„- No crying, hear?
- No crying.
- Don't you cry!”
Ezek micsoda kemény szavak…
Próbálja meg az ember egyszer ezt mondani valakinek, akinek
éppen a szíve szakad meg…
Még most sem tudom igazán eldönteni, hogy egy irtózat
kemény, egy irgalmatlanul naturalista filmet láttam, ami nyers húscafatként
vágta a képembe a valót… vagy egy gyönyörű, fájdalmas, sebzett balladát…
Kedvesem döbbenten tette fel a kérdést film közben: „Ilyen
tényleg van Amerikában? Tényleg élnek így emberek?”.
Szerintem van. Szerintem élnek.
Louisiana állam tengerparti területein szerintem élnek így, nem
is kevesen.
Akik részben maguk zárkóztak el a civilizációtól – részben
pedig kizárták, kitaszították őket onnan…
…és ami számomra igazán fájdalmas, hogy abban is biztos
vagyok: vannak Hushpuppy-hoz hasonló, magukra maradt gyermekek is ebben az
elzárt világban, akik 7-8-9 évesen már önerejükből kell, hogy éljenek,
túléljenek.
„Kids that got no mama, no daddy and nobody they gots to live in the
woods and eat grass and steal underpants. If Daddy don't get back soon it's
gonna be time for me to start eating my pets.”
Nem egy fantasztikusan összetett történettel hódít ez a
film, nem a gyönyörű beállításokkal, vagy csodaszép vágóképekkel – hanem
az egyszerű, díszítetlen nyersességével.
A magára hagyottság mindent átitató érzésével. A
kilátástalansággal…
Nem szerepelnek benne ismert színészek, de a két főszereplő,
a Hushpuppyt
alakító Quvenzhané Wallis és az
apját megformáló Dwight Henry
eszméletlenül erőteljes karaktereket hoznak, akiknek vállán biztosan pihen a
film. :respect:
Az apa is olyan, mint a hely, ahol élnek: nyers és szinte
kegyetlenül őszinte.
„Daddy used to say that if he ever got so old, he couldn't drink beer
and catch catfish then I had to put him in the boat and set him on fire. So no
one could come plug him into the wall.”
Most arra gondolok, hogy valahol tényleg nagyon sötét, nagyon
szomorú, nagyon kilátástalan ez a film… Már az is egyszerűen nevetséges
kijelentés, hogy nincs benne „jövőkép”. Mi az, hogy jövő, az ő helyzetükben? Ez
a szó egyszerűen értelmezhetetlen nekik.
Csak túlélés van, csak a ma: _ma_ együnk, _ma_ legyen
hol lehajtani a fejünket, _ma_ legyen
tető a fejünk fölött… Hogy holnap? Olyan talán nem is létezik…
És élnek nap-mint-nap egy olyan helyen, ahonnan mi minden
idegszálunkkal sikítva menekülnénk el: mert azt mondanánk, minden jobb annál,
mint ide elevenen eltemetődni..
Meggyőződésem, hogy a filmben megjelenő Auroch-szörnyek
magát a Halált személyesítik meg. És amikor Hushpuppy szembenéz velük rájön az
igazságra:
„You're my friend, kind of.”
Azaz ezzel kimondja: annyira a létezés peremén állnak,
annyira pengeélen táncol az életük, hogy szinte baráti viszonyban vannak a
Halállal…
Ez felfogás számomra, civilizált, infrastruktúrában élő
ember számára: több, mint ijesztő.
Megrázó film volt… vagy inkább felrázó. Mint amikor a hóna
alatt megragadja valaki az embert, felemeli a levegőbe, és megrázza, mint egy
rongybabát.
Falhoz szorított a „Beasts of the Southern Wild”… és csupán
a személyes hitük, enyémhez nagyon hasonló reménye ad némi enyhülést.
„As I stand by the bayou, I watch a ship as she disappears. There, she
is gone. And we cry for this. But she's not gone. She's just as real as when
she left me. And somewhere else, other voices are calling out:
"Here she
comes."”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése