett volna mondani…
…és amikor elérik a Barafundle-öblöt, nem csak ők, mi is úgy érezzük, megérte a megtett út minden egyes lépését.

Ahogy az utat járták, ünnepelték az életet, de az öböl az út végét, célját és értelmét jelenti, és ez újra önvizsgálatra késztet mindenkit…

A film befejezése pedig… minden bizonnyal az ember lelkébe ég. :respect:

Igazából hangulatról, érzésekről szól az egész... és a befogadónak is megfelelő hangulatban kell lenni hozzá.
De szerintem megéri. :sör:

Blackthorn

Justin ajánlására :sör: bevállaltam… és nem bántam meg. :-)

Alapsztori: Butch Cassidy (Sam Shepard) túlélte a bolíviai mészárlást (amire van is néhány teória a neten), és békésen lótenyésztgetve éldegél a hegyek között, lassan tervezgetve és gyűjtögetve a hazatérésére. De valami közbejön… és az old gunman-nek, a legendás Wild Bunch vezérének, újra fegyvert kell fogni.

A bolíviai táj, különösen a végtelen sósivatag, eszméletlenül szép háttér, és miközben az öregember megmutatja, hogy nem vénember :-), az embertelen üldözés során (ismét kénytelen vagyok kiemelni a sósivatagos részt, ami eszméletlenül hatásos), lassan kiderül, hogy melyik báránybőr rejt igazi farkast…

Igazából ez nem egy „elfeledett” Butch Cassidy történet: bár flashback-ekkel rendesen meg van tűzdelve, de annak igazából csak annyi jelentősége van, hogy lehetőséget ad Nikolaj Coster-Waldau-nak (Trónok Harca – Jamie Lannister), hogy futólag megformálja a fiatal Butch alakját.

Éppúgy egy tapasztalt, sokat látott ember üldözéses-meneküléses filmje, mint az általam már dicsért Tracker. De az mindenképpen a hátrányára mondható a Blackthorn-nak, hogy itt csak egy ember, Sam Shepard karakteres figurája viszi a hátán a filmet, míg a Tracker-ben ez a feladat nem csupán megoszlott Ray Winstone és Temuera Morrison között, hanem színesebbé, legalábbis két pólusúvá tette azt a filmet.

Itt sem a jobbára „egyenarcú” indián üldözők :meaculpa: , sem a régi Pinkerton detektívet megformáló Stephen Rea nem tudja a másik oldalt igazi, „ellenpólushoz méltó” színnel megtölteni.

A befejezés pedig méltó a kőkemény, kegyetlen filmvezetéshez, és igazán korrekt módon futtatja ki a legendás rabló történetét. :sör:

Alcatraz & The Finder

Dago barátom kérte számon rajtam nemrég, hogy írjak már rossz filmekről is... Legyen akkor neki. :-)

Két pilotot néztem meg tegnap - és mindkettő ez a kategória.

Alcatraz s01e01

Gondoltam, hogy valami misztikus-mítikus thriller, vagy ilyesmi... aha.

"Végtelenül ellenszenves női karakter menőzik és nyomoz" filmekkel már tele a hócipőm (Fringe, Homeland, Bones, Warehouse 13) - érdekes, hogy Mireille Enos (The Killing) is tartozhatna akár ebbe a kategóriába, de ő mégis 100x jobb bármelyik említettnél.

 Szóval, tele a padlás ezzel: ráadásul itt még a régi (ócska) nyomozósfilm-klisét is elsütik az elején, hogy: "most már legyen új partnere" - "nekem nem kell új partner" - "de igen" - "de nem" - "de, de, de" - "nem, nem, nem". De. Dó.
Biztos muszáj volt ezt az ordas közhelyet százezredszerre is elsütni... :-/

Ha megpróbálunk eltekinteni a marha ellenszenves főhősnőtől (ami azért egy meló...), azt látjuk, hogy az alapfelütés még akár érdekes is lehetne: kiderül, hogy Alcatrazt nem kiürítették, hanem kiürült - azaz eltűnt onnan minden rab és őr, szőröstül-bőröstül, nyomtalanul.

4400?! Nem, 302. :-P

Aztán egyszer csak visszakerül az egyik rab, és nekiindul a nagyvilágnak - hogy bosszút álljon a... 78 éves volt igazgatóhelyettesen. :exciting:

De persze van egy hipertitkos szervezet, akik tudják, hogy az alcatrazosok eltűntek - és azt is, hogy vissza fognak térni. Létre is hoztak egy nagy, titkos begyűjtőt (ami az Alcatraz modern mása), és teszik be oda a visszatért rabokat, mint a kirakós darabkáit.


Részenként levadásznak egy-egy régi/új rossz fiút, és mellette meg nyomoznak, hogy miért tűntek el, hova tűntek, miért jönnek vissza, megegyébkéntis... :eeekkk:
Marha izgalmas "high concept", nem?!

Nem. :sux:

Kasza, lapozzunk.


The Finder s01e01

Hjaj, de jó! Végre egy olyan különleges, nyomozós sorozat, ahol nem igazi rendőr nyomoz - de azért rendőri segítséggel -, hanem egy különleges képességekkel megáldott illető!

Olyan hiánypótló, mint az állat, és úgy hiányzott, mint egy falat kenyér!

Hm... mintha nem ugyanarra a kaptafára készült volna, mint a... Psych, a Mentalista, a Castle, a Monk, a Lie to Me, Sue Thomas... meg mittomén még hány és mennyi sorozat...?!
Aha.

De biztosan van valami, ami különlegessé teszi, nem?!
Nincs. :-(

Michael Clarke Duncan lehetne valami ilyesmi, de ez egy lehetetlen küldetés még neki is.

Ne raboljuk egymás idejét feleslegesen: kasza.
:thumbsdown:

Sherlock s02e02 – The Hounds of Baskerville

Nos, igen… Vártam, tudtam, sejtettem, hogy nem lehet tartani a második évad első részében brutálisan magasra tett minőséget… mégis, kicsit csalódás.

Egész jó felütés után (ahogy Sherlock legelőször megjelenik a filmben, az horzsol, de durván… :-) ), sajnos, rendesen belassul a történetvezetés, amiből mind Sherlock briliáns elméje, mind a Sherlock és Watson közötti remek interakciók hiányoznak… Így meglehetősen és szokatlanul lassan pereg le a film 60-70 perce. :-(

Szerencsére az utolsó 15-20 percre magára, újra eredeti „hangjára” talál a film, és megment minket attól, hogy – a megszokott minőség hiánya fölött érzett bánatunkban – keserű szájízzel álljunk fel a tévé elől.

De még így is azt kell, hogy mondjam, „méltó” párja lett ez a rész az első évad szintén „középső” tagjának (s01e02 – The Blind Banker), amit ugye… hm… nem tartottunk számon „az évad kiemelkedő minőségű epizódjai” között. (Igen, még mindig ugyanarról a három részes évadról beszélek… :-) )

Összegezve: sajnos, nem sikerült tartani az első rész eszméletlen magas színvonalát, de szerencsére nem lett annyira csalódást keltő, hogy ne várjam teljes mellszélességgel az évadzárót.

Watson: Vajon milyen lesz a közelgő befejező rész, Sherlock?

Sherlock: Még nem tudom, John. De ki fogom nyomozni.

Tracker

Megint egy igazi gyöngyszemet találtam. :thumbsup:

Méghozzá micsoda két remek karakterszínésszel: Ray Winstone (King Arthur, Beowulf) és Temuera Morrison (legismertebb szerepe talán a Star Wars-ban Jango Fett).

A búr háború egy veteránja Új-Zélandra költözik, és ott szinte azon nyomban felfogadják egy maori üldözésére.

Üldöző és üldözött között régivágású kapcsolat alakul ki: mindketten a legjobb tudásukat nyújtják, miközben tudják tisztelni és elismerni az ellenfelüket.

Arjan van Diemen: "During the war me and my men… We would cut off the trigger fingers of the bravest British officers we captured. Only the bravest officers, mind, the ones most worthy of respect."

Amikor pedig kénytelenek megismerni egymást, képesek arra is, hogy megértsék a másikban megbúvó haragot, gyilkos indulatot, a lelkében hordozott fájó sebeket.

Gyönyörű tájakon halad keresztül az életre-halálra menő bújócska, majd amikor a sors úgy hozza, hogy együtt járják tovább az utat, a két szótlan, kőből faragott alak félszavakból is megérti egymást.

A búr és a maori rájönnek, hiába származnak a Föld két ellentétes végéről, mégis több közös van tulajdonságuk van… és ez egy szenzációs befejezésbe torkolltatja a filmet.


Kereama: "I'm still curious to know why you cut the trigger fingers off the British soldiers."
Arjan van Diemen: "It stopped good men from sinning again."


Nagyon jó film, igazi különlegesség – két remek karakterszínész jutalomjátéka.

Az imdb-s pontozás jelen esetben durván mellényúl: simán egy 8-9/10-es filmhez van szerencsénk. :respect:

Már csak a fantasztikusan gyönyörű új-zélandi táj miatt érdemes lenne megnézni… de Ray Winstone és Temuera Morrison gondoskodnak róla, hogy ne pusztán egy szép természetfilmben legyen részünk. :respect:

Jó szívvel ajánlom. :sör:

Choi-jong-byeong-gi Hwal – Arrow, the Ultimate Weapon

Hihetetlen. Nagyon jó film.

:respect:

Gyenge pontom/Nagy kedvencem (a nem kívánt törlendő! :-) ) az ázsiai (koreai, kínai, japán) filmgyártás.

2008-ban volt a fantasztikus Joheunnom nabbeunnom isanghannom – The Good, the Bad, the Weird – A jó, a rossz és a furcsa. 2009-ben a feledhetetlen Chi bi I-II. - Red Cliff 1-2. … 2011-ben a mementó és jutalomjáték Xin shao lin si – Shaolin.

És Dél-Korea most ismét keményen letette a névjegyét… :-)

Pedig a felütés a mondhatni a „szokásos” sémákat látszott követni: a család otthonára gyilkosok/katonák törnek, és az apa önfeláldozó élet-halál harcot vív, hogy legalább a gyermekei megmenekülhessenek.

És az idősebb fiútestvér örökség gyanánt egy nagyon kemény parancsot kap apjától:

„You're now Ja-in's father. You must take care of your sister 'til you die.”

Mellé pedig a családi (szent) íjat, amin ez a felirat olvasható:

„Push like pushing a mountain and pull like holding a tiger's tail."

A gyerekek természetesen megmenekülnek, és menedékbe érnek – majd ugrunk 13 évet az időben.

A bátyó (az atyai intelmet feledve) meglehetős léhán éli az életét, miközben a húg pedig házasodni készül. Ekkor beüt a ménkű az inváziós mandzsu hadsereg képében, akik pusztítva, gyilkolva és foglyokat ejtve vonulnak végig Koreán. A lányt elhurcolják, de a bátyja megmenekül, és a húga keresésére-kiszabadítására indul…

…a film pedig ekkor beindul, ezerrel. :thumbsup:

Ugyanis, a fiú nem csak dísznek hordja magával a család íjat, és bár a jelszava az, hogy „Killing is not the purpose of my bow.”, mégis aligha van olyan, aki túléli, ha lőtávolába kerül.

Ám a mandzsuk fővezére szinte az első percben felismeri az íjászban a született tehetséget és a veszélyes ellenfelet, és hamarosan a teljes elit egységet a nyomába uszítja, hogy vadásszák le, mint egy veszett állatot.

A profi, gyilkolásra edzett harcosok, és a falusi fiú harcában eléggé egyértelműnek látszik, hogy ki a vadász és ki az üldözött vad – de lassan és biztosan bebizonyosodik, hogy legalábbis egyenlő erők küzdelméről van szó…

Egy igazi Sniper és Shooter filmekre hajazó rejtőzős-üldözős-lövős akciófilm ugrik elő az alapötletből, olyan remek megvalósítással, amit az ember lélegzetvisszafojtva figyel… és csak az adrenalin dübörgése lüktet az ereiben.

Jó-jó, a tigrises jelenet vágása, filmtrükkjei valahogy… nem sikerültek igazán… de minden más a helyén van.

A film befejezése pedig igazán kielégítette minden igényemet. :respect:

Mindent összevetve egy meglepően remek és emlékezetes filmélménnyel lettem gazdagabb.
Bátran és jó szívvel ajánlom mindenkinek. :sör: 

Real Steel & 50/50

(Megjegyzés: Bár Caldwell barátom azt javasolta, hogy minden filmről külön-külön poszt szóljon, én mégis azt mondom, hogy vannak olyan filmek, amiknek elég csak megemlíteni egy „közös” rivjúban.

A poszt fejlécében benne lesz a címük, így rájuk is tudunk keresni, ha arról van szó – de szerintem az önálló bejegyzés „luxusát” ki kell érdemelni. És ez nem mindenkinek sikerül… )

Real Steel - Vasököl

Mit ne mondjak, a legsablonosabb bunyósfilmek „robotváltozata”. 

A valaha profi bunyós apuka simlis lúzerként haknizik az országban, miközben fűnek-fának tartozik és közben egy rakás szerencsétlenség  – egyszer csak előkerül a kissráca (akiről azt sem tudja, hogy hány éves is pontosan… 11), aki agyas menő kölyök, és rögtön leveszi, hogy mekkora balek balfácán is a kedves apuka.

Az első óra azzal telt el, hogy a lúzerkedés és a családegyesítés rögös… rögös a francokat: unásig szélesre taposott, és klisékkel teli!... útját kísérhetjük figyelemmel, és csak a játékidő második felére indul be végre a robotbunyó, hogy ne süllyedjünk teljes apátiába.

Istenigazából nincs is mit beszélni a témán: már láttuk párszor – igaz, akkor még hús-vér szereplőkkel – ezt az „underdog”-sztorit: ez a Rocky 1. csak robotfémvázra csupaszítva.

Gyerekkel egyszer meg lehet nézni, ha bejönnek neki a robotos-bunyós-verekedős cuccok.


Update: Oké, gondolkodtam a dolgon, és be kell látnom, hogy a végén, az utolsó menet "lebunyózása" az azért nagyon rendben volt. Ez nem "menti" az egész filmet, de... megérdemli, hogy megemlítsem, na. :-)

50/50 – Fifti-fifti

Betegséges film. Igazából csak Joseph-Gordon Levitt és Seth Rogen haverpárosa miatt néztem meg.

Végül is, hozta azt a szintet, amit vártam/amire számítottam, így nem bántam meg a rászánt időt, de különösebben nem fogott meg. A sztori nem volt túl komplikált, de a kedvelhető karakterek (a két főszereplő mellett Anna Kendrick) miatt egészen kedves-kellemes élmény volt. Nem dramatizálták túl, de nem is poénkodták el a témát – ám pont a kibalanszírozott egyensúly miatt valahogy… nem fogott meg igazán.

Egyszer ezt is simán meg lehet nézni, de nem hiszem, hogy mély nyomokat hagyna maga után.

Sherlock s02e01 – A Scandal in Belgravia

Példátlan. Lenyűgöző. Egyedülálló. Utánozhatatlan. Felülmúlhatatlan. Kiváló. Fantasztikus. Lehengerlő. Kiemelkedő. Nem mindennapi. Páratlan. Megismételhetetlen.

Azaz: zseniális. :-)

Valahogy ilyen jelzők társaságában szoktuk felemlegetni, amikor szóba kerül Sir Arthur Conan Doyle kultikus figurája: Sherlock Holmes.

Sokáig azt hittem, hogy Jeremy Brettnél _soha, senki_ nem lesz és lehet jobb Holmes, hogy ezt a fantasztikusan izgalmas és összetett karaktert senki nem fogja úgy interpretálni, mint ahogy ő tette.

(Nem, nekem Robert Downey Jr. nem Holmes – inkább Iron Head… ööö… akarom mondani, Man, vagy mi a szösz. :-) )

…erre 2010-ben a BBC merészen és értő kézzel hozzányúlt az általam érinthetetlennek és megközelíthetetlennek hitt történethez – és olyat hozott ki belőle, amitől a lélegzetem is elállt.

Mark Gatiss és Steven Moffat egyszerre voltak képesek elrugaszkodni a legendától, miközben ragaszkodtak hozzá és tiszteletben tartották a klasszikus történetet.

Zseniális. Nincs rá jobb szó. :-)

Benedict Cumberbatch és Martin Freeman pedig úgy hozzák Holmes és Watson karaktereit, hogy… igen, kimondom: utolérik az utolérhetetlennek hitt, klasszikus elődöket. Néhol pedig el is halványítják őket…

Angol „módi” szerint nem vitték _túlzásba_ az egy évadra jutó epizódok számát: megmaradtak a jól bevált háromnál… :-/ De az a három rész eszméletlen erős 9/10-es volt, minden tekintetben, egy olyan cliffhangerrel megfejelve a végén, hogy letettem a hajamat. :-)

…és alig vártam a folytatást: bízva és remélve abban, hogy olyan jó lesz, mint az első évad volt.

Nos, a Hobbit forgatásnak „hála” ( :grrrr: ) 2011 szeptembere helyett 2012 januárjában tért vissza a képernyőre Holmes és Watson párosa… de azt kell, hogy mondjam, reményeimben csalatkoztam.

A második évad első része nem lett olyan jó, mint azt első évad epizódjai voltak: még annál is jobb lett!!! :-)

Elképesztő. Fantasztikus. Szédületes. Káprázatos. Megdöbbentő. Csodálatos. Hihetetlen. Bámulatos. Lenyűgöző. Csodás. Szenzációs. Fenomenális. Rendkívüli. Ámulatba ejtő. Észveszejtő. Megrendítő. Frenetikus.

Döbbenetes. :-)

Annyira egyben volt ez a rész, olyan szinten tökéletesre csiszolták, hogy nem lehet benne hibát találni. Az eszméletlen jó dialógusok, a briliáns történetvezetés, az egyszerűen rohadt jó karakterek… mind-mind a helyükön voltak, és mind-mind hibátlanul teljesítettek.:respect:

Nem tudom, hogy lehet-e ezt még fokozni – vagy egyáltalán, pusztán szinten tartani –, vagy innen már csak lefelé vezet az út… de ezzel az epizóddal borzasztó magasra tették a lécet.

Nagyon várom a folytatást. Úgy, hogy közben teljes letargiában vagyok amiatt, hogy én sosem fogok ilyen remek dialógusokat írni… :-/

Sherlock: Punch me in the face.

Watson: Punch you?

Sherlock: Yes, punch me, in the face. Didn't you hear me?

Watson: I always hear "punch me" when you speak but it's usually sub-text.

Sherlock: Oh, for God's sakes!

/Ütésváltás :-) aminek végén Watson fojtófogásba fogja Holmes nyakát./

Sherlock: OK, I think we're done now, John!

Watson: You want to remember, Sherlock! I was a soldier! I killed people!

Sherlock: You were a doctor!

Watson: I had bad days!!!

:-)

Guzaarish

Mindig is szerettem az emberi méltósággal, az önrendelkezési joggal foglalkozó, a morális és erkölcsi kérdéseket boncolgató filmeket. Nagy kedvenceim ebben a témában az immár klasszikusnak számító Whose Life Is It Anyway? - Mégis, kinek az élete? (Richard Dreyfuss), az általam korábban már dicsért és kiemelt Mar Adentro - Belső tenger (Javier Bardem), és bár nem tartozik szorosan ebbe a sorba, de a My Life Without Me - Az élet nélkülem (Sarah Polley) is.
A Guzaarish is ezt a témát vette górcső alá - a maga indiai módján.


Hrithik Roshan-t korábban két filmben láttam - bár ez egy kicsit túlzás, ugyanis az az egyik filmjét, Krrish-t, olyan negyedóra-húsz perc után kikapcsoltam, mert az agyamra ment az idegesítő/nevetséges szuperhősös stílusa. Ellenben a másik határozottan tetszett: Zindagi Na Milegi Dobara, ami egy Spanyolországban játszódó road-movie.

Őszintén szólva, a Guzaarish-t felfedezve nem is vettem észre/ismertem fel, hogy Hrithik Roshan a főszereplő: annyira nem hasonlított a magatehetetlen, szakállas bűvész figurája az általa korábban megformált karakterekhez, akik mind kigyúrt szépfiúk voltak.

De Roshan meglepően remekül és átéléssel játszik, és a különleges helyszín (Goa), valamint a főhős élethelyzete ad annyi pluszt az ismerős történethez, hogy ne vérezzen el a fentebb felsorolt filmekkel való összehasonlításon.
Bár a magam részéről, a Guzaarish minden pozitívuma és szimpatikussága ellenére, a bevezetésben felsorolt, mindhárom másik filmet elé rangsorolom...

De összességében azt mondom, hogy aki kíváncsi, hogyan közelítenek az indiaiak az élethez, a halálhoz, az emberi méltósághoz (mindenféle tánc nélkül), annak érdemes belevágni ebbe az alkotásba.

Lagaan & The Help

Milyen filmekkel is kezdtem az idei évet...


Lagaan – Once Upon a Time in India

Kár is lenne tagadnom: mint ahogy Tadanobu Asano a kedvenc japán színészem; mint ahogy Min-sik Choi a kedvenc dél-koreai színészem; mint ahogy Danny Dyer a kedvenc angol színészem; úgy Aamir Khan a kedvenc indiai színészem.

A Lagaan-ra is úgy bukkantam, hogy kerestem, milyen Aamir Khan filmet nem néztem még meg – ami azért szóra érdemes (mert nyúl ő is mellé, de ez benne van a pakliban).

Egy kis indiai falu, Champaner lakói a szárazságtól, és az angol helyőrség által kivetett adótól szenvednek, amikor a helyőrség gőgös parancsnoka egy ajánlatot tesz nekik: elengedi az adót (a „lagaan”-t) nem csak a falunak, hanem az egész tartománynak, három egész évre(!), ha a falusiak kiállnak ellenük krikettben, és legyőzik őket.

Azt hiszem, ennél többet nem is érdemes és nem is lehet mondani a filmről: indiai sportfilm, a maguk éneklős-táncolós módján.  Három és fél órás játékidővel… :-)

A neten mit is írnak róla?

„Surely the longest and most enthralling underdog-sports movie ever”

Nekem is nagyon bejött. :-) 

A film legjobb dalát, „Chale Chalo” fel is tettem a blog videójába sikerült ide is beilleszteni :-) – ha nem az egész remek alkotást (bár szerintem jócskán megéri), de legalább ezt a jelenetet érdemes megnézni belőle.

 

A film után elkezdtem utána olvasni a neten a filmnek, hogy van-e esetleg valami valóságalapja. Ilyen cikket és/vagy elejtett megjegyzést nem találtam, ellenben olyanokat igen, hogy:

„the only Indian movie to be listed at # 14 on Channel Four’s "50 Films to See Before You Die". ”

„In 2010, the film was ranked #55 in Empire magazines "The 100 Best Films Of World Cinema".”

„In 2011, the film was listed in Time Magazine's special "The All-TIME 25 Best Sports Movies".”

The Help – A segítség

Megnéztem ezt is, érdekes volt, tetszett – de semmi extra.

Istenigazából női film – a férfi szereplők olyan szinten mellékalakok, hogy szinte csak papírmasé kellékekként vannak beállítva egy-egy jelenet hátterébe.

Az afroamerikai szolgálók/cselédek életéről szól, az 1960-as évek elejéről, a polgárjogi mozgalmak idején.

Érdekes volt, tanulságos, de semmi olyan – sem történetben, sem fordulatban, sem karakterekben –, ami különösen emlékezetessé, vagy az „átlag” jó film („egynek elmegy”) kategóriából kiemelkedővé tenné.

2011. legjobbjai… (2.rész)

Lássuk akkor, mi volt szóra érdemes a sorozatfelhozatalból…

Outsourced

Egy szezont ért meg, de az egy igazán emlékezetes, remek-kerek évad volt. Szerethető karakterekkel, jópofa sztorikkal, remek poénokkal… Nem „hahotázta” az ember végig az epizódokat, de mindig végigvigyorogta. És közben megismerkedhettünk India egy részével, és nagyszerű indiai színészekkel. Nagyon sajnálom, hogy kaszálták… Egy üdítő színfolt volt a palettán.

The Killing

Egy remek, összetett krimisorozat, amit nagyon szerettem. Egy izgalmas, csavaros, fordulatos történet, igazán különleges főszereplőkkel, akik ízt adtak és vittek a film minden egyes jelenetébe. A történetvezetést pedig csak dicsérni tudom… Nem, ez nem jó kifejezés: csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Végre egy olyan sorozat, ami el mer mozdulni a „kitaposott” (elvárt?) ösvényről, és a saját útját járja, határozottan, következetesen. Részről-részre követtem, ami nálam nagy szó.

Nem mehetek el szó nélkül a netes negatív vélemények mellett, amik a befejezést szapulták. Szerintem a sorozat évadzárója zseniális volt. Valóban, nem derült ki minden, nem nyerte el a gonosz méltó büntetését és a jó a jutalmát, és nem sétált el mindenki boldogan a naplementébe. Hála Istennek, ha mondhatom ezt… A befejezés szerintem nemhogy pusztán illett a sorozat vonalvezetéséhez, hanem egyenesen megkoronázta azt. Remek évad volt, bár több ilyen lenne.

(Bízva abban, hogy a készítők megmaradnak a saját útjukon, a második évad az általam egyik legjobban várt tévé show lesz 2012-ben.)

Whitechapel

A Killing utáni és a Sherlock hiánya miatt támadt űrt remekül töltötte be. Angol minisorozat (egy évad, három rész), ami megint és újfent bizonyítja, hogy a szigetországban nem csak remek történetek születnek még, de a színészgárdájuk kimeríthetetlen tárháza a remek karakterszínészeknek. A történet pedig… Két évad, 2x3 rész, két külön sztori, amik remekül voltak felépítve és pompás csavarokkal vezettek ütős befejezésekig. Bár több ilyet láthatnánk…

(2012-ben ebből is lesz harmadik évad.)

The Fades

Na, igen. Lehet, hogy kicsit rá vagyok csavarodva az angol sorozatokra, de (védekezésképp) ez azért van, mert úgy érzem, hogy ők azok, akik bátran mernek egy-egy témába belevágni, valamint mernek és tudnak eredetiek lenni. A karakterszínészeikről meg mintha már korában említést tettem volna… :-) A Fades igazán az én sorozatom volt: sötét és nyomasztó, misztikus rejtélyekkel teli… pengeéles és kőkemény. Néha a mókás, „feszültségoldó” néger sidekick haver kissé már az agyamra ment, de összességében nem húzta le a filmet, sőt, alkalomadtán még adott is hozzá. Ritka az olyan film vagy sorozat, ami jól jön ki abból, ahogy a saját misztikus próféciáját próbálja meg felvezetni és beteljesíteni, de a Fades ebben is képes volt újat és ütőset nyújtani, valamint abban is, hogy úgy vezeti fel a következő évadot, hogy közben korrekten lezárja az elsőt. (Szerintem rengeteg sorozat itt vérzik el – legalábbis az én szemszögemből. Az utolsó rész már sokkal inkább a következő évad felvezetésének szánják, mintsem az aktuális lezárásának, ami engem nem kicsit irritál.)

Talán ki merem mondani, hogy a Fades volt az évad legjobbja: pedig nem egy gyenge mezőnyben indult.

American Horror Story

Nem szeretem a horrort. Utálom a sötétből előugró gyilkosokat/szörnyeket, utálom a láncfűrészes/kampós/karmos hentelést, és utálom a sikoltozva, ész nélkül menekülő és logikátlanul cselekvő potenciális áldozatok sorát. Ezért már a sorozat címén elhúztam a számat, és nem is terveztem, hogy felveszem a „táncrendembe”… De a kedvenc sorozatos site-omon, a sorozatjunkie-n éppen az a „CyClotroniC” dicsérte, akivel a Fades kapcsán is egyetértettem, ezért mélyet lélegezve belevágtam… és legnagyobb megdöbbenésemre és örömömre egy marha jó sorozatot néztem végig.

Szerencsére, csak az első rész volt igazán horroros, a többire inkább már a thriller/pszicho-thriller jelző illene, amit határozottan szeretek. Remekül felépített, izgalmas, fordulatos sorozat volt, igazán élvezetes színészi alakításokkal.

Érdekes módon, én ennél a sorozatnál éreztem azt, hogy az utolsó rész inkább már „csak” egy utánlövés volt, és igazából a film csúcspontja az utolsó előtti részben teljesedett ki. De ettől függetlenül nem érzem, hogy a végére megkeserítették volna a szám ízét – egy nagyszerű sorozatot láthattam.

Nos, igen, így, visszatekintve és átgondolva, meglehetősen sötét tónusú sorozatok voltak azok, amiket 2011-ben néztem és remeknek találtam… De ez nem az én „beszűkült” témaválasztásomnak köszönhető: adtam esélyt sitcomoknak is, de amiket követtem, sajnálatos módon mind-mind belefutottak egy-egy zsákutcába, aminek köszönhetően vagy kaszát kaptak vagy tőlem, vagy a készítőktől – vagy én kaptam keserű szájízt tőlük… Ezért lett ilyen „darkos” a 2011-es legjobb sorozat listám.

2011. legjobbjai...

Imádok filmes blogokat olvasni, és szemezgetni belőlük, hogy milyen jó filmeket érdemes (vagy egyenesen: kell!) megnéznem - miről maradtam le, mi a pótolnivaló. És szeretek a monitor előtt elégedetten bólogatni, hogyha egy-egy filmről egyezik a véleményem a blogíróval.

De 2011. kapcsán valahogy nem találtam (még - lehet, hogy "korán" van...?!) egy olyan blogot sem, aminek akár egyetlen Top 10-es filmjével egyetértettem volna...
...és különben is: régebben a filmes blogok után "mentem" és az ő ajánlásukra kutattam fel a látókörömből kimaradt alkotásokat: most pedig megszokott filmes blogjaim mintha "szemellenzőssé" váltak volna, akik nem veszik észre az elszórt gyöngyszemeket.

Ezért döntöttem a blogindítás mellett: hogy legalább én megpróbáljam a figyelemre érdemes alkotásokat számon tartani.
Persze, azért "megengedek" magamnak - mert ugye, mégiscsak individuum lennék, vagy mi a szösz... - néminemű "személyreferdítést" . Miszerint nem egy adott év filmgyártását próbálom rangsorolni, hanem azokat, amiket én láttam az adott évben - a film gyártási évétől teljesen függetlenül.

Szóval, filmekkel, sorozatokkal kezdem a blogot... aztán majd meglátjuk.

Vágjak is mindjárt a lecsóba: mik is voltak azok az alkotások, amik nagy hatással voltak rám a tavalyi évben.
(Azért rangsort felállítani nem fogok, az azért már túlzás lenne...)


Incendies - Felperzselt föld

Egy gyomorrúgás volt ez a film, ami után az ember csak döbbenten nézett maga elé... Méltatlanul hallgat róla sok általam érdemesnek tartott filmes blogger. Nagyon emlékezetes filmélmény.


3 Idiots

Felfedeztem magamnak az indiai filmeket (az Outsourced sorozat hatására), és mindjárt (na jó, másodjára - mert elsőnek azért mellényúltam...) egy remek alkotást kaptam ki magamnak.
Igen, énekelnek és táncolnak is benne, és igen, néha túlcsordul az érzelem - de mindezekkel együtt fantasztikus, csodálatos film. (Akiknek eddig ajánlottam, azoknak bejött.)
Aamir Khan pedig egy nagyszerű fickó, akit öröm látni a vásznon.


Mar adentro - A belső tenger

Javier Bardem zseniális ebben a gyönyörű, emberi érzésekkel és drámával, erkölcsi kérdésekkel teli filmben.
Tudom, későn fedeztem fel - de rátaláltam. Kihagyhatatlan.


Four Lions

A vége kicsit... De egy igazi eredeti ötlet, amin rengeteget lehet röhögni. Miért nem hypolják/ták jobban...?! Érthetetlen.

Köntörfalak


Én Elek Feri miatt szerettem (nem bántva, vagy leszólva ezzel Tompos Kátya, sem Rába Roland alakítását!). De Feri annyira hihetően, annyira szerethetően hozza a figurát... és szerintem nagyon régen megért neki egy főszerep.
Kamaradráma - és igen, a Nyomozó után újra bizonyítva látom, hogy mi, magyarok is tudunk jó filmeket készíteni. Köszönet érte.


Wild Target

Miért nincs erről az alkotásról pár rivjú a neten?! Egy igazi, vérbeli komédia Bill Nighy jutalomjátéka - egy remek Ruper Grint (igen, az a Rupert Grint) mellékszereplésével. Az angolok mindig is tudtak és tudnak remek filmeket készíteni. Ne szalasszuk el ezt a művet, embertársaim!



Taare Zameen Par

Ismét indiai, ismét Aamir Khan film - engem, akinek kis sráca van (aki szintén diszlexia gyanús), olyan szinten talált szíven ez a film, hogy... szóval nagyon. Nem tudok erről mit mondani, látni kell és hagyni, hogy magával vigyen a történet. A zenéje most is a fülemben szól... és egypár jelenetet nem tudok felidézni anélkül, hogy be ne párásodna a szemem.
Ha Aamir Khan (aki rendezte, a főszerepet játssza és az egyik producere is volt a filmnek) csak ezt az egy filmet hagyta volna a világra, akkor is a csúcsra ért volna. Az én szememben mindenképpen.

The Eagle - A sas

Nem csípem túlságosan Channing Tatumot, és úgy érzem, tele a padlás rómais filmekkel... de ez a film mégis megérdemli, hogy felemlegessem. Nem csak azért, mert nagyrészt magyar filmnek érzem (jórészt idehaza forgatták, sok magyar színész kap benne lehetőséget, és a stáblistán is hosszasan sorjáznak a magyar nevek), hanem azért is, mert valahogy megfogott... A végén, a vízmosásban lévő harc sokáig emlékezetes marad - és elhalványít sok nagy költségű mainstream csatajelenetet. A hangulata is kellően sötét, és nagyon hitelesnek érzem.


Ironclad

James Purefoy, Paul Giamatti, Brian Cox - egy remek, nyers várostrom, ahol a pénzhiányt (24 producer adta össze!) vérrel és a valósághű harcok kegyetlenségével pótolták. Nem ad ezen felül sok mindent - de amit vállal, azt 100%-on teszi. És egyébként is, nincs olyan Purefoy és Giamatti film, amit ne néznék meg.


Black Death - Fekete halál

A film, ami még az Ironclad nyersességénél és realisztikusságánál is többet adott. Sean Bean - az Sean Bean.
(Mellette pedig Eddie Redmayne - aki a The Pillars of the Earth-ből ismerünk.) Fantasztikus történet, brutál feeling, remek karakterek - és a végén három olyan fordulat, hogy elkerekedett a szemem...
Méltatlanul nem emeli piedesztálra senki.


Sinners and Saints

Ami 2006-ban a Running Scared volt, és 2008-ban a Street Kings - na, az a Sinner and Saints 2010-ben. (Illetve nekem 2011-ben, ugye.)
Adrenalin bomba, fantasztikus akciójelenetek, egy remek Johnny Strong-gal, akit még nem láttam korábban. (Vagy ha láttam is, hát feledhető volt...) Meg kell nézni, és hagyni, hogy tépjen magával az őrülete...


Midnight in Paris - Éjfélkor Párizsban

Woody Allen. Már 76 éves, és még mindig alkot - és ilyen remekműveket tesz az asztalra nekünk. Ez a film elzsongít, felderít, feltölt és magával ragad...Owen Wilson (tudom, nem hiszed, de tényleg) játszik(!), és ehhez olyan partnerei vannak, mint a Hemingway szerepében brillírozó Corey Stoll.
A zene, a képek, a hangulat... önmagában megérnék, történet nélkül is. De története is van.

The Guard - A guardista

Csak nem gondoltátok, hogy kihagyom?! Ugye megvolt az In Bruges, nah - a The Guard az majdnem olyan jó. És nem csak azért, mert itt is a kiváló Brendan Gleeson a főszereplő, és nem csak azért, mert John Michael McDonagh - az In Bruges-t jegyző Martin McDonagh testvére - írta és rendezte. Hanem azért, mert saját jogán egy marha jó film. :-) Remek dialógussal, igazi angol történetvezetéssel - egy olyan Mark Stronggal, akit korábban nem láttam(!) - itt ugyanis egyáltalán nem irritálóan sablonos. És a kutyás kis srácnak kijárna egy spinoff, én mondom.



Bronson

Tom Hardy brillírozik a legendás rab szerepében. Itt figyeltem fel Hardyra, és fogadtam meg, hogy minden filmjét keresni fogom eztán. A film őrületéhez kell egy lelkiállapot - azonosulni a főhőssel pedig több, mint nehéz... Mégis, ezt a filmet nagyon emlékezetesnek és kihagyhatatlannak tartom.



Na, azt hiszem, blogindításnak ennyi elég is lesz. Remélem, nem felejtettem ki semmit...
Akartam még a 2011-es fontos sorozatokról is írni, de majd a következő postban.