The Sessions – A kezelés

Most már csak azon gondolkozom, hogy én találom-e meg állandóan ezeket a filmeket… vagy ők találnak rám? :-)

Újabb nehéz sorsú emberről készült film, újabb többszörösen hátrányos helyzetű, gyermekbénulásos, vastüdős fiatalember/férfi – akinek célkitűzése újra: „A Nő”.

Azon gondolkozom, hogy ez egyrészt a Nők megdicsőítése – hisz’ nincs egyetlen egy még oly’ sérült férfiember, akinek ne a Nő lenne álmai netovábbja; másrészt meg a férfiak egyvágányúságának szatírája: mert mindegyiküknek csak _azon_ jár az esze. Illetve csak Rajtuk, Nőkön. :-)

Mindenesetre, legyen így, vagy akár úgy, ez megint egy határozottan kellemes, szerethető film lett.

Köszönhetően ez szvsz két dolognak: egyrészt az igaz történetnek – másrészt pedig a nagyszerű színészeknek. :respect:

A film Mark O’Brien és Cheryl Cohen-Greene történetét meséli el – akiket John Hawkes és Helen Hunt formálnak meg emberséggel, érzéssel, átéléssel. :sör:

Fontosnak tartom még kiemelni a Brendan atyát megszemélyesítő William H. Macy-t, aki éppen olyan szerethetően és kedvesen formálja meg Mark lelki atyját… mintha Pál Feri atya lenne. :respect: :-)

Ahogy segítői, társai, barátai végtelen kedvességgel, emberséggel, szeretettel kísérik Mark-ot élete talán legnagyobb kalandján, az önmagában egy csodálatos lelki élmény – miközben azért valamennyien tudjuk, sejtjük, hogy… ennek az „utazásnak” a végén csak egyfajta bizonyosság állhat…

John Hawkes-t több film mellékszerepében láthattuk már, és azt mondom, kitűnő választás volt a főszerepre: ha egy színész megformált karakter miatt csak az arcával játszhat, és ezt hitelesen, szerethetően teszi – az már önmagában óriási teljesítmény. :respect:

Helen Hunt-ot pedig az 1997-es „As Good as It Gets – Lesz ez még így se!” óta a szívembe zártam, így őt eleve pozitív elfogultsággal fogadtam. És az, hogy most a „The Sessions” kedvéért milyen jeleneteket vállalt be… azon egész egyszerűen leesett az állam.

De bármennyire is szeretem és tisztelem, nem tudok szó nélkül elmenni egy dolog mellett: ez pedig a plasztikai műtét… :-/

A filmben nagyon sok „total plan”, „nagyközeli” van, és ezekben sokszor szinte fájdalmasan látszik, ahogy Helen Hunt bájos arca egy-egy arckifejezés, grimasz alatt több műtéti beavatkozás helyét villantja fel… :-/

Értem én, hogy színésznő, értem én, hogy az arcából (is) él, de… a kikerülhetetlen „valamit-valamiért” elv itt sem sérült, és a szépség, ifjúság (álcájának?) árát Helen Hunt-nak is meg kellett fizetni.

Kérdés, hogy megérte-e…?

Ettől eltekintve egy valóban kedves, szerethető filmhez volt szerencsénk: amit én a Női Nemhez szóló ódaként fogok fel – és lelkesen csatlakozok a piedesztálra emeléshez. :thumbsup:

Végezetül egy kép az 1999-ben elhunyt Mark O’Brien-ről, és a filmben szintén megjelenő barátnőjéről, Susan Fernbach-ról…