Wanted

Hosszú idő után újra találtam egy érdekesnek tűnő indiai filmet – Kedvesem nagy örömére :-) – és belecsaptunk.

Mivel mindketten nagy rajongói vagyunk az indiai filmgyártás egy bizonyos szegmensének… mert azért van bőven olyan bollywood-i film, ami kicsapja nálam (is) a biztosítékot… ezért folyamatos keresést-kutatást folytatok az érdemes indiai filmek után.

Hja, ugye most már nyilván lejött, hogy nem a 2008-as Timur Bekmambetov filmről írok, hanem a 2009-es Prabhu Deva alkotásról…?! :-)

Kezdem azzal, hogy nem igazán kedvencem Salman Khan – és inkább Aamir Khan rajongó vagyok. :thumbsup:

(Nem, nem testvérek, és nem, nem minden indiai színészt hívnak „Khan”-nak – ez egy régi, angolszász-finnugor tévhit, amit örülök, hogy végre eloszlathatok. :-) )

Salman Khan nekem túl pozőr, túl „megcsinált”, túl álmacsó… Aamir Khan szerintem ezerszer inkább megy rá a belső dolgokra, a dolgok emberi oldalára, a lélekre – addig Salman Khan a külsőségek, a beállítások, a megkomponált műtermi jelenetek színésze… és ez szerintem talmi máz.

Ha ennyire nem szeretem, akkor miért nézem filmjeit? – kérdezhetitek, joggal.

Mentségem csupán két dolog.

Egy: Aamir Khan 2009-es filmje a szenzációs „3 Idiots”, 2010-ben készítette el a „Dhobi Ghat (Mumbai Diaries)” című filmjét, amit azóta sem tudok beszerezni… és 2010-ben, 2011-ben, és eddig 2012-ben sem jött ki új filmje.

(November végén lesz a bemutatója Indiában a „Talaash” című filmnek, aminek végre ismét ő a főszereplője! :thumbsup: )

Tehát, ha nem tudok Aamir Khan filmet nézni, de mégis szeretnék valami indiait… és nem a túlzott szerelmes-táncos-„egyfiúsegylányavégéreegymáséilesznek” vonulatból, akkor inkább nézem Salman Khan-t…

Kettő: Salman Khan-nak eddig egy filmjét láttam, a Dabangg-ot, amin nagyon sokat röhögtem – talán csak az a bibi, hogy nem _ott és akkor_ amikor a készítők szerették volna… :eeekkk: :-D

Mert a Dabangg véleményem szerint az a tipikus bollywood-i film, amit az európai néző pont cikinek, nevetségesnek… és vállalhatatlannak, egyben nézhetetlennek tart.

És éppen azért, mert mulatságos… nem, ne szépítsem ennyire: inkább röhejes :-P… volt az első Salman Khan film, ezért gondoltam, legalább megint röhögök majd egy jót a Wanted-en.

Közben pedig Kedvesem is megmerítkezik az indiai feelingben: a táncban, a zenében, a színek kavalkádjában…

Nos, azt  hiszem, mindketten csalódtunk…

Valahol a rendezés botlott – vagy pontosabban a rendezői koncepció volt tévedés.

Ugyanis eleinte úgy indult minden, ahogy vártuk, olyan „dabanggosan” :-).

Zene-tánc-dalrafakadás, és közben röhögséges álmacsó pozőrködés. :-D

„- Which one of you will beat him up?

- Radhe.

- Is he any good?

- He's more ruthless than Rambo.More destructive than Terminator. Smarter than Rocky and quicker than Bruce Lee.He's the last action hero.”

:-)

„- You fool! Can't you see how many men are with me?

- Pigs always hunt in groups. And a tiger hunts alone.

- Shankar, pull down the shutters!

- Brother... Keep it slightly open. He might find it useful while escaping.”

:-)

Én ezeken úgy röhögtem, hogy majd kiköptem a tüdőmet… :-) És a legjobb az egészben, hogy egyértelműen nem viccnek szánják, hanem vérkomolynak. :-)

De volt zene és tánc, meg hejehuja, jókat röhögtem, ment a film – ráadásul hamarosan megjelent a gyönyörű Ayesha Takia… és elkerekedett szemmel bámultam.

(Kaptam is egy taslit menten balról, de ebben most ne menjünk bele… Szerinte hallhatóan csorgott a nyálam, ami nem is igaz… :-/ ;-) )

Szóval, egészen nézhetőnek találtam a Wanted-ot, amikor lassan, de biztosan egy koncepció váltás következett be…

Az addig viccesnek, pozőrnek és szerelmi történetnek mutatkozó film egyre keményebb, véresebb és brutálisabb akciójeleneteket dobott fel…

…Kedvesem hamarosan ki is jelentette, hogy ez azért már túlzás, ő nem erre számított – és mint ne mondjak, én sem.

A harcművészetekre és akciófilmekre kihegyezett lelkem bírta ezeket a meglepően kegyetlen leszámolásokat – de valahogy nehéz volt megemészteni még nekem is a váltást, ahogy átmentünk bollywood-ból egy finom kis ázsiai hentelésbe…

Szóval, alapvetően vegyes érzelmekkel keltünk fel a film két és fél órája után a kanapéról: nem kaptunk annyi Indiát, amennyit szerettünk volna (a film jópár jelenetét Görögországban, Rodoszon, Santorinin vették fel…), a végére teljesen eltűntek a zenés-táncos betétek (mondjuk, eléggé morbid is lett volna a mészárlás közepén dalra fakadni…), és ahogy átvettük a dél-koreai mozik vadságát és tombolását… hááát… én szeretem ezt a fajtát, de bollywood-tól azért mást várnék.

Zavaró, ahogy átmegyünk a dalos-táncos milliőből a véres-gyilkos hentelésbe: el kellett volna dönteni, hogy mit, melyiket is akarjuk, szvsz, és utána következetesen azon a csapáson maradni.

Mert igen, lehet, hogy a tigris egyedül vadászik – de nekem úgy tűnik, hogy ezúttal a saját farkába harapott. :-)

A filmnek összességében két eredménye lett:

Egy: Salman Khan szimpatikusabbá vált egy fokkal…

Kettő: Megismerhettem Ayesha Takiát. :-)