The Expendables 2. – A feláldozhatók 2.

„- Here we go!

- Come on you bastards!

- Eat shit!”

:-)

… őszintén szólva, csak azon gondolkozok, hogy ez vajon csak nekünk (mert ugye beszélhetek rólunk királyi többesben, My Old Friends?! 40 körül és vidáman-vagányan?! :sör: :-) ) jön be, vagy a 30 alatti korosztály (a 20 alattiról már nem is beszélve…) is élvezetesnek találja még ezt az igazi, „békebeli” :-D old school hentelést?

Vagy csak rálegyintenek, és azt mondják: „hö-hö… vicces egy „nagypapi vór”… kezük meg belelóg a telehányt lavór’…” :-)…?!

Szóval, ilyeneken agyalgattam a film végén: amikor a boldog, elégedett, jóllakottnapközis-vigyort még mindig nem tudtam letörölni a képemről. :-) :thumbsup:

Mert egyszeri és utánozhatatlan, feledhetetlen és elpusztíthatatlan Sylvester Stallonénk… 66 évesen, aranypofik!!! :-)… megint megcsinálta! A vén csibész. :sör: :respect:

Nem, újfent nem a csavaros történettel, újszerű megközelítéssel, és/vagy komoly jellemfejlődéssel operál :-) hanem a régi, jó, nosztalgikusan szívmelengető :-) ellenállhatatlan tűzerővel és henteléssel.

Mint a régi „kommandós-karatés-alámondásosvideós” időkben… :-) Amikor még fiatalok voltunk és bohók – és a falunk tele volt plakátolva „Szláj és Svarci”* poszterekkel. (Mert ne mondjátok nekem, hogy a tiétek nem…! :-) ).

 

Kezdem azzal, hogy tátott szájjal néztem végig az első 15 percet… aztán meg még egyszer, mert muszáj volt újra látni. :-) :állati:

És ahogy szépen, sorban, egymás után köszöntek be a régi, nagy nevek a videotékából… az valami nagyszerű érzés volt! :thumbsup:

„- I'll be back!

- You've been back enough.”

:-)

Közben pedig folyamatos kikacsintások ránk, egyszeri, gyönyörködő nézőkre, és mi is együtt vigyorgunk velük :-D… és irónia, mi több, önirónia és egymás ugratása, dögivel. :-)

„- I heard another rumour that you were bitten by a king Cobra.

- Yeah I was, but after 5 days of agonising pain… the cobra died.”

:-)

„- Who you are?

- We’re Americans.

- Since when?

- I’m Swedish.

- I'm from Blackford.

- I’m Chinese.

- Retards.”

:-)

Nem tudom, kár is sokat ragozni a dolgot: szerintem már ennyiből leveszitek, hogy a ti filmetek, avagy sem. :sör:

Mondjuk, csupán két dolog, amit még megemlítenék – pro és kontra.

Kár, hogy elsütötték ők is azt az unásig ismert klisét, miszerint aki beszélni kezd arról, hogy mit fog majd csinálni a harc után, azt tuti, hogy kinyírják… Tehették volna ezt is humorosan, finoman parodizálva, öngúnnyal – de nem tették… :-/

Illetve, hogy nekem a régi, nagy nevek mellett Terry Crews karaktere jött be :sör:

...és, ahogy elnézem, igazi megveszekedettként illik is a Csapatba… :-)

Nem tudom, hogy még folytatják-e (elvileg van pletyka a harmadik részről…), de én azt mondom, ha nem tennék, akkor ez egy nagyon szép, elismerésre méltó, illő búcsú lehetne nekik az akciófilmektől.

:respect:

„- That thing belongs in a museum.

- We all do.”

:-)

*= …és persze Sabrina, meg Sammy Fox képekkel is… ugyebár… ;-) :-)))))

:-)))))))))))))))))))))))

Wanted

Hosszú idő után újra találtam egy érdekesnek tűnő indiai filmet – Kedvesem nagy örömére :-) – és belecsaptunk.

Mivel mindketten nagy rajongói vagyunk az indiai filmgyártás egy bizonyos szegmensének… mert azért van bőven olyan bollywood-i film, ami kicsapja nálam (is) a biztosítékot… ezért folyamatos keresést-kutatást folytatok az érdemes indiai filmek után.

Hja, ugye most már nyilván lejött, hogy nem a 2008-as Timur Bekmambetov filmről írok, hanem a 2009-es Prabhu Deva alkotásról…?! :-)

Kezdem azzal, hogy nem igazán kedvencem Salman Khan – és inkább Aamir Khan rajongó vagyok. :thumbsup:

(Nem, nem testvérek, és nem, nem minden indiai színészt hívnak „Khan”-nak – ez egy régi, angolszász-finnugor tévhit, amit örülök, hogy végre eloszlathatok. :-) )

Salman Khan nekem túl pozőr, túl „megcsinált”, túl álmacsó… Aamir Khan szerintem ezerszer inkább megy rá a belső dolgokra, a dolgok emberi oldalára, a lélekre – addig Salman Khan a külsőségek, a beállítások, a megkomponált műtermi jelenetek színésze… és ez szerintem talmi máz.

Ha ennyire nem szeretem, akkor miért nézem filmjeit? – kérdezhetitek, joggal.

Mentségem csupán két dolog.

Egy: Aamir Khan 2009-es filmje a szenzációs „3 Idiots”, 2010-ben készítette el a „Dhobi Ghat (Mumbai Diaries)” című filmjét, amit azóta sem tudok beszerezni… és 2010-ben, 2011-ben, és eddig 2012-ben sem jött ki új filmje.

(November végén lesz a bemutatója Indiában a „Talaash” című filmnek, aminek végre ismét ő a főszereplője! :thumbsup: )

Tehát, ha nem tudok Aamir Khan filmet nézni, de mégis szeretnék valami indiait… és nem a túlzott szerelmes-táncos-„egyfiúsegylányavégéreegymáséilesznek” vonulatból, akkor inkább nézem Salman Khan-t…

Kettő: Salman Khan-nak eddig egy filmjét láttam, a Dabangg-ot, amin nagyon sokat röhögtem – talán csak az a bibi, hogy nem _ott és akkor_ amikor a készítők szerették volna… :eeekkk: :-D

Mert a Dabangg véleményem szerint az a tipikus bollywood-i film, amit az európai néző pont cikinek, nevetségesnek… és vállalhatatlannak, egyben nézhetetlennek tart.

És éppen azért, mert mulatságos… nem, ne szépítsem ennyire: inkább röhejes :-P… volt az első Salman Khan film, ezért gondoltam, legalább megint röhögök majd egy jót a Wanted-en.

Közben pedig Kedvesem is megmerítkezik az indiai feelingben: a táncban, a zenében, a színek kavalkádjában…

Nos, azt  hiszem, mindketten csalódtunk…

Valahol a rendezés botlott – vagy pontosabban a rendezői koncepció volt tévedés.

Ugyanis eleinte úgy indult minden, ahogy vártuk, olyan „dabanggosan” :-).

Zene-tánc-dalrafakadás, és közben röhögséges álmacsó pozőrködés. :-D

„- Which one of you will beat him up?

- Radhe.

- Is he any good?

- He's more ruthless than Rambo.More destructive than Terminator. Smarter than Rocky and quicker than Bruce Lee.He's the last action hero.”

:-)

„- You fool! Can't you see how many men are with me?

- Pigs always hunt in groups. And a tiger hunts alone.

- Shankar, pull down the shutters!

- Brother... Keep it slightly open. He might find it useful while escaping.”

:-)

Én ezeken úgy röhögtem, hogy majd kiköptem a tüdőmet… :-) És a legjobb az egészben, hogy egyértelműen nem viccnek szánják, hanem vérkomolynak. :-)

De volt zene és tánc, meg hejehuja, jókat röhögtem, ment a film – ráadásul hamarosan megjelent a gyönyörű Ayesha Takia… és elkerekedett szemmel bámultam.

(Kaptam is egy taslit menten balról, de ebben most ne menjünk bele… Szerinte hallhatóan csorgott a nyálam, ami nem is igaz… :-/ ;-) )

Szóval, egészen nézhetőnek találtam a Wanted-ot, amikor lassan, de biztosan egy koncepció váltás következett be…

Az addig viccesnek, pozőrnek és szerelmi történetnek mutatkozó film egyre keményebb, véresebb és brutálisabb akciójeleneteket dobott fel…

…Kedvesem hamarosan ki is jelentette, hogy ez azért már túlzás, ő nem erre számított – és mint ne mondjak, én sem.

A harcművészetekre és akciófilmekre kihegyezett lelkem bírta ezeket a meglepően kegyetlen leszámolásokat – de valahogy nehéz volt megemészteni még nekem is a váltást, ahogy átmentünk bollywood-ból egy finom kis ázsiai hentelésbe…

Szóval, alapvetően vegyes érzelmekkel keltünk fel a film két és fél órája után a kanapéról: nem kaptunk annyi Indiát, amennyit szerettünk volna (a film jópár jelenetét Görögországban, Rodoszon, Santorinin vették fel…), a végére teljesen eltűntek a zenés-táncos betétek (mondjuk, eléggé morbid is lett volna a mészárlás közepén dalra fakadni…), és ahogy átvettük a dél-koreai mozik vadságát és tombolását… hááát… én szeretem ezt a fajtát, de bollywood-tól azért mást várnék.

Zavaró, ahogy átmegyünk a dalos-táncos milliőből a véres-gyilkos hentelésbe: el kellett volna dönteni, hogy mit, melyiket is akarjuk, szvsz, és utána következetesen azon a csapáson maradni.

Mert igen, lehet, hogy a tigris egyedül vadászik – de nekem úgy tűnik, hogy ezúttal a saját farkába harapott. :-)

A filmnek összességében két eredménye lett:

Egy: Salman Khan szimpatikusabbá vált egy fokkal…

Kettő: Megismerhettem Ayesha Takiát. :-)

Monsieur Lazhar – Lazhar tanár úr

„Shit, why'd Martine have to do it?”

Egy nagyon kellemes kanadai film – és csak azért nem mondom, hogy újabb ország filmművészetét fedeztem fel, mert Kanadáét már korábban felfedeztem. :-) A Joshua Jackson-os „One Week – Egy hét” alkotás készült Kanadában, érdekesség talán csak az, hogy míg a One Week angol nyelven forgott, addig a Monsieur Lazharban franciául beszélnek.

A film javarészt egy általános iskolában játszódik, ahol rögtön azzal nyitunk, hogy az egyik osztály tanárnője/osztályfőnöke, Martine, öngyilkosságot követ el – ráadásul pont az osztályteremben, ahol a gyerekek találják meg…

Az osztályra ezek után természetesen mind a szülők, mind a tanárok kiemelt figyelmet fordítanak, és pszichológus is törődik velük, de láthatóan mindenki megsínylette a történteket… sőt, akad olyan, aki a többieknél is jobban…

A osztálynak nem tudnak hirtelen helyettesítő tanárt találni, ám az igazgatónőhöz kéretlenül-hívatlanul betoppan Bachir Lazhar (Mohamed Fellag), egy algériai emigráns, aki elmondja, hogy olvasta az újságban a történteket, és szívesen besegítene, amennyiben kisegítő tanárra lenne szükség.

A történet akkor indul be, amikor Monsieur Lazhar megkapja az állást, és tanítani kezdi a gyerekeket, miközben megpróbál segíteni, hogy fel tudják dolgozni a történteket.

Lazhar tanár úr végtelen megértéssel és empátiával fordul a gyerekek felé, és bár az iskola vezetése nem ért egyet mindenben a gondolkodásmódjával, de a tanulók, sőt, a tanári kar egésze is bizalommal és szeretettel fordul felé.

(Justin, te ne is olvasd tovább, megnézni meg végképp ne nézd meg! Tudom, hogy neked ez már sok(k) a jóból… :-P :-) )

Ám közben lassan, apránként fény derül arra, hogy Monsieur Lazhar közben a kanadai hatóságokkal küzd a menekült státuszáért – és hogy olyan sebeket hordoz, amibe az emberek többsége belerokkanna. Én legalábbis biztosan…

Nagyon kedves, szerethető film – nincs tele magvas igazságokkal és szánkba rágott tanulságokkal… Csupán végtelenül emberi. :respect:

A műben Danielle Proulx, Brigitte Poupart, Jules Philip nyújtanak még emlékezetes alakítást, valamint a remek gyermekszínészek, mint Sophie Nélisse, Émilien Néron. :thumbsup:

De mindenképpen a végtelenül szerethető, nagyszerű Mohamed Fellag „adja el” nekünk a filmet. :respect:

Jó szívvel ajánlom mindenkinek.

„Ever since then, when a bird alights on the tree, the tree tells it about the chrysalis that never woke up. He pictures her, wings spread, flitting across a clear blue sky, drunk on nectar and freedom, the discreet witness to our love stories.”