The Sisters Brothers

Nos, itt a remek film, amiről már korábban említést tettem, ám mielőtt belevágnék, még pár dolgot el kell mesélnem.

1.) Minden tiszteletem és elismerésem Speier Dávidnak, imádom a filmszöveg fordításait, imádom a magyarításait, szerintem egy nyelvi zseni a srác. :respect:

De nagyon nem szeretem, amikor film címeket próbál „eladhatóvá”(?!?!), „forgalmazhatóvá”(?!?!), „kommersszé”(?!?!), redneck szinten „befogadhatóvá”(?!?!) magyarítani, szlengesíteni, hangzatosítani – Uram, bocsá’: silányítani. :-/// Az „In Bruges” és a „Clueless” filmek magyar forgalmazásba került címei akkor is védhetetlenek, ha Speier Dávid ezt remekül meg tudja védeni. :-PPP

…és erős a gyanúm, hogy a „The Sisters Brothers” magyar forgalmazói címe is az ő keze nyomát „dicséri”. :-///

Le sem vagyok hajlandó írni a fenti három film magyarosított-hangzatosított-vagányosított–poénosított(?!) címeit, annyira irtózom tőlük. :-PPP

És nem, nem vagyok hajlandó mást sem kitalálni helyettük magyarul: mert az „In Bruges” és a „The Sisters Brothers” önmagukban megállnak a lábukon, és kurvára nem kell hozzájuk nyúlni.

Mert, ha valakinek ennyi, a minimálisnál valamivel kevesebb angol szóismerete nincs, akkor az a film elé se üljön be, mert úgyse fog érteni a történetből semmit. Hogy ez netalán sznobizmus? Lekakilom. 100x jobb megoldás, mint „kommerszre gyökeresíteni” egy-egy eredeti filmcímet. :thumbsdown:

2.) Most eléggé… „feldúlt” és „lelombozott” lelkiállapotban leledzem egyszerre – és így néztem a filmet: és így ütött be nálam nagyon. Szóval, ha valaki (majd) nem ért egyet velem, a hiba nem biztos, hogy az ő készülékében van. :sör:

The Sisters Brothers

Óvatosan, Barátaim, csak óvatosan. :sör:

Mert átverés ez az egész: a címadás (a magyarított még rá is tesz egy lapáttal… :-/// ), a trailer mind-mind azt sugallják – hát itten kérem szépen lesz majd móka, kacagás, de minimum fekete humor, rogyásig.

Mert hát, valljuk be: John C. Reilly – mint pisztolyhős?! Höhö… höhöhö… Na, ugye.

Aztán megy a film, és a tréfás viccek és humoros jelenetek csak nem sorjáznak előttünk.

Ellenben egy-egy elejtett szóval, egy-egy félmondattal elkezd kibontakozni előttünk két testvér drámája.

És a végén rádöbbensz: ez egy kurva megváltás film volt. Nem, amolyan habos-babos, csillámporos, karácsonyi – hanem vérmocskos, halállal és szenvedéssel szegélyezett, sárban és szarban taposó, elcseszett szenvedéstörténet, ami vihetne nyílegyenesen a Pokolba is.

Vihetne. De nem oda visz.

Patrick deWitt és Jacques Audiard nem akarják, hogy oda vezessen. :respect:

Nem, nem tagadják el, hogy a Megváltáshoz a Megtisztuláson át vezet az út – a Megtisztulás pedig áldozatokat követel. Olyat, amit nem szívesen adnál. Olyat, ami fáj, de mocskosul.

A Megtisztulás legjobban az önmagunkkal való szembenézést kívánja – az egyszerűen kihagyhatatlan, megkerülhetetlen. És amit az ember magába nézve lát… hááát… az nem tetszik neki. De nagyon nem.

Az eszetlen, vérgőzös Charlie szerepében Joaquin Phoenix szerintem vagy 2-3 szinttel nagyobbat nyújt, mint a „You Were Never Really Here” minimalista megformálású bosszúállójaként. :respect:

A csöndes nagytestvér, Eli szerepében John C. Reilly pedig legalábbis zseniális: most hagyta el végleg a „komikus”-skatulyát. :respect:

Charlie nem hisz semmiben csak a fegyver erejében, a hatalomban, az erőszak uralmában.

Eli pedig csak azért tart Charlie-val, mert kötelességének érzi, hogy megvédje – mert a testvére. És egy régi, soha le nem róható adósság miatt…

Bocsánat, van drámája – és nem is kicsi! :sör: – a „nyomozónak” (Jake Gyllenhaal), és a „kémikusnak” (Riz Ahmed), ami szintén nagyon sok revelációt hordoz. :respect:

De a Sisters Brothers sorstragédiája olyan erős, hogy mellette… minden más jóval kisebbnek tűnik. :meaculpa:

Nem, nem egy „vicces kóbojos” :-P, könnyed mű a „The Sisters Brothers”: a cím nagyon megtévesztő. A magyarítás meg még jobban… :-P

Egy olyan alkotás lett, ami elvisz a mocsokba, az ocsmány bugyrokba, ahol számtalan gyilkos ellenség les rád, és egyszer csak rájössz, hogy mind közül te vagy a legveszélyesebb – saját magadra.

Én már napok óta gondolkodom ezen a filmen…

…és úgy vélem, fogok is még tovább. :respect: :leborul:

Mowgli – Maugli & Bird Box – Madarak a dobozban & The House with a Clock in Its Walls – A végzet órája

Hát igen… :-/// Mert nem nagyon vetik elém magukat egymás sarkát taposva a jobbnál-jobb filmek, hogy „nézz meg! nézz meg!”, és próbálkozok a magam szerény, egyvágányú kútfejem után menve keresni-kutatni utánuk.

Amikor meg nem találom „őket”, akkor… hát… meglehetősen enervált leszek. És kevéssé lelkes. :-///

Aztán meg egyre próbálom-próbálom gyűjteni-gyűjtögetni a filmélményeket, hogy majd akkor adjam ki magamból mindet – rivjú formájában –, amikor végre egy _tényleg jó(!)_ kerül az utamba.

És most megesett az az eset, hogy túl sok… hm… kevésbé fellelkesítő, és… hm… nem annyira lelkesen ajánlható megnézett film gyűlt össze nálam, mire – végre…! VÉGRE…!!! – beesett a várva-várt remekmű.

Ezért most letudom a… a fene egye meg, ne kerülgessem már a forró kását… letudom végre a középszert, az átlagost, a „futottak még”-kategóriát, hogy utána (egy önálló posztban) végre írhassak a nagyszerűről.

Mert ez a három fenti (lenti) film korántsem nyerte el a tetszésemet. :-///

És ezért én kérek elnézést. :-P

Mowgli – Maugli

Mindig is (de legalábbis a Disney 2016-os újrája óta… :-PPP :diedisneydie: :-OOO ) egy ilyen Dzsungel könyvét vártam: ami visszaadja – de legalábbis _megpróbálja_ visszaadni a Dzsungel könyve novellák sötét keménységét.

Félreértés ne essék: imádom a 67-es rajzfilmet, és elég gyakran rázendítek arra a dalra, hogy „Amíg van egy-két jó falat, s egy jó falat az csak akad…” :-DDD.

De ha már annyi újrát készítenek manapság: nem lehetne végre egy, csak egyetlen egy, ami megpróbálja követni az eredeti novellákat?!

Andy Serkis tiszteletre méltó igyekezettel erre tett most kísérletet, Callie Kloves segítségével – de szvsz felemás végeredmény született. :-PPP

Egyáltalán: miért éppen Callie Kloves kellett „segítségnek”, bonyek?! Nem tűnik annyira biztos kezű forgatókönyvírónak – mivel az imdb szerint is ez az első(!) ilyen jellegű munkája. Más meg nem is nagyon van, filmes berkekben… :-///

Szerencsére (NEM!!! :-PPP) kitalált egy új szereplőt a történetbe, aki kurrr… tára nem hiányzott eddig belőle, de legalább a hideg kirázza tőle az embert, olyan viszolyogtató a nyomorult.

Igen, Bhoot az, a nyomorult, albinó, pária farkas – igen, úgy hiányzott ő a Dzsungel könyvéből, mint üveges tótnak a hasra esés. :-PPP

Azt sem értem, hogy Tabaki, a sakál (eredetiben: „jackal”) mi a francnak lett egy idegbeteg, punk _hiéna_ (eredetiben: „hyena”)?! Ez is valami művészi át- és újraértelmezés?! Fontos dramaturgiai szerepe van?! Annak, hogy _sakál_ helyett ez most _hiéna_?! Vagy mi a nyű…?!

És ami még rajtuk kívül kicsapta-csapkodta a biztosítékomat: a CGI állatok emberi arckifejezései.

Idegesítő volt, zavaró és kellemetlen, ahogy állatok arcát emberi grimaszokba kényszerítette a számítógép.

Miatta nem állatoknak éreztem Bagheerát és Baloot, hanem valami állati testbe száműzött embereknek – és ez nagyon zavart. :-///

Hathi volt számomra (egyedül) hiteles – és ő meg sem szólalt végig, de legalább pofákat sem vágott.

Amit még egy nüansznyira megemlítenék: Mauglit ki fogadja be Messuaként a faluban?! Hát egy (nyilván száműzött és inkognitóban élő) indiai szépségkirálynő: a gyönyörű Freida Pinto.

Nem, nem a gyönyörűségével van a baj (sőt! :-) ), csak azzal, hogy annyira kirívó(an szép) az Isten háta mögötti faluban, hogy… azt érzi az ember… „nanemááár…!”.

Történetileg (a nyomorult, viszolyogtató Bhoot kivételével... :-P) nem volt baj a „Mowgli”-val.

Igaz, nem adta vissza „A vörös kutya”, a dekkáni dól vonulásának iszonyatát, és azt az élet-halál harcot, amit a Csapattal vívtak a puszta létükért – és amikor Akela, a Ridegfarkas, meghal a csatában.

„– Ugye megmondtam, hogy ez lesz az utolsó harcom? – lihegte Akela. – Jó vadászat volt. Hát te hogy vagy, testvérkém?

– Élek, és sokat megöltem.

– Én is. Most pedig meghalok, és szeretném, ha melletted halhatnék meg, testvérkém.

Maugli a térdére fektette a rettentően összeszabdalt fejet, s átkarolta a megtépett nyakat.”

…

Nem adta vissza a „Rátok szabadítom a dzsungelt!” rettentő haragját sem, amikor Maugli, egy ember küldi az emberek ellen a dzsungel minden lakóját.

„– Meneküljenek, ahogy a burtpuri mezőkről menekültek az emberek – amíg nem szántja földjeiket, csak az eső, s az orsóik pergése helyett csak az esőcseppek peregnek a vastag levelekről –, amíg Bagira meg én a pap házában nem ütünk tanyát, s az őzbak a templom mögötti víztartóhoz nem jár inni! Szabadítsd rájuk a dzsungelt, Háti!”

…

Ám benne volt nagyon sok sötétség, fenyegetettség, szikár (már-már rideg) dzsungeltörvények – nem csak valami könnyed énekelgetés és gyermekbarát báj lengte be az egészet.

De lehetett volna még jobb is.

És kár volt egy újonnan kitalált karaktert belehozni – főleg olyat, aki/ami semmi pluszt nem adott a történethez, csak megkönnyíteni hivatott a forgatókönyvíró (és a rendező) dolgát. :-PPP

Bird Box – Madarak a dobozban

Sokáig kerültem ezt a filmet, mivel úgy éreztem (érzem), hogy ez a történet John Krasinski „A Quiet Place” alkotásának… hm… „újraértelmezése”.

Oké, valójában a „Bird Box”-ot 2014-ben írta Josh Mallerman – Bryan Woods és Scott Beck pedig 2016-ban adta el a Paramount Pictures-nek „A Quiet Place” forgatókönyvét, szóval, utóbbiak olvashatták és kaphattak ihletet az előbbitől…

Mégis: először John Krasinski filmje került elénk, így Sandra Bullock második megfilmesítésként az első árnyékában jár, akármit is csinálok. :-/

Szóval, kerültem egy ideig a „Bird Box”-ot, aztán csak rászántam magam.

…és vegyes érzéseim vannak.

Könnyen lehet, hogy „A Quiet Place” miatt, de nagyon sok jelenetnél éreztem, hogy… „ezt mintha már láttam volna valamikor”.

Az elszigetelt túlélők közössége, ahol mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti/csak a saját túlélése érdekli, mindenki más dögöljön meg – szülő nők itt is (mint „A Quiet Place”-ben…): és hogy ember nagyobb farkasa az embernek, mint a szörny – ezt a klisét/archetipizálást meg már láttuk rengeteg „túlélős” filmben/sorozatban.

A kisgyerekek itt is értetlenek (mint „A Quiet…” bla-bla-bla :-P ), és _alapvető_ szabályokra hánynak fittyet: miközben évek óta ezek a szabályok teszik lehetővé a túlélésüket. :-OOO

Azt meg kifejezetten utálatos filmkészítési módszernek tartom, hogy bemutatnak egy jelenetet a „jelenből” (Sandra Bullock csónakon elindul a folyón a két gyerekkel, hogy a „Menedékbe” érjen), és utána elkezdik mesélni, hogyan is kezdődött, és hogy jutottunk el idáig – de közben mindig kapunk egy-egy jelenetet a csónakos hánykolódásból.

Szóval, kaptunk már némákat és vakokat is, akiknek az érzékelésük hiánya teszi lehetővé túlélésüket az idegen fenyegetéssel szemben… és bármit is csinálok, újra és újra Galla Miklós remek jelenete jut eszembe erről az egészről. :-)))))

„(…) Tom sajnos vak volt, s eme csapást nagy állhatatossággal viselte, kivált, ha figyelembe vesszük, hogy süketség is sújtotta. (…)

Az élet sötétjében Tomot barátja, Dick kalauzolta. Dick kiválóan látott, és boldogan elvezette volna Tomot bárhová, de sajnos Dick is süket volt, így nem hallhatta, hogy Tom merre akar menni. Dick Tomhoz hasonlóan sosem panaszkodott fogyatékosságáról. Nem is tehette, mert néma volt. (…) E két barát, akik a külvilág zajából semmit sem hallhattak, abban a szerencsében részesülhettek, hogy barátjuk volt Harry. Harry azt is meghallotta, ha egy tű esett a földre. Igaz, mivel vak volt és néma, megkeresni nem tudta, másokat pedig nem figyelmeztethetett, hogy ne lépjenek rá. Tehát külön-külön súlyos fogyatékosságokkal küzdöttek, de együtt minden érzékelés a birtokukban volt.

(…)

Dick látta, hogy jön a kombájn, Harry hallotta, hogy jön a kombájn, de egyikük sem tudott felkiáltani. Tomnak, aki fel tudott volna kiáltani, halvány fogalma sem volt arról, hogy mi ment nekik.”

/Galla Miklós: Az anglikán egyházi beszéd/

:-DDD

Na most, ha a végén a „kombájn” szót behelyettesítjük azzal, hogy „szörny”… megkapjuk „A Quiet Place” és a „Bird Box” alaptörténetét. :-)))))))

Oké, beismerem, hogy a Bird Box vége tetszett. Valahogy felemelő volt. :sör:

…ám nem megy ki a fejemből, hogy hamarosan a halláskárosultak is megkapják saját szörnyfilmjüket, amiben csak azért élik-élhetik túl az inváziót, mert hang érzékelésük nincs, vagy erősen korlátozott.

:-PPP :-)))

The House with a Clock in Its Walls – A végzet órája

Őszintén szólva, már elfáradtam, gondolom, ti is (ma már semmi kedvem/erőm nem lesz rivjúzni a _jó_(!) filmről…), és ezért ezt az utolsó élménybeszámolót össze fogom csapni.

De sajnos nem is nagyon van rajta mit magyarázni: egy annyira sablon varázslós tinifilm, sablon gonosszal, hogy a fal adja a másikat.

És nem, sajnos Jack Black sem tudja megmenteni az érdektelenségtől és a középszertől. :-(((

Egy(!) dolog miatt volt – számomra – érdemes megnézni: Cate Blanchett olyan gyönyörű benne, mint még soha egyetlen egy filmjében sem.

Egész egyszerűen lenyűgözve gyönyörködtem a szépségében.

Nem is kellett volna film köré (főleg nem ez… :-PPP), elég lenne elnézni egész nap az otthonában, ahogy tesz-vesz a házban. Én már attól elalélnék. :-)))

Így viszont a film egészen nagy teher Cate Blanchett szépségének vállán… amit nem is bír el.

Ez egy marha halovány, sablon, gyermek (vagy inkább _gyermeteg_ :-P ) fantasy. Ennél sokkal jobbak vannak a palettán. Ha már, ugye…

Sajnos.

BlacKkKlansman – Csuklyások & Muškarci ne plaču – A férfiak nem sírnak

Két nagyon komoly, nagyon kemény film… :respect:

BlacKkKlansman – Csuklyások

 

Azt hittem, hogy valami jópofa, vicces dolog lesz, amiben a vagány, afroamerikai nyomozó (meg)hülyíti a csuklyában grasszáló, „white power”-es fajvédőket.

Majd jókat fogok nevetni – gondoltam.

Nos… ezt csúnyán benéztem. De így még remekebb filmmel találkoztam, mint reméltem volna. :repect:

Amikor úgy indulunk, hogy a fehér fajvédő Dr. Beauregard (Alec Baldwin) elmond egy… hm… figyelemfelkeltő szónoklatot, akkor már valahogy elillannak az ember vígjátéki illúziói.

„They say we may have lost the battle but we didn't lose the war. Yes, my friends, we are under attack. You may have read about this in your local newspapers or seen it on the evening news. That's right. We are living in an era marked by the spread of integration and miscegenation.The Brown decision, forced upon us by the Jewish-controlled puppets on the U.S. Supreme Court, compelling white children to go to school with an inferior race, is the final nail in a black coffin towards America becoming a mongrel nation. We had a great way of life until the Martin Luther Coons of this world and their army of Commies started their civil rights assault against our holy white Protestant values. Do you really want your precious white child going to school with Negroes?

They're lying, dirty monkeys, stopping at nothing to gain their equality with white men.

Rapists, murderers, craving the virgin pure flesh of white women. And the Negro's insidious tactics, under the tutelage of high-ranking, blood-sucking Jews, using an army of outside northern black beast agitators determined to overthrow the God-commanded and biblically inspired rule of the white race. It's an international Jewish conspiracy.”

(Ezt egyébként jelenlegi diktátorunk így, szinte szóról-szóra, rendszeresen lenyomja egy átlagos pénteki, lakájrádiós propagandabeszédében… Mert kicsi a világ, ugye.)

…

Ezek után ismerjük meg a detektív Ront (John David Washington), ahogy dolgozni kezd a Colorado Springs rendőrségén – mint első(!) afroamerikai nyomozó.

Majd megismerjük a fehér, nyomozó Flip-et (Adam Driver), akivel egy különös, ijesztő és veszélyes nyomozásba kezdenek.

Oké, mondtam már párszor, de nem tudom eleget ismételni: Adam Driver marha jó színész – már régen túl vagyok a f*s szerepválasztásán a SW-t tönkretevő Disney pénznyerő automatában :-P –, és Sam Rockwell mellé feltettem arra a polcra, hogy „Ennek a csávónak minden filmjét látnom kell!” :sör: :thumbsup:

Van pár poénja, kikacsintása: de a legkomolyabb, legfélelmetesebb pillanatok is az ő karakteréhez kapcsolódnak.

„- Lose that Jewish necklace around your neck.

- Jimmy, it's not a Jewish necklace. It's a Star of David.

- Okay.

- Flip, you're Jewish?

- I don't know. Am I?”

…

„Yeah, well, you don't have that little psychopath, Felix, staring at you, asking where you live. I'm Jewish, yes, but I wasn't raised to be. It wasn't part of my life. I never thought much about being Jewish. Nobody around me was Jewish. You know, I wasn't going to a bunch of Bar Mitzvahs. I didn't have a Bar Mitzvah. I was just another white kid. And now I'm in some basement denying it out loud.

I never thought much about it. Now I'm thinking about it all the time. About rituals and heritage. Is that passing? Well, then I have been passing.”

…

És közben látjuk a klántagokat, akik között akadnak egybites redneckek – és komoly pszichopaták, akik láthatóan és érezhetően mindenre képesek a „white power”-jegyében… és az ember gyomra összeszorul, amikor hallod őket beszélni, és látod mennyire fel vannak fegyverkezve…

Ám látjuk a dühös, fusztrált, parázsként izzó feketéket, akik a „black power” eljövetelét hirdetik…

És az ember azt érzi, hogy ebből nem fog kisülni semmi jó.

Spike Lee pedig nem hagy bennünket kétségek között – olyan éles párhuzamokat húz, mintha késsel vágná a lelkünket.

 

 

Az egyszeri néző pedig nem tud mit csinálni: csak elkerekedett szemmel, iszonyodva-undorodva nézi az őrületet.

…amikor pedig valós, dokumentált események filmkockái peregnek… egész egyszerűen… egész egyszerűen…

 

…

Döbbenetes film a BlacKkKlansman. Csoda, hogy Trump nem tiltatta be.

Csoda, hogy Spike Lee-nek még nem kellett elmenekülni az országból…

Muškarci ne plaču – A férfiak nem sírnak

Uramisten…

…

Ez valami nagyon kemény volt.

Többszörös koprodukcióban készült alkotás: Bosznia-Hercegovina, Szlovénia, Horvátország, Németország – és a téma, amihez nyúl, szinte még mindig nyers seb: a jugoszláv háború.

„A háborúnak már húsz éve vége, de ti még mindig benne éltek.”

Egy hegytetőn álló, üres szerbiai hotelben jönnek össze a jugoszláv háború veteránjai – minden oldalról: szerbek, horvátok, bosnyákok, muzulmánok –, hogy egy szervezet, a Békeközpont égisze alatt megpróbálják feldolgozni a háborúban átélt-tett szörnyűségeket.

A pszichodráma segítségével.

Egy kis adalék: egyszer volt alkalmam és lehetőségem, hogy egy pszichodrámára épülő… hm… „beszélgetést”… „kezelést”(?)… megfigyeljek, közvetlen közelről.

Számomra döbbenetes élmény volt. Ijesztő. Azt mondtam, én ilyet soha nem fogok csinálni.

De aki akkor és ott „benne volt”, azt mondta nekem később, hogy neki felszabadító volt, és felemelő.

…

Szóval, ilyen… előtudással(?) néztem a filmet, ahogy a veteránok a pszichodráma segítségével mesélnek a háborús eseményekről.

„- Most hogy érzed magad?

- Meg akarok halni.

- Ha visszamehetnél az időben, mit mondanál neki?

- Menj a másik helyre, majd én itt maradok. Menj!”

…

...

„Aztán észrevettem, hogy az egyik terepjáróból kiszállt egy tábornok. Rögtön felismertem. Egyenesen rám nézett. Ő volt a... Mindenki rettegett tőle. Egy iskola előtt álltunk meg. Kihoztak egy pár embert

az épületből. Úgy húszan lehettek. Felterelték őket a teherautóm hátuljába, és indultunk. Az egyik terepjáró előttünk, a másik mögöttünk. Három kilométert mentünk a főúton, és még kettőt az erdőben. A terepjáró megállt, és én is megálltam mögötte. Csak akkor vettem észre.  Egy gödröt.

Egy frissen kiásott gödröt. Egy csapat katona állt az egyik oldalán. Az emberek, akiket szállítottam, rájöttek, mi következik, és jajgatni kezdtek. Nagyon gyorsan véget ért az egész. Az ezredes megparancsolta, hogy menjek vissza az iskolához. Még egy csoportot odaszállítottunk. Őket is megölték. Aztán még egyet. Mikor a harmadik csoporttal odaértünk, az ezredes megparancsolta, hogy szálljak ki a kocsiból. Egy puskát nyomott a kezembe… Tessék. Elmondtam.”

…

...

„- Hol állnak azok az emberek? Hol vannak?

- Ott.

- Mit csinálnak?

- Az egyikük sír. A másik, aki mellette áll, imádkozik. Van köztük egy nagyon fiatal fiú. Még gyerek. Hatalmas, kék szeme van.”

…

 ...

„Gyere ide! Itt van a gödör. Itt van eltemetve az a sok ember. Mit mondanál most nekik? Mondd ki!”

…

A karakterek karcosak, egyediek – és mindegyik álarca alatt (csöndesség, gúnyosság, gyűlölet, megnyugvás) nyers sebek lüktetnek, amiket elég csak megkarcolgatni, és máris spriccel belőle a fájdalom, a félelem, a harag, az öngyűlölet… és mind úgy látszik, hogy sosem fognak elmúlni.

A veteránok közül számomra a horvát Valentin (Leon Lučev) és a szerb Miki (Boris Isaković) drámája volt a legnagyobb hatású. :leborul:

 

 

…

Döbbenetes alkotás. Feledhetetlen.

Egyszerre nagyszerű és iszonyú – értitek, mire gondolok. :respect: