"Nos, ötvenegy évesen és tizenhárom év szünet után nem akartam elhinni, hogy Brett Shaw engem már tudna írni, már nem az az ember vagyok aki voltam, és ha nem érzem magaménak a szöveget, akkor az olvasó sem fogja, mert érzi, hogy valami nem stimmel az író és a textus között. Az olvasó igen érzékeny műszer. Éppen ezért nagyon nehezen ment az eleje, pedig visszaolvasva azt tűnt a leglazábbnak. "
SFMag - Interjú Fonyódi Tiborral (2016)
Az eleje... óóó, ember... Nevettem... megkönnyeztem... és arra gondoltam: újra fiatal vagyok, mint amikor 1998-ban először olvastam Harrison Fawcett - Fonyódi Tibor regényt. Egy pillanat - 2-3 oldal... - alatt visszahozott mindent...
Két ember volt az életemben, akiről úgy gondoltam... úgy gondolom... írói zsenik: akiknek első írásuk azonnal tökéletesre sikerült... és azóta sem tudnak (...tudtak...) leadni belőle.
Az egyik Fonyódi Tibor... a másik Bán János... :respect:
Érdekes, hogy mindketten nagyra törtek: tévé, mozifilm, hírnév... politika... nagy honorárium...
Én sajnálom, hogy nem maradtak meg nálunk, a Cherubionnál - persze, nem rakhat az ember senki szárnyára koloncot, ha az a magasba tör...
Tibor eszméletlen tudott beszélni, született nagydumás volt, aki rabul ejtette a hallgatóságát humorával, sziporkázásával, előadói készségével...
Tudott kemény... nyersen, bántóan kemény... is lenni... H. T. János és O. Miki a megmondhatói... meg mi, akik láttuk-hallottuk...
Különös utazás volt ez a regény számomra: újra felfedezni Fonyót, a zsenijét ("hát igen, ezért szerettem az írásait!"), újra dicsérni, vidulni a fordulatain, a leleményén... újra felidegesíteni magam azon a (...hülye...) szokáson, hogy "a MU-nál mindig beleírjuk egymást a regényeinkbe"...
...mint ahogy attól is agyfuxot kapok, amikor olyat olvasok "kedvence a XXI. századi zene, film, könyv" és erről beszél a karakter (amit az író ismer) ... azért ez... a könnyű megoldás... már ha megoldás, egyáltalán...
...és amikor a végére értem, elolvastam a Szerző megjegyzését, a MU világleírást... és amikor már nem volt betű... becsuktam a könyvet... és arra gondoltam: nincs tovább. Nem lesz új MU regény többé... Harrison Fawcett-től nem... és sry, de más meg nem érdekel...
A borító szerintem kritikán aluli, 2016-ban (akkor jelent meg) annyira semmilyen és semmitmondó, hogy gyakorlatilag már a címlappal agyonvágta azt, hogy új olvasókat vonzzon be... Kár érte... De Tibinek valahogy... az esetek 90%-ában... nem dobott a sors (...vagy a mindenkori kiadója...) igazán ütős címlapot...
Amikor elment tőlünk, megharagudtam rá... és bojkottáltam az írásait... tudom, ezzel magammal csesztem ki... de most, hogy elment közülünk: elhatároztam, hogy elolvasok mindent, amit eddig kihagytam tőle... így még egy ideig... talán sokáig... lesznek számomra még régi-új Harrison Fawcett regények. És ezért egyszerre érzem magam szerencsétlennek... és szerencsésnek...
"...a sötét éjszaka közepén négy állig felfegyverzett ember hatolt be a montserrati kolostor kriptájába. A csapatot Wittgen vezette, az akció magánvállalkozás volt, az uralkodó és a Praetorianus Gárda nem tudott róla. Wittgen és társai felnyitották az 1160 éve elhunyt Garzia de Cisneros apár sírját, melyben egy hibernátort találtak. A kapszulában Brett Shaw ezredes jéggé fagyott teste feküdt."
Lehet, hogy évszázadok... évezredek múlva... Harrison Fawcett is így fog előkerülni... szivart kér... hogy kap-e, nem tudom... de szerintem szereznek neki egyet... és aztán kaján vigyorral azt mondja: "na, mi van, apám, mi a helyzet?".
...
"Nemrég beszéltem egy haldokló filozófussal. Azt mondta, nem fél a haláltól. Azért nincs benne félelem, mert tudja, hogy Isten kegyelme végtelen..."
Harrison Fawcett - Hosszú az út a trónig, bébi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése