Megint van két film, ami… ha nem is 10/10-es,de… határozottan kedves, kellemes, szerethető élmény lett. :thumbsup:
Mondhatják, hogy nem önéletrajzi ihletésű… mégis… sokszor úgy éreztem, hogy ez valahogy George Clooney életét is megmutatja/bemutatja nekünk.
Egy nagyon kedves, keserédes óda ez a mű a mindenkori filmsztárhoz: aki feljut a csúcsra, ott is marad… és közben annyi mindent áldoz fel a karrier oltárán, hogy azt végiggondolni is fáj…
"And now… Wait, Dad! You're missing it!"
De Jay Kelly – egy életműdíj átvételére utazva – végiggondolja. Hogy mikor fordult jobbra, vagy balra: mikor engedett el valamit azért, hogy megfoghasson valami mást – mikor bántott meg embereket, mikor lépett túl, tovább kapcsolatokon, és közben csak egy cél lebegett a szeme előtt: csúcsra jutni, aztán pedig a csúcson fennmaradni.
Nagyszerű az alkotásban Adam Sandler lojális menedzser alakítása is: aki életének nagyobb részét tölti Jay-jel, mint a saját családjával… és a végére ráeszmélnek: ők ketten vannak ott mindig egymásnak, amikor már senki más…
Jay pedig nézi a boldog, átszellemült arcokat a díjátadón, akik őt ünneplik, és a filmvásznon sorjáznak a részletek az életének filmjeiből: az emberek mosolyognak, megrendülnek, átszellemülnek, és süt róluk – Jay Kelly filmjei mindegyikükre hatással vannak, voltak.
Jay nem mondja ki, hogy akkor mégis megérte, ezért megérte… de jó érzés tölti el (az egyszeri nézőt szintúgy), hogy az a rengeteg áldozat, amit meghozott – az a rengeteg mindenki, akiket feláldozott… – az útja során… talán a nézők szeretete kompenzál ebből valamit. Nem biztos, hogy így van – nem biztos, hogy aki/ami elveszett ő/az „kompenzálható” – talán, ha újra kezdhetné, inkább mindig másik irányba fordulna, amikor útkereszteződéshez ér… de ez volt az élet, ami mögötte van: sok árnnyal, sok árnyékkal… és sok rivaldafénnyel…
Engem szíven ütött a végére Jay Kelly – és azt mondtam: ez egy nagyon szép film volt. :respect:
"Can I go again? I'd like another one."
Nem vagyok egy Dirty Dancing, meg Flashdance rajongó – oké, a Staying Alive viszont eléggé bejött. :-P ;-)
És nem mellékesen, de Gene Kellyt és Fred Astaire-t mindig imádtam, minden filmjükben – és szerintem láttam is minden filmjüket. :leborul:
Egyszer egy olyan táncos filmhez is volt szerencsém (a címe nem ugrik be, mea culpa), amikor egy mexikói lánnyal akar főhős táncolni, és elmegy a szüleihez, hogy kikérje a lányt. Az apa foghegyről megkérdi: és miféle táncokat akarsz a lányommal? mire a srác kétségbeesetten bemondja: paso doble. Az apa – igazi gengszter típus – rezzenéstelenül nézi, majd kiböki: mutassátok meg. A fiú és a lány (akik eddig valami egészen mást táncoltak) rögtönöznek ott valamit – és az apa rájuk mordul: ez neked paso doble?! Kiált az asszonyának – aki egy kerek, gömbölyű asszonyság –, és elkezdenek táncolni: a nő szinte csak egy helyben forog valami kasztanyettával… és a gengszterforma férj meg körbetáncolja: lassan, eltúlzott mozdulatokkal, de olyan sütő szenvedéllyel, amit soha, semmilyen tánc közben semmilyen filmben nem láttam. Majd abbahagyják, és kevélyen odaköpi a fiataloknak: ez a paso doble!
Le voltam nyűgözve. Pedig nem tudok és nem is akarok táncolni. De ez a tánc… aztamindenit! A retinámba égett.
És amikor elém ugrott a 10Dance és láttam, hogy paso doble… baszki, ezt látnom kell!
Nekem soha az életben nem volt bajom a melegfilmekkel: heteró vagyok, imádom a női nemet (mondjuk, a női igent még jobban…), de mindig azt mondtam: ha két ember szereti egymást, akkor azt én már elfogadom – az nekem szép és tiszteletre méltó, az ilyen szereplőknek tudok szorítani.
Ez a két srác… valami elképesztő. Oké, én nem vagyok egy táncrajongó, aki kenem-vágom, hogy ki-hogyan táncol… de meg voltam győződve arról, hogy Ryoma Takeuchi és Keita Machida tényleg profi táncosok, és a filmben mint „amatőr” színészek szerepelnek.
Nos, ez nem így van: ők tényleg színészek – de elhittem róluk, hogy professzionális táncbajnokok. :respect:
Keita Machida a standard táncok bajnoka: waltz, foxtrott, quickstep, tango, wiener waltz – míg Ryoma Takeuchi a latin táncok királya: rumba, samba, paso doble, cha-cha-cha, jive.
Más oldalakon „eveznek”, de mindketten maximálisan tisztelik a másik tudását és teljesítményét.
Keita a „jég”, a hideg, kimért profi – Ryoma meg az izzó szenvedély.
És egyszer csak úgy alakul, hogy meg kell tanítaniuk a másikukat a saját versenyszámaikra – és ehhez egymással (is) kell táncolniuk. Sokszor.
Kiszámítható… de nagyon kellemes film, és a legvégén, az „örömtánc”… hááát, bonyek… nem mondom, hogy nem néztem leesett állal. :respect:
Örültem, hogy úgy ért véget, ahogy – nem lett negédes, nem lett nyálas… egyszerűen feelgood lett.
Nagyon kellemes filmélmény volt, le a kalappal a táncosok előtt. :respect:
