Below s01

 

Sajnos felcsesztem magam – minek olvasok el minden faxságot… megérdemlem… :-P –, és lelkesedés helyett most inkább kicsit dühből fogok rivjúzni… mea culpa… de próbálom visszafogni magam, hogy ne rontsam el a rivjúmat, nektek pedig az ajánlót. :sör: 

9/10 

Ritkán – sohasem… – indítok így, most is csak azért teszem, hogy kristálytisztává tegyem, honnan indulunk. És ez a végére sem fog megváltozni. 

Több rétegű a széria, és én rohadtul élveztem a műfajok közötti váltogatást-vibrálást – de talán… hogy legyek egy kicsit megértő és megengedő… el tudom fogadni, hogy ez valakinek sok(k) volt, és akik sokkal lineárisabb, „hagyományosabb” cselekményvezetéshez vannak szokva, azoknak ez nem tetszett, mert nem bírták befogadni. 

Volt itt családi dráma (ez a szál a legerősebb :respect: ); tengeri szörny elleni küzdelem; víruskitörés; a kormány „beletaposása” a közösség életébe; maffia-bosszú/adósságbehajtás; összeesküvés-elmélet; horror: szimplán halálra rémítős és trancsírozós is...; mocskos vállalat szarkavarása a háttérben; világtól elszakadt, saját szabályokkal élő „weird” család – és a másik legfontosabb (a család mellett) a közösség, a hagyományos halászélet melletti dacos, néha kilátástalannak tűnő kiállás, ami… szerintem kifejezetten hősies, elismerésre méltó és végtelenül szerethető. 

Josh Hartnett a gyermekkorában traumatizált jéghalász (igen, _jéghalász_) közösségét a kormány újra(!) át akarja telepíteni egy másik helyre – és ezt először pénzzel (majd egyre több pénzzel…), végül egyéb… „más” eszközökkel akarja kicsikarni… 

Ám ekkor „megérkezik”, megjelenik egy jéghegy a halászfalu kikötőjének öblében… és hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy jön/jött vele… „valami”… 

Nem akarok spoilerezni: több szálon fut a cselekmény… illetve, ez így nem pontos: több műfajon keresztül, műfajok közötti váltással bonyolódik a cselekmény: és én ezt a színes kavalkádot rettentően élveztem. De a „kavalkádot” ne káoszként, vagy összevisszaságként értelmezzétek: műfaji váltásokkal éri el el a történet a feszültség egyre magasabb fokozatba való kapcsolását, és minden szerves egész. :sör: 

Basszus… annyi mindenről akarok mesélni, hogy félek, tényleg összevissza fogok csapongani – ezért szűkítem a bemutatni/elmesélni kívánt részeket. Elmondom, mi tetszett a legjobban – és elmondom, szerintem mi sikerült… hm… kevésbé. 

Egy „Hazatérési Hétvége” van éppen a közösségben – amikor évente egyszer az elszármazottak is hazajönnek egy bulizós-ünneplős weekendre – , így Josh Hartnett gyerekei is összegyűlnek: Wade (Charlie Heaton), az apja által túlféltett, füvező/gombázó fiú mondjuk folyamatosan az apjával él – és megérkezik a lánya, Mary (Ruby Stokes) és vőlegény-jelöltje, Noah (Kaleb Horn), valamint megérkezik a bátyó, a sötét titkokat rejtegető Jay (Rohan Campbell). 

Josh Harnett szilárdan tartja a vállán a családot, és a sorozatot – és teljesen átélhető, átérezhető, és végtelenül szerethető a suta, tétova próbálkozása, hogy összetartsa valamennyiüket… 

A hatodik (befejező) részben hangzik el a kifakadása: „Most már bezzeg maradni akartok!” – ami egyszerre volt vicces, és megható. 

Akit még – legnagyobb meglepetésemre – nagyon megszerettem, az a füves/gombás Wade: a legijesztőbb… Jézusom… jelenetek is hozzá kapcsolódnak, de a legkedvesebbek, a legmegindítóbbak is – és ahogy alakul, formálódik a kapcsolatuk az apjával… az valami gyönyörű. :respect: 

Akikkel meg… hááát… sajnos nem nagyon tudtak mit kezdeni, pedig többet, érdekesebb szálat, jobb kibontást érdemeltek volna… az Josh Hartnett polgármester és kikötő felügyelő nővére, Ruth (Willow Kean – „Willow”…?! A bonyekba’… :-) ), és a kalandor-vadászok/kutatók főnöke, David Wenham – róla gondolom nem kell mondanom nektek semmit (LotR, 300). 

És Josh Cruddas elég ijesztő maffia-behajtó/végrehajtó volt, de kaphattunk volna egy kicsi(t több) háttérsztorit róla, hogy igazából is honnan-hová… :-/ 

Ennyit a szereplőkről. :sör: 

A műfajokhoz visszatérve: amikor horrorba váltottunk… húúú… wazze… szorítottam a zabszemet rendesen… (amikor félig elfordulva pislogtam a képernyőre, Katicám csípősen meg is jegyezte: „olyan ijesztőt nézel, hogy még nézni sem bírod? akkor minek nézed?!” :-) ). Igazából, ekkor féltem is, hogy innentől „full horrorba” fogunk váltani – ami szerencsére nem történt meg. 

A „weirdo” családdal való találkozás meg… húúú… na, az is: ott brutális volt az érzelmi skála, amin végigmentem… a fejfa a temetőben… az „operálás” (igazából nem „operálás” volt – csak nem akarom jobban konkretizálni)… és a tűz fényében a… a „történések”… Komolyan, itt nem mondhatok el semmit, nehogy elcsesszem az élményt! :sör: 

De ami a legsúlyosabb, a legátütőbb, a legkomolyabb: az a traumatizált Apa küzdelme a Családjáért, a közösségéért, a hagyományos életéért, az apja emlékéért – és a „családot sújtó átokkal” való szembenézés… 

Ami gyönyörű. És felemelő. :respect: 

Hogy ez valakinek nem tetszett? Teszek rá, de magasról. :-PPP 

Beszippantott, megrágott, és kiköpött magából ez a sorozat – de… Istenem… ez egy vérbeli „helluva ride” volt, Barátaim, aminek nagyszerű élmény volt a részese lenni. :thumbsup: 

Hja, és a cím: a „Below” – nem azt jelenti, hogy „mélytengeri szörnyeteg”, csesszétek meg :-PPP… hanem azt, hogy „A FELSZÍN ALATT” mi minden, mennyi minden húzódik meg: titkok, hazugságok, sebek és fájdalmak, téveszmék és konspirációk, emberi aljasság… és megrendíthetetlen, soha nem múló szeretet. :megarespect: 

A magyarítás sima, nyers, egybites clickbait – kár érte… :-P

Lanterns s01 & Reina Roja 2: Loba Negra s02

 Lanterns s01 

„In brightest day, in blackest night,
No evil shall escape my sight.
Let those who worship evil's might
Beware my power – Green Lantern's light!”

Eleinte arra gondoltam… ez annyi kínosan ciki/gagyi, hogy a fal adja a másikat… Zöld Gyűrű, mi?! („A Sok Zöld Gyűrű mind fölött!” :-P) Meg Zöld Lámpás? („Hejhó, hejhó, bányásztörpének lenni, de jó! Tralallala…” :-PPP) 

…aztán megjelent Hal Jordan (Kyle Chandler) és John Stewart (Aaron Pierre) és megdöbbenten, elhűlve arra gondoltam… „basszus, az életbe’ nem láttam még két ilyen ellenszenves főhőst/szuperhőst…” 

Remek egy felütés, nemde?! :-P 

A mai napig meg nem mondom, hogy miért néztem meg az első három epizódot… fel nem fogom… azt meg, hogy miért néztem meg az első három rész után a negyedik epizódot is, az meg egyszerűen… misztérium… :-OOO 

Annyira rossz volt/nem tetszett az első három etap, hogy azt elmondani nem tudom… szerintem, katasztrófaturistaként kísértem figyelemmel (mint a vele majdnem párhuzamosan futó „Stuart Fails to Save the Universe” – amit gyönyörűen/gúnyosan végig is kísértem a nullás és mínuszos epizódokkal sormintázott, béka segge alá tartó évadban… :-PPP), és vártam, hogy mikor fröccsen szét, ahogy földbe csapódik… :-PPP 

…ám a negyedik rész életjeleket mutatott… és én arra gondoltam: „na… nézd már… még lehet belőle valami…??”… 

…és az ötödik epizódot megtekintve… köpni-nyelni nem tudtam: mintha egy egészen másik széria kezdődött volna… tele élettel… halállal… keserűséggel… fájdalommal… EMBEREKKEL. Akikről immár elhittem, hogy létezhetnek. 

A hatodik még feljebb lépett… a hetedik arra is lapot húzott… és a nyolcadik, befejezőrész… feltette a koronát az egészre. :respect: 

A semmiből, a nihilből, a középszer/szarból… elképesztően döbbenetes módon kinőtte magát – és számomra(!) egy rohadt emlékezetes, szerethető sorozat lett, amit tudok és akarok is dicsérni: és várom a folytatást. :respect: :thumbsup: 

A végére megszerettem, és egyfolytában vágytam Hal és John újabb és újabb beszélgetéseire, beszólásaira… basszus: bajtársiasságára, mentor és tanítvány kapcsolatára – amitől az első három részben még állandóan kinyílt a zsebemben a bicska… 

Ez a Zöld Lámpásos szuperhősség szerintem… akkor is… hm… hülyeség, na… (a Lámpa a Gyűrű „power bank”-ja :-P) de a sorozatnak sikerült megtölteni (nem, nem a gyűrűt feltölteni :-P) olyan emberi dolgokkal, amiktől élőbb, lélegzőbb, létezőbb az egész (fura) miliő… 

…Ulrich Thomsen egy elpazarolt színész ebben a sorozatban… Nathan Fillion meg egy másik :-P…  és Kelly Macdonald-ot is kinyírták számomra, mint a Dept. Q gyönyörű (és elérhetetlen) pszichológusnőjét: itt rendesen a földre rántották az „éteri szépségből”… sajnos… :-/// 

De az, hogy mi a dolga az embernek az életben… miért milyen ár éri meg… megfizetsz-e bűneidért, hibáidért, tévedéseidért… és hogyan, mivel… és hogy fel tudsz-e állni a földről, ahová lelöktek, ahol megtapostak… azt gyönyörűen megmutatja. :respect: 

Kíváncsi lennék, hogy innen hová, hogyan akarnák folytatni… 

Igen, nézném tovább. :sör: 

„In brightest day, in blackest night,

I’ld embrace my fear. I’ll do what’s right.

I choose this ring. I choose this fight.

In service to this Lantern's light!” 

 

*= nem is tudtam, hogy milyen sokféle Lanterns’ Oath létezik. Mondjuk, a Red Lantern Corps „Rage Oath”-ját érdemes megsassantani… mert az elég kemény… :sör: Nem idézem be, mert _ez_ a Lanterns-sorozat, amiről írtam, nem abba az irányba megy.

  

Reina Roja 2: Loba Negra s02 

100%-ig… 1000%-ig(!) biztos voltam benne, hogy ez a sorozat nem fog hibázni: regényből készült, ami bestseller – elrontani sem lehet! 

… 

Nos… 

Most azon morfondírozok, hogy vajon _tényleg_ ilyen szar a könyv is…? Vagy „csak” a filmkészítők cseszték el az adaptálást…? 

Igazából – teljesen mindegy. A végeredmény… rohadt nagy csalódás, egy hatalmas pofára esés. 

Az első évad összetettsége és misztikus, thrilleres izgalmai után – kaptunk egy egybites, faékszerű „sidequest”-et… ami semmilyen téren nem érdemel annyi figyelmet és pontot, mint a nagyszerű első évad. 

Hiába raktak az utolsó részre egy showdown-t, és hiába ért véget egy szarkupacból előrángatott, pofátlanul aljas cliffhangerrel – az semmit sem javított a végső megítélésen. Sőt. :-PPP 

Amennyire remek volt az első évad… amennyire vártam ezt a másodikat… most pontozni sem vagyok hajlandó ezt az egészet. Ez egy üres és érdemtelen életrablás, nem több. Menjenek a francba. :-PPP

A KSH végtelenül aljas és hazug meséje...

...és a rögvalóság.

 1.) "A 3 fivér" - a fivérek jó esetben ketten voltak, rosszabb esetben csak egyikük született meg, ugyanis a szüleik rájöttek, hogy a honi viszonyok között képtelenség több gyermeket vállalni.

Vagy nem csak három fivér volt, hanem még négy nővér is... így szorongtak-feszengtek(-nyomorogtak) heten... és végig lesben állt a gyámhivatal...

 

2.) Maradjunk annál, hogy hárman voltak: egyikük külföldre ment, gyümölcsöt szedni - gyakorlatilag rabszolgaként tartják azóta is, szülei és testvérei nem is hallottak róla soha többé... A másikuk hetezni jár Pestre... a felesége és a gyerekei alig látják... szeretetet nem érez... csak irgalmatlan ürességet... és fájdalmat... de legalább a pénz, amit hazahoz, na az legalább!... pont elég arra, hogy ne haljon éhen a család, és tető legyen a fejük felett. De előrelépésről álmodni sem lehet... és egyre inkább a válás réme vetül rájuk... 

A harmadikuk maradt helyben: közmunkás lett, 70.000-ért... ez még arra is kevés, hogy éhen haljon..

 

3.) Egyiküknek nincs, és nem is lesz soha gyermeke... és ami a legszomorúbb... hogy talán jobb is így.

A másikuk megnősült, van is gyermek (legyen mondjuk éppen három), de az apjukat havonta nyolc(!) napot látják... olyan nekik, mint egy távoli nagybácsi... sosem fognak tőle fiús, férfias dolgokat tanulni... csak a megkeseredést és a kiüresedést látják néhanap az arcán... a szavak, amiket kimond, nem szeretettől vannak átitatva... hanem csak cinikus, keserű fájdalommal.

A harmadikuk "összeállt" egy helyi nehézsorsúval... szerencsére csak egy közös gyermekük van... de az asszony hozott még a kapcsolatba két "sajátot"... a hetvenezres "bevétel" semmire sem elég, mindennaposak a veszekedések, ordítozások, a gyereksírás... a ház, amiben öten laknak olyan lepusztult, állattartásra is alkalmatlan lenne egy normális országban... kezdetben havi, később már heti rendszerességgel jár hozzájuk a gyámhivatal... és az asszony már másfelé kacsingat... a férfi pedig inni kezd...

 

4.) Az országban közben évről-évre kihal egy teljes kisváros... és egyre fogy a népesség... 2026-ra Baja teljes lakossága tűnt el... nyom nélkül... és erre senki (főleg a KSH...) rá se bagózik...

 

5.) Egyikük, legyen ő a "hetezős", még idejében észbe kap (így szép a mese...), és eladja a szegény kis házát, nyakába veszi az egész családot... és külföldre mennek. Tisztes szegénységben kezdenek, de apa, anya és a gyermekek is meglátják a jobb világ ígéretét: dolgoznak, tanulnak... és 10 év múlva... már egy másik ország megbecsült állampolgárai... gyermekeik még beszélnek magyarul: unokáik már nem fognak. Anya szívfájdalommal emlékszik az Óhazára... és csendben sírdogál, amikor honvágya van. Ám legbelül tudja, ha otthon maradnak, már elváltak volna... Apa csöndes, mélyen parázsló haraggal emlékszik arra, hogy mi volt... "amott"... a lelketlen, lassan pusztító hetelés... a garasok(!), amit 9-10 óra megfeszített, embert próbáló munkával megkeresett... Itt pedig megbecsült szakmunkás: takaros házzal, saját autóval, a gyerekek szép, és támogató iskolába járnak, hétvégente kirándulnak... és évente már kétszer tudnak elmenni nyaralni (odahaza egyszer sem tudtak... soha...). Apa azt is tudja, ha otthon maradt volna, ő már nem élne - idekint felfedezték az alattomos betegségét, és remek orvosok, fantasztikus kórházakban vették elejét az életére törő, gyilkos kórnak. Így most láthatja a gyermekeit felnőtté válni... talán még az unokákat is megéri...

 

6.) Az immár külföldre költözött "hetezős" 75 évig él. Pusztító fizikai munka után, amit idehaza végzett, és az elhanyagolt (vagy észre sem vett...) betegsége okán, amit odakint sikerrel meggyógyítottak - ez egy nagyon szép kor. Felesége, gyermekei, és unokái állnak sírja fölött... mindhalálig szeretve és megbecsülve múlik el a világból.

A korán kiment testvér, aki rabszolga lett... róla nem tudni semmit. Talán megszökött a fogvatartóitól, és elmenekülve új életet kezdett... vagy egy este csendben meghalt az alultápláltság és a brutális fizikai munka miatt... és elásták valahol azokon a földeken... ahol dolgoztatták... Csak Isten tudja, mi történt.

A közmunkás testvér alkoholista lett... az asszony elköltözött tőle mindhárom gyerekkel... ő meg ott maradt a házban, amit lassan uralma alá vett az enyészet... fűteni nem tudott, az ablakon nejlonzsák... és az ital hamis, gonosz meleget adott... ami elbódította a lassan tompuló elmét... és egy téli éjjel halálra fagyott saját házában... 48 éves, amikor kábult álmából halálban ébred. Köztemetést kapott, nem akadt senki, aki eltemettette volna... de jobb is így: a temetése tönkre tette volna és adósságcsapdába hajszolta volna az asszonyt és gyerekeket... Nem sírt utána senki se. Még a statisztikába sem került bele. Nehogy lerontsa a szép számokat.

 

 

Tudom, nem szép ez a mese: de épp ilyen az élet, mainapság. Vagy még ennél is rosszabb...

 

 

Mocskos, aljas, hazug férgek vagytok valamennyien. Megvetlek benneteket, szarházi KSH.

Ann Droid s01

 

Már régebben megnéztem – valamikor még a Hope előtt… –, de mindig „elétolakodott” egy másik rivjú (nyilván ennek is egyértelmű oka(i) van(nak)… :-/ ). Ám most nincs semmi „nagyobb” élményem, szóval, bepótolom a beszámolót. :sör: 

Nem mintha nem lett volna jó a sorozat – nem mintha ne lett volna kellemes időtöltés/szórakozás… csak (_„csak”_...) nem ugrotta meg a „nagyon jó”-szintet, ami igazán emlékezetessé, megkerülhetetlenné teszi. 

Pedig ahogy indult – az első három rész –, nagyon úgy tűnt, hogy zseniális lesz… de a sorozat második fele, az utolsó három rész… már egy másik, alacsonyabb ligában játszott: és igazából _ott és úgy_ is vicces és szerethető volt, csak… valahogy elveszett a súlyának és értének a… ha nem is a „nagyobb”, de a „szebbik” része. 

Ugyanis az első három epizódban nagy hangsúlyt kap az időskori… minden. És annak hatalmas szíve van. :respect:

Ahogy a droid próbálja megérteni az emberi lét elmúlásának fájdalmát és keservét, ahogy a megöregedés egyre jobban kiszolgáltatottabbá teszi az embert mások, valakik (…valamik…) segítségének, az emberi gyarlóságok, apróságok jelentőségét (szentimentális vén hülye vagyok… de az első rész „virágültetéses”-jelenetén rendesen elérzékenyültem…), a kapcsolatok bonyolultságát, fontosságát… és azok hiányának fájdalmát… az valami gyönyörű. 

Mondanám, hogy „tanmese”, de nagyon rosszízűnek találom ezt a kifejezést… pedig tényleg az: figyelemmel kísérhetjük, ahogy a droid tanul – „emberül”. 

Ennek az első etapnak a zsenialitását nem csak a tündéri Sue Johnston-nak és a zseniális író-főszereplő Diane Morgan-nak köszönhetjük, hanem a többi fantasztikus idős barátnak, mint az imádnivaló Kathryn Hunter, a jópofa öregúr David Hargreaves és az elképesztően különc über(?) taxis, Danny John-Jules – utóbbi ritkán és rövid időkre jelent csak meg… de akkor mindig nagyon röhögtem.

:-DDD 

Ám jelen van a sorozatban a Sue Johnston fiát alakító Paul Ready, aki egy csetlő-botló lúzer – de ő hozza be Sue életébe a droidot, mert „nem ér rá” az anyjával foglalkozni. Szarul hangzik, de ezzel tényleg jót tesz mindenkinek.

Ám sajnos a második három rész már Paul-t teszi a fókuszba, és rájöttem, hogy ami vicces mellékszálként mulattatott, az már egyáltalán nem tetszik annyira fősodornak… :-/

Ráadásul a sorozat végére Paul „bekavar”, és immár ő akarja eltüntetni a droidot az anyja mellől… és ezáltal a kedves, csetlő-botló hülye hirtelen ellenszenves köcsöggé válik… :-/// 

…és a végére megérkezünk: Paul rátalál Melody-ra, a gyönyörű szexdroidra (akit/amit éppen szexuális partnernek gyártanak – míg az Ann Droid kifejezetten segítőtárs és tilos vele szexelni :-) –, akit a tényleg eszméletlenül szép Carla Woodcock alakít (akiről nem találsz egy olyan képet a neten, amin ne lenne káprázatos :amazing: ). 

Egyébként, Carlá-t az előző „szextulajdonosa” azért dobja/dobta ki, „mert túl okos” – Paul meg ugye… ;-) Szóval, megágyaztak (a szó konkrét és átvitt értelmében is ;-) ) a következő évad egyik poénforrásának – a csodaszép, okos szexdroid, és a szerencsétlen lúzer társkapcsolata. 

Őszintén szólva, ha jobban belegondolok… ebben a sorozatban a férfiak csak végletekként (…véglényekként…) vannak jelen: vagy töketlen lúzer – vagy önző, beképzelt, macsó seggfej… és a kettő között meg van a szerethető (vén vagy ifjú) hülye… Egyértelmű jele annak, hogy a férfiak „egybites, csak dugni akaró ösztönlények”, miszerint már egy szexdroid – ami az ő, a tulajdonos férfi imádatára, és a vele való intim partnerségre van gyárilag programozva! – is „túl okos” nekik. Mert ezeknek semmi sem elég jó… :-PPP Pont megfelelő lenne nekik egy 80’-as évekbeli (igazából  ’78-as, csak Magyarországon ’81-ben volt bemutatva) „Foul Play”-es, „Óvakodj a törpétől”-ös, Dudley Moore-os gagyi guminő… :-DDD 

Értem én, hogy Diane Morgan sokat látott és nyilván és egyértelműen lesújtó a véleménye a férfiakról – és attól, hogy a sorozat nézése közben jól szórakoztam és láttam a karikatúrát (amiben magamra is ismertem… itt-ott… ;-) ) –, de utólag arra gondolok… azért lehetett volna _egy_, csak egyetlen egy férfi, aki szimplán csak… mittomén… „normális”. „Nooormális?!” :-/ De lehet, hogy tényleg nincs ilyen közöttünk, nem ismerek mindenkit… :-PPP 

Összegezve, ha az első felét nézem a sorinak, akkor 9/10 – ha a második felét, akkor 6/10… és inkább hajlok a végső verdiktnél a 7/10 felé. 

Nem tudom, hogy nézném-e tovább a második évadot: ha az emberi lét alkonyával foglalkozna, akkor szívesen – ha a lúzer, szerencsétlen férfi, és a szépséges és okos szexdroid közötti szakadék kiélezésével fog és akar foglalkozni („mennyivel értékesebb egy szép és okos, programozott szexdroid, mint egy faékszerű, vértolulásos férfiállat”) akkor lehet, hogy inkább skippelném. :-P 

Heart of the Beast – A vadon szíve… és Avery, the Poke Kid

 

 „– Ez mélyre ment…”

 „Jack London – A vadon szava” – „A vadon szava” – 1972, angol-francia-norvég-nyugat-német-olasz-spanyol koprodukció, főszereplők: Charlton Heston, Raimund Harmstorf. 

Szerintem a filmet láttam először, csak utána olvastam a könyvet… de azt többször is, mert sokkal jobbnak találtam a könyvet, mint a filmet. 

A „Heart of the Beast” magyar címválasztása határozottan erre a Jack London műre kíván rímelni… ami nem mondom, hogy rossz ötlet… de igazán nem is tetszik: mert rohadtul _nem_ a „vadon szívéről” szól a film. Hanem egy ember és egy kutya holtig tartó barátságáról… egymás mellett való elkötelezett és megtörhetetlen kiállásukról. 

Eszméletlen egy film: egyszerre minimalista – és maximalista. 

Minimalista: hisz’ gyakorlatilag kétszereplős (J.K Simmons és Anna Lambe csupán dramaturgiai okból szerepelnek  – jelennek meg vásznon –, hogy a rendező „elmondhasson” velük, általuk olyan dolgokat, amiket a két főszeplő interakciójából nem lehetne „kicsikarni”, mondhatom akár azt is, hogy NPC-k…) – és maximalista: mert olyan elképesztő gyönyörű nagytotálokkal mutatja be nekünk az alaszkai vadont, hogy az ember nem tud mást tenni, csak minden érzékével átadja magát a látványnak… és a képeket látva nekem Széchényi Zsigmond jutott többször eszembe… ha egyszer sok pénzem lesz (...), szeretném állomásról-állomásra végigjárni az "Alaszkában vadásztam" helyszíneit... 

A kutyás filmekkel való problémáimat már többször kifejtettem itt nektek, röviden: a kutya a képen _mindig_ a saját, _igazi_ gazdájára figyel, az ő utasításait követi… és ez rohadt kiábrándító tud lenni, amikor az ember azt látja, hogy a kutya „elnéz” a főszereplő mellett. 

Itt azért sikerült ezt a minimálisra szorítani, ezt el kell mondjam a film javára – eszméletlen melót öltek bele. :sör:

Ember és kutya… Kutya és ember… útja, közös küzdelme a vadonban: ennyi a történet. 

Zúgó hegyi folyó, mocsár, vihar, medve, farkasok… 

„Ez a vidék kifogott rajtam” – hangzik el a filmben, és én arra gondoltam, minden szeretetem, tiszteletem és Alaszka-imádatom ellenére úgy gondolom: az a vidék egy gyönyörű, elképesztő, mesés… halálcsapda. Ahol minden meg akar, és meg is tud(na) ölni… és hiába valaki a legkeményebben kiképzett kommandós, az alaszkai vadonban az könnyen kevés lehet… 

A történések kegyetlenek – a farkasokkal való harc pedig vérfagyasztóan irgalmatlan… 

…de az egész történetet átszövi a szeretet, az ember és kutya… kutya és ember egymás iránt érzett elköteleződése… ez ad lüktető szívet és törhetetlen gerincet a filmnek. :respect: 

Igen, van benne szív: de az nem a „vadoné” – a vadon a gyilkos: néha gyönyörű, többször rémisztő, és mindig kíméletlen, jeges szívű gyilkos, ami minden benne járó életére tör. 

… 

A filmet 16 éves korhatár-ajánlással vetítik – ami egy baromság. 

Én elvittem rá Mátét… és életében ez a film adott neki a legtöbbet, ebben biztos vagyok. 

Olyan szinten ütötte szíven, hogy magam is megdöbbentem azon, milyen túláradó érzéseket keltett benne. 

Százszor többet ért, mint bármelyik szuperhősfilm. Nekem meg százszor többet ért, hogy ott lehettem ekkor mellette, amikor átélte… :leborul: A rivjúm első mondatát ő mondta, amikor végre meg tudott szólalni… :leborulújra: 

Én túl vén és megkeseredett vagyok, láttam már sok mindent… de simán adom én is 8/10-re az élményt. Máténak pedig… megfizethetetlen volt, úgy hiszem… :respect: 

 

És szeretnék még valamit megosztani veletek – tegnap tudtam meg ezt a hírt, és vittem magammal a moziba is… és ezért szeretném ezt az élményt egy Igazi Hős emlékének ajánlani: nekem az Ő bátorsága, az Ő hatalmas szíve, harcos lelke visszhangzott filmben. 

Avery, the Poke Kid nem az alaszkai vadonban harcolt a farkasokkal – a saját városában, otthonában csatázott, a nap minden egyes percében… mindegyikünknek eljön egyszer az a csata, amit nem tudunk majd megnyerni… ám Averynek kegyetlenül, szívtelenül, igazságtalanul korán jött el ez a pillanat… 

…nem, nem tudok Avery egyik videójából sem beilleszteni… nem megy… annyira fáj, hogy elviselhetetlen… klikkeljetek a linkre fentebb, ott a youtube csatornája... 

BeardDadCardz (Phill Faust) videóját illesztem be ide, aki nagyon szerette és közösségével együtt támogatta Averyt… :respect: 

„The strongest person I’ve ever met” 

 

…és egy édesanya történet Avery kapcsán… 

„Bear shared how Avery’s story helped her through her own child’s battle” 

 

Nyugodj békében, Drága Kisfiú… emlékezni fogunk Rád. Én biztosan nem foglak elfeledni