A vizsga

Nos, azt hittem, hogy…

Pedig nem. Annyira nem. :-/

Mert mondjuk én speciel Nagy Zsoltot (Kontroll, Szezon, Zuhanórepülés) nem bírom annyira – de Kulka Jánost nagyon szeretem és tisztelem, valamint Scherer Péter és Elek Feri is személyes kedvenceim. :sör:

Szóval, szerintem színészben, színészi játékban, alakításban ott van a szeren „A vizsga”.

A rendezés is teljesen rendben van, és korrekt: Bergendy Péter. :sör:

Ahol viszont nincs minden rendben, az a forgatókönyv – szerény, nyomott, egyvágányú véleményem szerint…

Ugyanis engem zavar, ha egy film, amit azzal „futtatnak/dicsérnek”, hogy „meglepő fordulataival operál” – engem egyáltalán nem tud meglepni… Sőt. Szerintem meglehetősen kiszámítható ösvényen halad előre… :-/

És ez engem zavar. :-///

Talán 10-15 perc telhetett el, amikor megjegyeztem Kedvesemnek, hogy szerintem hova fog kifutni ez a történet… és (legnagyobb sajnálatomra…) „jóslatom/tippem/megérzésem” be is jött. :-/

S mivel ráéreztem, hogy mi lesz a végkifejlet, így azzal a szemmel is néztem végig – ezért… hm… nem nagyon történt benne olyan, amire „felkaptam volna a fejem”. Nálam elmaradt a katarzis. Kár. :-///

Ráadásul, a remek színészek olyan karaktereket hoztak – nagyszerű játékkal! :respect: – akikkel sok mindent tudtam kezdeni: de megszeretni, vagy szorítani értük az nem nagyon jött össze. :-P

Így viszonylag melós egy filmet végigdúrni… :-/

Érdekes, a „Drága besúgott barátaim” besúgóját, a nagyszerű Derzsi Jánost, minden mogorvasága, emberkerülése, minden „nagyképű” érve mellett sikerült Cserhalmi Sárának megkedveltetni velem…

Hm… Szóval, talán lehetett volna egy „szimpatikus” ÁVÓs is… Talán, esetleg…

A konspirációk és ellenkonspirációk… hát, ha nem is szövevényében, de… szúnyoghálójában egy dolog hasalt el a hitelességi mutatómon: mégpedig az, hogy _egy pillanatra sem hittem el_, hogy valaki az ÁVÓ(sok) ellen, ÁVÓ-val(/sokkal) szemben merne konspirálni.

Szóval, mivel erre a „szálra” nem sikerült rácsavarniuk/tévútra vezetniük, maradtam az „alapgyanúmnál” – ami sajnos be is jött… :-/

Nem tudom, összességében „A vizsga” egy „kalandfilm” lenne, egy „thriller” – de nekem több kellett volna ahhoz, hogy megfeleljen ezeknek a kategóriáknak.

Egy korrajz volt – egy korrekt rajz egy elkeserítő korról.

De lehetett volna ennél sokkal több is… :-/

Drága besúgott barátaim

Azt hiszem, nagy sokára, végre… nálunk is eljött, megérett az idő, hogy elkészülhessen egy hiteles film az ügynökök és a tartótisztek koráról.

:respect:

Cserhalmi Sára és és Paizs Miklós forgatókönyvírók értő kézzel nyúltak a témához – és nem „kinyilatkoztattak”, főleg nem tettek „lángpallossal” igazságot.

Nekem ez tetszik, én ezt nagyra értékelem: hogy nem tetszeleg senki a „Legfőbb Ítész” mindenttudó és mindent mérlegre tévő szerepében. Amikor „csak” embereket látunk, „csak” sorsokat, „_csak_” személyes tragédiákat…

Ez már egy emberi nagyság, amikor az írók ilyen értő kézzel, ennyi empátiával közelítenek egy témához. Elismerésem.

Cserhalmi Sára pedig még ennél is többet tett, hiszen ő rendezte is a filmet, azaz az ő keze alatt formálódott végső alakjába – és ez az alak egy ember alakja.

Mert emberek vagyunk valamennyien. Gyarlók és nem tökéletesek, nem annyira szépek és tiszták, ritkán önzetlenek és gyakran önzők – és ami a legcsodálatosabb: mindig biztosak vagyunk abban, hogy mi minden helyzetben a legjobb döntést hozzuk meg. Mások elbukhatnak és el is buknak az erkölcs és moralitás futógátjában, de mi mindig könnyed, kecses szárnyalással hasítunk át fölötte…

Csak azt nem értjük néha, hogy „erkölcsi magasságokban való könnyed szárnyalásunk” közepette olykor miért jön velünk szembe egy-egy vakond…?!

…

Cserhalmi György (Czettl Andor) és Derzsi János (Pásztor János) alakítják a két főszereplőt, és kettejük játéka, ellenpontozásuk kelti életre igazán a történetet. :respect:

Cserhalmi György a besúgott, megcsalt, becsapott barát – míg Derzsi János a magának való, mogorva, emberkerülővé lett besúgó…

A filmbéli Czettl Andor igazságot, elégtételt, számonkérést – és legalább egy bocsánat kérést akar…

…míg Pásztor János nyers őszintesége, saját szerepének tisztánlátása, emberkerülő életvitele egyenes utat mutat ahhoz, hogy… őt már nem érdekli semmi. Életének végére ért, ő már lélekben számot vetett, hamarosan ott áll majd a Végső Ítész lábai előtt: és úgy érzi, _embernek_ már nincs joga számonkérni őt.

Mert a kor volt a mocskos, ami berántotta őt – és mi megint olyan kényelmes helyzetben vagyunk a tévé előtt ülve, hogy nagyon könnyen meg- és elítéljük, 100%-ig biztosan abban, hogy „neeem, na neeeeeem! engem aztán semmivel nem vehettek volna rá ilyesmire! semmiveeeeel!”. Sőt, ha 1972-ben lezuhanunk az uruguayi rögbisekkel az Andokban, mi aztán _biztosan nem ettünk volna_ elhunyt társainkból! Ez olyan biztos, ahogy most itt ülök! Vagy állok!!!

Mindig is irigyeltem ezt a fajta magabiztosságot. Az ilyen emberek számomra erkölcsi mérföldkövek, morális tűzhányók, akik fénye beragyogja a sötét suttyóság végtelen mezejét, és támpontot adnak nekem, szánalmas tévelygőnek. :nooot: :-P

Én a magam egyvágányú, csapott homlokú neandervölgyi részéről csak azt mondom, örülök, hogy nem nekem kell ezt a Radnóti Miklós verset elcsikorognom:

„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt, s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bújhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult, s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.”

…

Visszatérve a filmhez…

Számomra a csúcsjelenet a tévé riport Pásztor Jánossal. A maróan nyers, gúnyos, megvető és cinikus szókimondásban szinte lubickol a lebukott, egykori besúgó – és olyanokat mond, hogy az ember köpni-nyelni nem bír…

„- Bocsásson meg, de én nem buktam le. Kiderült egy igazság, és én hirtelen megszabadultam mindentől, ami addig nyomasztott. Én nem lebuktam: megszabadultam. És jól érzem magam, hogy még konkrétabban válaszoljak.

- De nem nyomasztja a bűntudat azért, amit mások ellen elkövetett?

- Amit én elkövettem, az olyan bűn, amit kényszerítettek. De amit ők tesznek velem… arra senki-senkit nem kényszerít. (…) Az én miértjeimre megvan a válasz, de nekik nem.

- Szóval ön azt állítja, hogy az a személy, aki kiemelte az ön III/III-as múltját a sok ezer közül, hogy az a személy erkölcsi értelemben mélyebben áll, mint ön?

- Hát végre megértette.”

…

Nagy mellénnyel ültem le a film elé: mintha magam is valamiféle erkölcsi lángoszlop lennék – „én aztán nem! no, én aztán nem fogok soha együttérezni egy besúgóval! nem addig a’!”…

…aztán ez a mellény a film végére nem csak lejött, hanem ízzé-porrá foszlott rólam.

Mert talán a besúgóval nem: de az _emberrel_ igenis együtt tudok érezni…

Ezt tesz engem emberré, azt hiszem.

Nagyszerű, elgondolkoztató alkotás volt – remek forgatókönyvvel, és csodálatos színészi alakításokkal. :respect:

Az indafilmen még most is megtekinthető, és holnap (február 25-én, hétfőn, 20:15-kor) leadja az M1 csatorna.

Még talán annyi… lehet, hogy apróság, nem tudom… undorít, hogy vannak, akik az imdb-n 4,7-re húzzák le ezt az alkotást. Öten adtak rá 1-est, ketten pedig 2-est…

Az aljasság időtlen, nincs (élet)korhoz kötve.

Munyurangabo

„My poem is called: ''Liberation is a Journey.'' Listen.”

Miért hiszi azt bárki… bárhol, bármikor… hogy egy nép, egy rassz, egy vallás teljes kiirtása teszi számára lehetővé a „szabad, boldog” életet?

Miért van az, hogy ez a genocídium újra és újra felüti a fejét a Földön, és nincs senki, aki megálljt parancsolna?

Miért nem lehet meglátni azt, hogy egy genocídium csak fájdalmat, vért… és bosszúvágyat hoz, és soha véget nem érő gyűlölködéshez vezet?

1991 és 1995 között zajlott a horvátországi háború – aminek fontos része volt az „etnikai tisztogatás”… Milyen undorító és szégyenletes már, hogy van „kulturált szakkifejezés” a szervezett népirtásra…

A horvátországi háború áldozatainak száma becslések szerint 20.000 halott vagy eltűnt és 500.000 menekült…

1994 áprilisa és augusztusa között zajlott a ruandai népirtás, amiben 937.000 (!!!) tuszi és mérsékelt (a népirtással egyet nem értő) hutu vesztette életét…

„1993 januárja és 1994 márciusa között Ruanda több mint 500.000 bozótvágó kést (machetét) importált, kétszer annyit, mint az előző években. A kések és lőfegyverek szétosztásáról a hutu Interahamwe és Impuzamugambi milicistái gondoskodtak.

A tisztviselők és a kormány által finanszírozott rádió még az egyszerű civileket is felszólították, hogy öljék meg tuszi szomszédaikat. Akik nem voltak erre hajlandók, azokat a legtöbb esetben szintén megölték. „Vagy részt vettél a mészárlásban, vagy téged mészároltak le.” – emlékezett vissza egy hutu, akit gyilkosságra kényszerítettek. Egy hutu gazda Gitera Rwamuhizi, aki maga is belekeveredett a népirtásba, elmondta, hogy a tuszikat jöttmentekként kezelték, akik állítólag évszázadokig megalázták, rabszolgának tartották a hutukat. Az öldöklés napján úgy mentek ölni a többi hutuval, mintha csak piacra mennének. A vérfürdő Rwamuhizi szerint annyira tébolyult volt, hogy azt a hutuk minden kontroll és józan ész nélkül hajtották végre, őrült extázisban vergődve. Hogy egyesek végrehajtsák a _feladatukat_, leitták magukat, vagy egyéb bódítószert használtak.”

Azért ez… irtóztató…

„Darkness came to Rwanda,

machetes in place of peace

l saw people killed

Muslims and Christians

worked together

Joined by machetes

and their will to kill

And our Rwanda burned

Rivers flowed with bodies

and corpses covered fields”

…

Készült számtalan nemzetközi alkotás erről a iszonyú, tébolyult időszakról…

Hotel Rwanda (Don Cheadle), Shooting Dogs (John Hurt), Sometimes in April (Idris Elba), In the Tall Grass (dok), John Bosco Ruandája (magyar dok), Shake Hands with the Devil (Roger Spottiswoode)

…de a ruandaiak is forgattak egy filmet – ami már a harcok elülte után játszódik.

A Munyurangabo nem tartogat számunkra véres jeleneteket, drámai fordulatokat, vagy zseniális színészi alakításokat… „csupán” emberi sorsokat.

Olyan emberekét, akik elméjéből sosem lehet kitörölni, meg nem történtté tenni annak az öt hónapnak az emlékét… és mindenkiben ott feszül, lappang még a lelke mélyén… a gyűlölet parazsa…

„That our Rwanda,

its beautiful rivers and pools

lts beautiful fields

with roads and no famine

Became a cemetery

and a shame

Don't you know

that this is injustice?”

Két barát indul el a fővárosból, Kigaliból vidékre: a hutu Sangwa (Eric Ndorunkundiye) és a tuszi Gabo (Jeff Rutagengwa)… és látjuk, ahogy induláskor Gabo egy machetét vesz magához…

Mert azért kelnek útra, hogy Gabo megbosszulhassa apja halálát.

Útközben betérnek Sangwa szüleihez, és eltöltenek náluk pár napot… és elgondolkoznak útjuk végső célján, látjuk, mennyire élő és lélegző, mélyen gyökerező múltja van a népirtásnak, a hutu-tuszi gyűlölködésnek…

Nem egy könnyű film: sokszor tűnik inkább dokumentumfilmnek, mint forgatókönyv alapján készült fikciónak…

A generációs ellentétek, a hutu-tuszi viszony, a város-vidék ellentét… a borzasztó kemény mezőgazdasági munka, és a végtelenül puritán, már-már nyomasztó életkörülmények – mind-mind lassan csapódnak az arcunkba, nem tolakodóan… de mind nagyon nyomasztóan nehezednek az emberre…

„A house of wheat and bed of wheat

and he eats just wheat

And then he's thrown

out like wheat”

Sangwa már nem akar barátjával tartani azon az úton, amin elindultak – de Gabonak nincs életcélja, nincsenek szülei, rokonai, barátai: csak a machetéje van. És a bosszúvágya.

…

„Really

Our beautiful Rwanda

with beautiful rivers

Beautiful pools and fields

with roads and no famine

Tell me

Will it remain a cemetery

without peace?”

Számomra a film kulcs- és csúcsjelenete az volt, amikor az útján Gabo összetalálkozik a Költővel (Edouard B. Uwayo – aki nem színész, hanem egy valóban ismert ruandai költő), aki elszavalja neki a költeményét a „Liberation is a Journey”-t…

A kinyarwanda nyelven előadott költemény csodálatos – az angol fordítás csak jelentéstartalommal bír mellette… de szerintem még így is átjön az ereje.

És a film végén Gabo elér az úti céljához: apja gyilkosának házához… kezében machetével…

Talán könnyen kitalálható, hogy mi történik eztán… de nekem mégis a szívemhez szólt és megrendített ez a film…

A Jó Isten 5 hónapra levette a tekintetét Ruandáról… Imádkozom, hogy ez soha többé ne történhessen meg…

„Let justice liberate

Let truth replace lies in Rwanda

Sitting together on the grass

without division or hate

Without lying to each other

As we live in peace

and the guilty seek forgiveness

Our future is already failing

Unless we begin our journey well,

helping widows and orphans

And food for the man in ruins

with nothing

What is left is to share everything

As we battle against hate

l wish you all the best

And so l close here

l, a poet, will speak again

Peace to you in Rwanda,

peace everywhere.”

De rouille et d’os – Rust and Bone & Juan de los Muertos – Juan, a zombivadász

De rouille et d’os – Rust and Bone

Szeretem Marion Cotillard-ot és csípem Matthias Schoenaerts-et (Loft) is, éppen ezért nagy izgalommal ültem le a film elé…

…de a kezdeti kellemes bizsergés az idő előrehaladtával lassan átment kényelmetlen fészkelődésbe és feszengésbe. És nem csak nálam, Kedvesemnél is. :-/

Mert tudjátok, hogy szeretem és tisztelem a hátrányos helyzetűekről szóló filmeket: ám itt a Matthias Schoenaerts alakította egyvágányú ösztönlény valahogy nem az a típusú… hátrányos helyzetűnek nagy jóindulattal nevezhető gyökér… akit az ember a szívébe zárna és megkedvelne.

Vagy legalábbis nekünk nem sikerült… :-///

Engem különösen a saját kissrácával való (el)bánásmódja irritált – és ezen a film végén való… „tette”… sem enyhít sokat.

Mert ha a saját fiamat eldobom, mint a rongyot, és nem érdekel, hogy törik vagy fáj, akkor egy ilyen… „cselekedet”… nem hozza „egyenlőre az állást”, és nem teszi a korábbi dolgokat meg nem történtté. Az én szememben semmiképpen.

Marion Cotillard haloványan van jelen a fafejű tesztoszteron bika árnyékában, de szvsz jelenlétével nem nagyon sikerül enyhíteni/árnyalnia a képet – annyira semmiképpen, hogy érezhető legyen a hatása.

Mi egy óra után (a kissrác „eldobásánál”…) abbahagytuk, és első felindulásunkban azt gondoltuk, nem fogjuk végignézni… Csak napok múlva éreztünk némi erőt ahhoz, hogy a második órát is „letudjuk”.

A végén pedig egymásra néztünk, és feltettünk egy költői kérdést: „És mi ebben a tanulság…?!”.

Most, hogy aludtam egyet az „élményre”, úgy fogalmaznám meg a film üzenetét, hogy: „Még ha más emberek megnyomorításából is élsz… azért a legalább saját családodat ne nyomorítsd már meg.”

Köszi, ezzel megint több lettem… :-PPP

(Ugye, nem kell külön kifejtenem, hogy ajánlom-e, avagy sem…)

Kedvesem el is kocogott utána fusztráltan aludni, de nekem muszáj volt valamivel „kimosni” ezt a nyomasztó, túldiszponált alkotást, így esett a választásom a:

Juan de los Muertos – Juan, a zombivadász

:-)

Talán már csak a pirézek nem csinálták meg a saját zombifilmjüket – mert most már a kubaiak is feliratkoztak a listára. :-)

Ez a spanyol-kubai közös alkotás nekem kifejezetten tetszett és felüdített (mondjuk, főleg a „De rouille et d’os” után… :-P), és jókat röhögtem az ökörségein. :-)

Mondjuk, nagyon zúzós a magyar szinkronja: Epres Attila és Elek Feri :sör: akiknek a brutális (de tényleg! a legkeményebb South Parkos dumákhoz „illő” – ha egyáltalán ez az a szó… ;-) ) szövegein kifeküdtem.

:-D :-D :-D

Már az is rettentő poénos, ahogy egész sokáig azon vekengenek, hogy a zombik most disszidensek, vagy az USA ügynökei…?! :-)

Aztán ahogy ezek hatan megindulnak, zombit hentelni… az _epic_. :-) :-) :-)

Juan a félpárevezőjével (mint Alek Gavaj! :-) ) Lazaro mindkét kezében egy-egy machetével, Camila a fejszével, La China az acélgolyós csúzlijával – és a hegyomlás szerű, vértől irtózó testőre :-) El Primo… bekötött szemmel. :-) :-) :-)

És van benne egy-két horzsolós duma és jelenet… :-)

„- Mivel lehet ezt kinyírni?

- A fokhagyma nem vált be.

- Ezüst golyó?

- És mivel lőjük ki? …És honnan szerzünk egyáltalán ezüstöt?!”

:-)

Körbe állja és a falhoz szorítja őket vagy tucatnyi zombi

„- Rosszabb is lehetne.

- Tényleg? Hogyan?!”

Erre kialszanak a fények.

:-)

Meg az, hogy:

„- Rohadna meg az összes ruszki, aki Ladát hozott Kubába!”

:-)

Na, mindegy, jó nagy marhaság volt ez az egész – de legalább feldobta az estémet. :-)

:sör:

Aki vevő a fekete humorra, annak szerintem vétek lenne kihagyni… :-) :-) :-)

Beasts of the Southern Wild – A messzi dél vadjai

„- No crying, hear?

- No crying.

- Don't you cry!”

Ezek micsoda kemény szavak…

Próbálja meg az ember egyszer ezt mondani valakinek, akinek éppen a szíve szakad meg…

Még most sem tudom igazán eldönteni, hogy egy irtózat kemény, egy irgalmatlanul naturalista filmet láttam, ami nyers húscafatként vágta a képembe a valót… vagy egy gyönyörű, fájdalmas, sebzett balladát…

Kedvesem döbbenten tette fel a kérdést film közben: „Ilyen tényleg van Amerikában? Tényleg élnek így emberek?”.

Szerintem van. Szerintem élnek.

Louisiana állam tengerparti területein szerintem élnek így, nem is kevesen.

 Akik részben maguk zárkóztak el a civilizációtól – részben pedig kizárták, kitaszították őket onnan…

…és ami számomra igazán fájdalmas, hogy abban is biztos vagyok: vannak Hushpuppy-hoz hasonló, magukra maradt gyermekek is ebben az elzárt világban, akik 7-8-9 évesen már önerejükből kell, hogy éljenek, túléljenek.

„Kids that got no mama, no daddy and nobody they gots to live in the woods and eat grass and steal underpants. If Daddy don't get back soon it's gonna be time for me to start eating my pets.”

Nem egy fantasztikusan összetett történettel hódít ez a film, nem a gyönyörű beállításokkal, vagy csodaszép vágóképekkel – hanem az egyszerű, díszítetlen nyersességével.

A magára hagyottság mindent átitató érzésével. A kilátástalansággal…

 Nem szerepelnek benne ismert színészek, de a két főszereplő, a Hushpuppyt alakító Quvenzhané Wallis és az apját megformáló Dwight Henry eszméletlenül erőteljes karaktereket hoznak, akiknek vállán biztosan pihen a film. :respect:

Az apa is olyan, mint a hely, ahol élnek: nyers és szinte kegyetlenül őszinte.

„Daddy used to say that if he ever got so old, he couldn't drink beer and catch catfish then I had to put him in the boat and set him on fire. So no one could come plug him into the wall.”

Most arra gondolok, hogy valahol tényleg nagyon sötét, nagyon szomorú, nagyon kilátástalan ez a film… Már az is egyszerűen nevetséges kijelentés, hogy nincs benne „jövőkép”. Mi az, hogy jövő, az ő helyzetükben? Ez a szó egyszerűen értelmezhetetlen nekik.

Csak túlélés van, csak a ma: _ma_ együnk, _ma_ legyen hol lehajtani a fejünket, _ma_ legyen tető a fejünk fölött… Hogy holnap? Olyan talán nem is létezik…

 És élnek nap-mint-nap egy olyan helyen, ahonnan mi minden idegszálunkkal sikítva menekülnénk el: mert azt mondanánk, minden jobb annál, mint ide elevenen eltemetődni..

Meggyőződésem, hogy a filmben megjelenő Auroch-szörnyek magát a Halált személyesítik meg. És amikor Hushpuppy szembenéz velük rájön az igazságra:

 „You're my friend, kind of.”

Azaz ezzel kimondja: annyira a létezés peremén állnak, annyira pengeélen táncol az életük, hogy szinte baráti viszonyban vannak a Halállal…

Ez felfogás számomra, civilizált, infrastruktúrában élő ember számára: több, mint ijesztő.

Megrázó film volt… vagy inkább felrázó. Mint amikor a hóna alatt megragadja valaki az embert, felemeli a levegőbe, és megrázza, mint egy rongybabát.

Falhoz szorított a „Beasts of the Southern Wild”… és csupán a személyes hitük, enyémhez nagyon hasonló reménye ad némi enyhülést.

„As I stand by the bayou, I watch a ship as she disappears. There, she is gone. And we cry for this. But she's not gone. She's just as real as when she left me. And somewhere else, other voices are calling out:

"Here she comes."”