Munyurangabo

„My poem is called: ''Liberation is a Journey.'' Listen.”

Miért hiszi azt bárki… bárhol, bármikor… hogy egy nép, egy rassz, egy vallás teljes kiirtása teszi számára lehetővé a „szabad, boldog” életet?

Miért van az, hogy ez a genocídium újra és újra felüti a fejét a Földön, és nincs senki, aki megálljt parancsolna?

Miért nem lehet meglátni azt, hogy egy genocídium csak fájdalmat, vért… és bosszúvágyat hoz, és soha véget nem érő gyűlölködéshez vezet?

1991 és 1995 között zajlott a horvátországi háború – aminek fontos része volt az „etnikai tisztogatás”… Milyen undorító és szégyenletes már, hogy van „kulturált szakkifejezés” a szervezett népirtásra…

A horvátországi háború áldozatainak száma becslések szerint 20.000 halott vagy eltűnt és 500.000 menekült…

1994 áprilisa és augusztusa között zajlott a ruandai népirtás, amiben 937.000 (!!!) tuszi és mérsékelt (a népirtással egyet nem értő) hutu vesztette életét…

„1993 januárja és 1994 márciusa között Ruanda több mint 500.000 bozótvágó kést (machetét) importált, kétszer annyit, mint az előző években. A kések és lőfegyverek szétosztásáról a hutu Interahamwe és Impuzamugambi milicistái gondoskodtak.

A tisztviselők és a kormány által finanszírozott rádió még az egyszerű civileket is felszólították, hogy öljék meg tuszi szomszédaikat. Akik nem voltak erre hajlandók, azokat a legtöbb esetben szintén megölték. „Vagy részt vettél a mészárlásban, vagy téged mészároltak le.” – emlékezett vissza egy hutu, akit gyilkosságra kényszerítettek. Egy hutu gazda Gitera Rwamuhizi, aki maga is belekeveredett a népirtásba, elmondta, hogy a tuszikat jöttmentekként kezelték, akik állítólag évszázadokig megalázták, rabszolgának tartották a hutukat. Az öldöklés napján úgy mentek ölni a többi hutuval, mintha csak piacra mennének. A vérfürdő Rwamuhizi szerint annyira tébolyult volt, hogy azt a hutuk minden kontroll és józan ész nélkül hajtották végre, őrült extázisban vergődve. Hogy egyesek végrehajtsák a _feladatukat_, leitták magukat, vagy egyéb bódítószert használtak.”

Azért ez… irtóztató…

„Darkness came to Rwanda,

machetes in place of peace

l saw people killed

Muslims and Christians

worked together

Joined by machetes

and their will to kill

And our Rwanda burned

Rivers flowed with bodies

and corpses covered fields”

…

Készült számtalan nemzetközi alkotás erről a iszonyú, tébolyult időszakról…

Hotel Rwanda (Don Cheadle), Shooting Dogs (John Hurt), Sometimes in April (Idris Elba), In the Tall Grass (dok), John Bosco Ruandája (magyar dok), Shake Hands with the Devil (Roger Spottiswoode)

…de a ruandaiak is forgattak egy filmet – ami már a harcok elülte után játszódik.

A Munyurangabo nem tartogat számunkra véres jeleneteket, drámai fordulatokat, vagy zseniális színészi alakításokat… „csupán” emberi sorsokat.

Olyan emberekét, akik elméjéből sosem lehet kitörölni, meg nem történtté tenni annak az öt hónapnak az emlékét… és mindenkiben ott feszül, lappang még a lelke mélyén… a gyűlölet parazsa…

„That our Rwanda,

its beautiful rivers and pools

lts beautiful fields

with roads and no famine

Became a cemetery

and a shame

Don't you know

that this is injustice?”

Két barát indul el a fővárosból, Kigaliból vidékre: a hutu Sangwa (Eric Ndorunkundiye) és a tuszi Gabo (Jeff Rutagengwa)… és látjuk, ahogy induláskor Gabo egy machetét vesz magához…

Mert azért kelnek útra, hogy Gabo megbosszulhassa apja halálát.

Útközben betérnek Sangwa szüleihez, és eltöltenek náluk pár napot… és elgondolkoznak útjuk végső célján, látjuk, mennyire élő és lélegző, mélyen gyökerező múltja van a népirtásnak, a hutu-tuszi gyűlölködésnek…

Nem egy könnyű film: sokszor tűnik inkább dokumentumfilmnek, mint forgatókönyv alapján készült fikciónak…

A generációs ellentétek, a hutu-tuszi viszony, a város-vidék ellentét… a borzasztó kemény mezőgazdasági munka, és a végtelenül puritán, már-már nyomasztó életkörülmények – mind-mind lassan csapódnak az arcunkba, nem tolakodóan… de mind nagyon nyomasztóan nehezednek az emberre…

„A house of wheat and bed of wheat

and he eats just wheat

And then he's thrown

out like wheat”

Sangwa már nem akar barátjával tartani azon az úton, amin elindultak – de Gabonak nincs életcélja, nincsenek szülei, rokonai, barátai: csak a machetéje van. És a bosszúvágya.

…

„Really

Our beautiful Rwanda

with beautiful rivers

Beautiful pools and fields

with roads and no famine

Tell me

Will it remain a cemetery

without peace?”

Számomra a film kulcs- és csúcsjelenete az volt, amikor az útján Gabo összetalálkozik a Költővel (Edouard B. Uwayo – aki nem színész, hanem egy valóban ismert ruandai költő), aki elszavalja neki a költeményét a „Liberation is a Journey”-t…

A kinyarwanda nyelven előadott költemény csodálatos – az angol fordítás csak jelentéstartalommal bír mellette… de szerintem még így is átjön az ereje.

És a film végén Gabo elér az úti céljához: apja gyilkosának házához… kezében machetével…

Talán könnyen kitalálható, hogy mi történik eztán… de nekem mégis a szívemhez szólt és megrendített ez a film…

A Jó Isten 5 hónapra levette a tekintetét Ruandáról… Imádkozom, hogy ez soha többé ne történhessen meg…

„Let justice liberate

Let truth replace lies in Rwanda

Sitting together on the grass

without division or hate

Without lying to each other

As we live in peace

and the guilty seek forgiveness

Our future is already failing

Unless we begin our journey well,

helping widows and orphans

And food for the man in ruins

with nothing

What is left is to share everything

As we battle against hate

l wish you all the best

And so l close here

l, a poet, will speak again

Peace to you in Rwanda,

peace everywhere.”