Nos, ezzel az epizóddal búcsút is veszek a Touch-tól… nem annyira fájdalmasat, mint inkább csalódottat. :-/
A séma ugyanaz, a sablon változatlan – és ezért a jelenetek összekapcsolása, és a végső „katarzis” egyre súlytalanabb. :-(
Nincsenek átívelő, mögöttes, magasabb szintű összefüggések: Jake bedob egy számot, Jack… izé… Martin Bohm :-) pedig keresi, hogy mi a fenét jelent, és – jéé…! – naná, hogy itt-ott-amott mindig belefut, ami vezeti a „végső beteljesedésig”. :-/
Ennél a résznél már a Kedvesem is kifakadt, hogy „milyen idegesítő ez a gyámügyes csaj” – pedig én pont úgy érzékeltem, hogy már „dolgoznak” a szimpatikusabbá, emberibbé tételén… viszont ez a része már pont nem érdekel minket. :thumbsdown:
A legfájóbb az egészben nekem Kiefer volt: míg Jack Bauerként folyamatosan hitelesnek éreztem, teljesen eggyé vált a karakterrel, addig ebben a harmadik részben volt két konkrét pillanat is, amikor azt mondtam: „bakker… nem játszik, hanem… ripacskodik”. :-( Ez azért rendesen rosszul esett tőle…
Mintha ő maga sem szeretné, vagy nem találná karaktert… vagy nem találna elég komoly kihívást Martin Bohm szerepében.
Ami azért annyira nem véletlen: mivel _valóban nincs benne_ komoly kihívás. :-(
Ezen rész végén lévő „katarzis” már nem szabadított fel bennem endorfinokat… úgy néztem-néztem… hallgattam-olvastam Jake levezető monológját… és olyan üresnek, semmitmondónak éreztem az egészet, hogy az az elképedt kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy „És? Ennyi…?!”.
Sajnos, igen. :-( Ennyire futotta. :-(
Azt hiszem, találok magamnak jobb negyvenegynimennyi perces elfoglaltságot hetente, mint a Touch. :cancel:
Nálam már az első rész után cancel lett. Touché!
VálaszTörlés