Longmire s01e02 – The Dark Road

„A hangulat” – adtuk a választ szinte egyszerre a Kedvesemmel, hogy mi is a jó ebben a sorozatban. :-)

Mert, hogy _jó_ és továbbra is mindkettőnknek tetszik, az kétségtelen. :thumbsup:

Illetve, jobban belegondolva, eddig mindkét résznek érdekes és fordulatos volt a története is, az aktuális nyomozás. Mert – ha eddig nem mondtam volna – egy rész-egy eset mintára vannak felfűzve az epizódok, istenigazából átívelő szál nélkül… csak egy-egy haloványlagos utalás van arra, hogy korábban Longmire-rel történtek… kemény dolgok. Amikről nem szívesen (egyáltalán nem!) beszél, és lidércnyomás-szerűek a bevillanó képek is…

Szóval, a hangulat, ami nem is annyira „vadnyugati”, mint inkább poros kisvárosi, ahol mindenki ismer mindenkit – de mindenkinek megvannak a maga kis titkai.

És, poros, unalmas kisváros ide, vagy oda, mégsem csupán tyúklopási ügyek és kocsmai verekedések „színesítik” a seriff és emberei munkáját, hanem eddig mindkét alkalommal gyilkosság történt. Ráadásul olyan, amit az ember nem érez… hm… tehénen gatyának :-) miszerint „micsoda dolog már, hogy egy ilyen isten háta mögötti porfészekben állandóan megölnek valakit?!”. Valahogy sikerül ezt úgy adagolniuk a néző felé, hogy nem támadnak efféle gondolatai.

Robert Taylor egészen kedvelhető figura, a maga karcos, baltával faragott módján… mi legalábbis kezdünk erősen szimpatizálni vele. :sör: :-)

Katee Sackhoff engem továbbra is végtelenül irritál… a maga minimális „színészi eszköztárával”… ami az ő esetében legalábbis eufémisztikus túlzás :-P… de igyekszem ezzel férfiként megbirkózni. :-)

A többiek meg továbbra is (élükön Lou Diamond Phillips-szel…) a „futottak még”-kategóriát erősítik. :-/

Ráadásul a „The Dark Road” részben még csak „gunfight” sem volt… mégis nagyon bejött ez az epizód. :sör:

Igen, így, visszaolvasva, be kell látnom, hogy gyakorlatilag minden ellene szól annak, hogy bejöjjön nekem ez a sorozat… És mégis bejön. :sör:

Érdekes, hangoznak el benne néha olyan triviális mondatok, amiket az ember már 100x hallott – és látott körülötte giccsesebbnél-geilebb jeleneteket… de valahogy a Longmire képes ezeket a mondatokat hihető és szerethető tartalommal megtölteni.

És nagyon jól állnak neki ezek a pillanatok. :respect:

„Son... You're gonna take my hand.”

Nem tudom, hogy mikor fogom megunni (mert meg fogom…) az egy rész-egy eset cselekményszövést… de egyelőre mindenképpen maradok Walt Longmire-rel. :sör: