возвращение – The
Return – Visszatérés
Hááát… nem tudom… :-/
Valószínűleg az én egyetlen egy, simára gyalult, és egy
kalapáccsal nyílegyenesre kovácsolt agytekervényem lehet az oka… de nekem ez
egy cél és indok nélküli, önmagának alányaló, saját művészileg megásott gödrébe
önnön szépségétől eltelve belealéló, celluloidra álmodott üres önmegvalósítás.
:-P
Megingathatatlan meggyőződésem, hogy forgatókönyv nélkül
vágtak bele a filmforgatásba.
Voltak a fejükben felvillanó képek, amiket meg akartak
valósítani – aztán úgy gondolták, hogy a képek közötti hézagokat majd kitöltik…
valamivel…
Nos, a képek valóban rendben voltak: Mikhail Krichman olyan gyönyörű pillanatokat kapott el, hogy az
ember csak bambán tudott ámulni-bámulni…
…node egy természetfilmnél is minimális elvárás, hogy a
narráció is a helyén legyen.
Szerintem. :-/
Nos, itt saját dugájába dőlt a tétova próbálkozás a
párbeszédekre… és a történet „vezetésével” nem is nagyon próbálkoztak. Hagyták,
hadd fussanak egymás után a képek… szinte hallom, ahogy Kirchman kiabál a rendezőnek: „bakker,
olyan beállítást találtam, hogy bekakukkoltok, ha meglátjátok! van benne folyó,
meg tenger… meg víz, hajóroncs, régi ház, kilátótorony, meg még víz…
miegyéb…eldobjátok az agyatokat!”… azzal hanyatt-homlok odarohan hozzá az
egész stáb, és beledobják (alapvető, minimális instrukciók nélkül) a színészeket
egy-egy jelenetbe, aztán „kamera, csapó!” – és bíztak benne, hogy a végén kisül
az egészből valami, aminek minimális haszna és értelme van…
Nos, innen a végekről jelentem, hogy nem, ez nem sikerült.
Ez az egész erőltetett „apa-fiúk” kapcsolat, a 12 év utáni
családegyesítés… amit istenigazából senki sem akar… mindenkinek csak nyűg és
teher az egész…
Sem a mogorva, magának való apa, sem az igazi amerikai
tinisen idegesítő öcsike, sem pedig a halványszürke, árnyék bratyó nem olyan
karakter, akinek a sorsa, élete, gondolatai érdekelnének minket – de
szerencsére ezt nem is akarják interpretálni felénk…
A film cél és összeszedettség nélkül hömpölyög… és a végén
az ember csupán azon a homályos ponton agyalgat el, hogy… „ez meg mi a jó
francnyavalya akart lenni…?!”…
Hát köszönöm, hogy betekintést nyerhettem a 2000-es évek orosz
művészfilmgyártásának, rózsaszín ködös világába…
Kimaradhatott volna ez az élmény az életemből, de nem lehet
mindig hatost dobni, ugye…:-P
Metal Hurlant
Chronicles s02e01-e02 – King’s Crown and Shelter Me
Hát igen…
Emlékeztek a régi „Tales of the Unexpected – Meghökkentő mesék”
sorozatra?
Én nagyon csíptem, olyan tényleg „meghökkentő/megdöbbentő/meglepő”
sztorikat tudott dobni. :sör:
Nos, a Metal Hurlant Chronicles
mintha valami ugyanilyen szeretne lenni, műfajok között csapongva… de az „egyperces”
novellák szintjén mozgó történetekkel valahogy nem sikerül hasonló hatást
kiváltani…
…ráadásul az ember a csattanóhoz mérten hosszúnak(!!!) érzi
az epizódonkénti 20 perces játékidőt…
Ami azért valahol… rendesen egy szegénységi bizonyítvány. :-/
King’s Crown
A fantasy-sf díszlet előtt játszódó történet nem tartogat
számunkra valami kellemesen meglepő és/vagy megborzongató katarzist…
Az „egy országos vívóverseny, és a bajnokból király
lesz” felvetés ismerős innen-onnan annak, aki már felütött fantasy könyvet – és
az ember tudja-érzi, hogy lesz valami csattanó a végén…
Nos lett. De csattani nem csattant… csak halkan pukkant,
mint amikor kiszúrnak egy félig már leeresztett lufit… :-/
Shelter Me
Egy óvóhelyen játszódó, kétszemélyes kamaradráma – és a
felvetés, hogy valóban világégés történt odakint, avagy sem.
A történetvezetés nem segít abban, hogy bizonytalanok
maradjunk, és ezért (…ismét…) elvész a „csattanó” éle…
Meglehetősen halovány felütése ez egy sorozatnak, emberek…
Részemről a továbbiakban az epizódonkénti 20 perc is sok,
amit rá kéne erre áldozni… :-///
Nem, nem lehet mindig hatost dobni. :-(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése