Nem azért nem blogolok, mert lusta vagyok, vagy mert nem
érek rá – hanem azért mert marhára nem találtam olyan filmeket, amiket érdemes
lenne kiblogolni.
Ami rosszat láttam, az amolyan középsz@r volt: annyira
nem rossz, hogy kibukva írjak róla valami vitriolosat – annyira meg nem jó,
hogy érdemes legyen szót vesztegetni rá. :-P :-/
De most végre (nagy nehezen…) összeszedtem két remek
alkotást, amikről beszámolok nektek. :sör:
The Highwaymen
Bonnie és Clyde balladáját már sokszor és sokan „megénekelték”:
a „két szegény, űzött, törvényen kívüli szerelmes”, rosszabb esetben: „mint amerika
romantikus robin hoodjai”.
Valahogy az nem nagyon került „előtérbe” :-PPP hogy hány
embert öltek meg habozás és irgalom nélkül.
Döbbenet, hogy miközben a net tele van olyan oldalakkal,
amik azt elemzik, hogy „szegény” Bonnie és Clyde milyen brutálisan került
levadászásra, addig az áldozataikkal alig egynehány oldal foglalkozik.
És ha van egy kis időtök – nem kell sok, ígérem –, akkor
olvassátok el benne azt a pár bekezdésnyi interjút, amit szerintem az 1967-es Warren
Beatty és Faye Dunaway fémjelezte „Bonnie and Clyde” film kapcsán
készített Mike Royoko az áldozatok
családtagjaival.
Mike Royko's Bonnie 'n' Clyde "The Sad Side"
This article, by the late columnist Mike Royko explores the lastings effect that the Barrow killings
had made on the lives of four of the victims family members. Those interviewed, were the sons of
Constable Cal Campbell, Sheriff E.C. Moore, Marshal H.D. Humphrey and Constable Wes Harryman.
Nem tudom… nekem azért elszorult a torkom, miközben
olvastam…
„You’re the first
person to ever ask me about this. I’ve wondered if someday somebody wouldn’t
think to write about this side of it.”
„My mother left
with three children to support.”
„The roughest thing
for me was growing up without a father. My grandfather was helpful and
understanding. But isn’t the same.”
„Many critics say
the movie is „realistic”. Clyde is handsome, Bonnie is a beauty. They are fun-loving,
even cute, dashing and very human. You
can sympathize with them. (…)
Of course, there’s
not much in it about the nameless, faceless dead men. Or the orphans and widows
and the never-healing scar of a man who never knew his father.”
...
Mivel nyáron már kies hazánkban is lesz Bonnie és Clyde _musical_, bonyek :-P talán éppen
időszerű, hogy a nagyközönség elé kerüljön a másik oldal története: Frank Hamer és Maney Gault.
Bonnie és Clyde kíméletlen gyilkosok voltak, akik azonnal
kivégeztek bárkit, aki újukba állt.
És amikor végre embereikre akadtak Hamer és Gault
személyében, akkor mindjárt áldozatként gyászolta őket a „lelkes utókor”. :-PPP
Komolyan, a rendőrgyilkosságok után a legocsmányabb része
a filmek az, amikor az utca embere(i) lelkesen sikoltozva, filmsztárként
rajongva veszik körül a két gyilkost – de a legundorítóbb az, amikor a
holttesteikről próbálnak meg vicsorogva-sikítva letépni egy-egy „szuvenírt”:
ruhadarabot, ékszert, hajtincset, gyűrűt – az ujjal együtt…
…oké, az agymosásnak vannak szintjei – körbenézek kies
hazánkban, és látom… :-P :-/ –, de az, hogy rendőrgyilkosokért „rajongjanak”
emberek tömegei… az azért már majdnem a legalja, azt hiszem.
A filmben Kevin
Costner személyesíti meg Frank
Hamert (Francis Augustus Hamer 1884-1955)
és Woody Harrelson formálja meg Maney Gault-ot (Ben Maney Gault 1886-1947)… és elcseszettül remek alakítást
nyújtanak mindketten. :respect:
Oké, a képeken kissé túlzok: sokkal kevesebb benne a
lövöldözés, mint amennyire láttatom – mert inkább türelemjáték volt ez. Kitartó
hajtóvadászat.
1934 január 16-án Bonnie és Clyde megtámadták az Eastham
börtönfarmot, ahonnan 4 elítélt bűnözőt szabadítottak ki. Ezzel telt be végleg a
mérték, és megbízták a feloszlatott Texas Rangerek kapitányát, Frank Hamert, hogy vadássza le a
párost. Hamer azonnal felvette a kapcsolatot régi fegyvertársával, Maney Gaulttal, és vérebként vetették
magukat a nyomra. És május 23-án megtették, amit kellett.
Hamer és Gault gyakorlatilag a kocsijukban éltek
négy hónapig: ott ettek, ott aludtak, egy nap olykor 800 kilométert is
vezettek, hogy nyomon maradjanak – mivel Clyde egy-egy éjszaka alatt akár 700
kilométert is levezetett.
Mindenki tudta, hogy Clyde nem fogja élve megadni magát,
és hogy olyan, mint a veszett kutya.
Hamer és Gault olyanok, mint a vérszagot fogott
kopók: szívósan és következetesen, fogvicsorogva tapadnak a nyomra, amiről
senki és semmi nem térítheti el őket.
Eszméletlen hatásos, és megdöbbentő film volt: mert ezt a
„másik oldalt” mindeddig soha nem láthattuk, csak annyit tudtunk, hogy „szegény Bonnie-t és Clyde-ot gonoszul csapdába
csalták és orvul rajtuk ütöttek”. :-P
…
Szerintem, minimum must see. :respect:
Entanglement –
Gubancos élet
A film végén Katicám megsértett. Igen, igen, csúnyán
beszólt nekem.
Azt mondta: „_végre_ egy tényleg jó filmet mutattál!”.
Vettem egy mély levegőt… elszámoltam tízig… aztán
rájöttem, hogy ez kevés, inkább még számolok tovább… és
ezeregyszáznyolcvankilencnél végre meg tudtam szólalni…
Rámutattam, hogy ez így, ebben a formában nem igaz – és
felsoroltam még vagy nyolc filmet, amit nélkülem biztosan nem nézett volna meg:
és nagyon tetszett neki.
Ekkor – mentségére legyen szólva – elismerte, hogy ez így
van, de újfent megerősítette: nagyon tetszett neki az Entanglement.
Mint ahogy nekem is. :sör:
Oké, én Thomas
Middleditch nagy rajongója vagyok, és aligha hiszem, hogy sikerül neki
olyan filmet csinálnia, amiben nem tetszik. :sör: :-)
De ahhoz képest, hogy férfi főszereplős a film, mégis
nagyon nagy hangsúlyt kap benne két női karakter: Hanna (Jess Weixler) és Tabby (Diana Bang).
És egy nagyon kellemes, alig másfél órás utazásra
visznek, ami alatt jókat vigyorgunk, szorítunk és lelkesedünk – és az egész
olyan… feelgood. :sör:
…
Most agyaltam rajta, hogy írjak a cselekményről, de szvsz
semmi értelme – ha valaki csípi Middleditch
karakterét, annak minden szerethető csetlését-botlását, elakadását, útkeresését,
annak be fog jönni. :sör:
Mint nekünk. :-)
