Cloud Atlas – Felhőatlasz

Nyílt levél Fiamnak, Dávidnak! (2034. évben kézbesítendő)

Mivel jelenleg még csak kilenc éves vagy, időben egy kicsit „előrecélzom” ezt a levelet – egy olyan időpont környékére, amikor már képes leszel megérteni, és reményeim szerint éretten fogadni, amiről beszélni akarok.

Te már most úgy szereted a filmeket, mint jó apád, így azt hiszem, legalább tíz évvel korábban eljutsz arra a pontra, abba a lelkiállapotba, ahova én – éppen tegnap este.

Tudod, láttam már pár filmet, de negyven év alatt egy sem volt, ami ilyen lelkiállapotba juttatott volna, mint tegnap este a „Cloud Atlas – Felhőatlasz”…

Persze, 2034-re biztosan vannak már színes-szagos-tapintható-ízlelhető filmek, amiket Te nyilván mindet láttad és kóstoltad, és nyilván egyik nagyobb dobás a másiknál – de hidd el, 2013 februárjáig a te szentimentális (2034-re lehet, hogy már szenilis … ;-) ), vén apád még nem látott olyat, ami ilyen megrendítő hatással lett volna rá.

A film után csak feküdtem az ágyon, néztem az ablakon túl a holdfényben szikrázó hóval borított világot, hallgattam, ahogy Kati és Te szuszogtok és mocorogtok álmotokban… és arra gondoltam, hogy milyen jó nekem.

Hogy jó helyen vagyok, hogy jó élni, hogy elégedett lehetek, mert nyilván igazán rosszul mégsem csináltam semmit, ha Itt és Most itt lehetek, Veletek…

Aztán azt vettem észre, hogy folynak a könnyeim…

És ezt a ráeszmélést a „Cloud Atlas – Felhőatlasz”-nak köszönhetem.

Mert vannak olyan filmek, amik erős érzelmi választ váltanak ki az emberből, belőlem: amikor a harag, a fájdalom, a veszteség, a beteljesedés vagy az öröm érzése kibuggyan az emberből – a szemén keresztül…

…de olyan, ami a karjába vesz és elringat, miközben a füledbe suttogja, hogy nézz körül, szép az Élet, érdemes élned, és eddig sem éltél hiába – hát olyannal nem találkoztam még.

Lehet, hogy csak most, éppen most ért meg az idő rá, most lettem elég vén és elég érett szellemileg, hogy ez az élmény elérjen, megérintsen… nem tudom.

Ezt a részét talán nem is kell, nem is érdemes elemezgetni, csak örülnöm kell annak, hogy most rám és eltalált.

Egy-egy jó filmélmény után úgy szoktam vele lenni, hogy igyekszem megosztani az élményt mindenkivel, rábeszélni minden barátomat egy-egy általam értékesnek ítélt alkotásra, de a „Felhőatlasz” kapcsán furcsa kettősség támadt bennem.

Mert féltékeny vagyok arra az intimitásra, amit a film alatt átéltem: ezért nem akarom, hogy más is lássa – míg a másik oldalról az dübög bennem, hogy mindenkinek látnia kell! Olyan ez, mint a szerelmeskedés, amikor valami csak arra a két emberre tartozik… miközben az abból fakadó örömöt, a boldogságot szeretné megosztani, szétkiabálni, a felhőkre írni.

Azt hiszem… nem, inkább azt mondom, hogy biztos vagyok abban, 2034-ben is mondani fog valamit az embereknek a következő néhány név:

Tom Hanks, Halle Berry, Jim Broadbent, Hugo Weaving, Jim Sturgess, Hugh Grant, Doona Bae, Ben Whishaw, Susan Sarandon, James D’Arcy, Keith David

Mindegyikük fantasztikus volt a maga szerepében: szerintem Hugh Grant most hagyta maga mögött végleg az „aranyifjú/sármos szingli” szerepkört – és valami durva volt, ahogy a vadember „Kona Chief” szerepében megjelent.

Ott lehet, hogy sok korombeli lánynál/asszonynál eltört valami… de én a döbbeneten túl csak elismeréssel tudok rá emlékezni.

Mindenkit dicsérhetek ebből a filmből, és hidd el, egyik szavam sem lehetne túlzó – de amit Tom Hanks mutatott, az valami… egészen elképesztő.

Tudod, én ezt a színészóriást már leírtam párszor, de újra és újra megmutatja, hogy nem pusztán mindent tud a színészmesterségről, de felsőfokon is űzi azt.

Mindenképpen szót kell ejtenem még Hugo Weaving-ről, aki amikor „Ol’ Georgie”-t személyesítette meg, olyan volt… hogy a hátam borsódzott a megjelenésétől… És a hideg verejték kivert minden egyes kiejtett szavától.

És ami a legjobb egy filmben, amikor a remek színészek egy nagyszerű rendezéssel és merész, megrendítő forgatókönyvvel találkoznak. Ez a filmvilágban nagyon-nagyon-nagyon ritkán adatik meg, szóval, nagyon-nagyon-nagyon meg kell becsülni. Talán 2034-ben már másként lesz, de 2013 elején még ez a keserű rögvalóság.

A „Felhőatlasz” éppen egy ritka, szerencsés csillagzat alatt született film: Tom Tykwer és a Wachovski-testvérek írták és rendezték ezt az alkotást… és emiatt most, az én fiatal felnőttségém nagy dobása, a „Mátrix” csak egy nagyon vérszegény gurításnak tűnik mellette.

Írtam azt az imént, hogy „merész”: „micsoda hülyeség!” – gondolhatod…

Mert mi más is lenne a haszna és értelme egy filmnek, ha nem az, hogy merész, eredeti ötletet valósítson meg?!

Nos, mostanság ez sem így van – a „franchise”-ok (remélem, 2034-ben Te már nem is ismered ezt a taszító szót…), a „sokadik” folytatások tobzódásának korában.

Ezért ünneplek én minden merész és újszerű filmet zászlólobogtatással és ujjongással.

Tudom, kicsit szánalmas annak örülni, aminek természetesnek kellene lenni… de ilyen időket élünk.

Merész és meghökkentő az a hat(!) idősík, ahol a cselekmény játszódik (1849 – South Pacific, 1936 – Scotland, 1973 –San Francisco, 2012 – England, 2144 – Neo Soul, 2321 – After the Fall) és még inkább elrugaszkodott az, hogy az idősíkokat milyen merészen váltogatja: szinte úgy, hogy az egyik korban belép valaki egy ajtón – és egy másik korban lép be a szobába…

…de erre már a film elején figyelmeztet az egyik karakter.

„While my extensive experience as an editor has lead me to a disdain for flashbacks and flash forwards, and all such tricksy gimmicks, I believe that if you, dear reader, can extend your patience for a just a moment, you will find there is a method to this tale of madness.”

Ám én épp ezt szerettem benne! Remélem, ha már Benned is folyik némi vér apádéból, Te is tudod majd élvezni és értékelni ezt.

Minden idősík története érdekes, izgalmas és élvezetes, igazi ínyencség.

És – bár nem függ össze minden-mindennel, de – a történetek mondanivalója, tanulsága, értelme valahogy egy irányba mutat… és ez az irány, legyen bár dráma, tragédia, vagy önfeláldozás a befejezés, mind-mind azt sugallják, hogy…

…érdemes. Hogy megéri. Hogy van értelme.

„- No matter what you do, it will never amount to anything more than a single drop in a limitless ocean!

- What is an ocean but a multitude of drops?”

Szeretem az ilyen üzeneteket, Kölyök… remélem, Te is hasonlóképpen leszel vele.

Remélem, érted és megérted, hogy miért levélben mondom el mindezt, és miért épp a harmincadik születésnapod évében. Bízom benne és tudom, hogy megérted, miért tettem így.

Kell egy kis élettapasztalat ehhez a filmhez: de szerintem Neked már tíz évvel kevesebb kell majd, mint nekem.

Nagyon örülnék, ha Neked is olyan végtelen örömöt és örömteli rácsodálkozást okoz(ott) ez a majd' három óra, mint az öregednek. És talán egyszer majd Te is írsz egy ilyen levelet az Unokámnak...

Szeretlek, Fiam.

Áldás kísérje minden léptedet.

Csókollak,

Apád