Mai wei – My Way

Néha arra gondolok, hogy nem filmes blogot, hanem legfeljebb kecskét kellene vezetnem az árokpartra, legelni… :(m)eeekkk: :-PPP

Bakker, döngetem itt a mellem, hogy a legjobb – illetve, a Warriors of the Rainbow: Seediq Bale óta immár „csak” a második legjobb… – háborús film, amit láttam, az a 2004-es, dél-koreai Taegukgi hwinalrimyeo – Brotherhood of War – Harcosok szövetsége, amit a zseniális Je-kyu Kang írt és rendezett. :respect:

Gyakorlatilag szinte „istenítem” mind a filmet, mind a rendezőjét – de arra nem voltam képes, hogy észrevegyem: 2011-ben(!!!) Je-kyu Kang írt és rendezett egy újabb háborús filmet, aminek az egyik főszerepét újra az a Dong-gun Jan alakította, aki a Brotherhood of War -ban is megformálta az egyik főhőst. :thumbsup:

 Mondjuk, ez nem is annyira „thumbsup”, mint inkább: „shame on me”… :-///

Oké, 100x hamu és mea culpa a fejemre – de most legalább bepótoltam ezt a nagyon csúnya elmaradást.

…és micsoda egy filmben volt megint részem!!!

:amazing:

Uram… Isten… :leborul:

Je-kyu Kang nem „egyszeri” telibetrafálós író-rendező, barátaim az Úrban!

Tudja, és teszi a dolgát – legalábbis zseniális szinten, és anélkül, hogy az önismétlés kényelmes, sunyi csapdájába beleesne. :sör:

És a történet, amit elénk tesz, olyan zsigeri, olyan ösztönállat, olyan véres és mocskos, olyan aljas és kegyetlen, hogy az embert szinte végig a hideg rázza, és olyan érzése van, mintha egy jeges, véres, mocskos ököl szorítaná össze a gyomrát…

…de közben mégis képes emberi lenni, mégis képes felemelő lenni, mégis képes megmutatni, hogy igazi „Emberek” lehetünk a legembertelenebb, legállatiasabb körülmények között is, és hogy a legádázabb gyűlölet és ellenségeskedés barátságba fordulhat. :megarespect:

A háború vérét, mocskát, poklát senki nem tudja Je-kyu Kang-nál jobban interpretálni, de közben nem téveszt utat, és nem veszíti el a fókuszt, nem merül el az ocsmányságok és aljasságok zsigeri útvesztőjében, hanem végig a két főhős történetére összpontosít. :thumbsup:

A film története 1928-tól 1948-ig tartó húsz év eseményeit öleli fel.

1928-ban érkezik a japán megszállás alatt lévő Koreába a japán kisfiú, Tatsuo (Jô Odagiri – akit a Kiseki – I Wish című japán filmben láthattunk), és megismerkedik a ház koreai szolgájának vele egyívású fiával, Jun-shik-kel (Dong-gun Jan). Mindkét fiú nagyon szeret, és tud is futni, ezért azonnal versenyezni kezdenek, és ez a vetélkedés kíséri végig az életüket: ami egyre inkább gyűlölködésbe fordul…

Jun-shik a japán elnyomás alatt senyvedő koreaiak ellenállásának, be nem hódolásának, és lélekben való megtörhetetlenségének szinte emblematikus figurájává válik – míg Tatsuo éppen a japánok felsőbbrendűségének, és legyőzhetetlenségének válik az ikonjává.

És a konfrontáció elkerülhetetlen, ráadásul megsemmisítően kegyetlen.

Ám a Sors azt akarta, hogy ez a két kibékíthetetlen ellenség közösen végigharcolja, végigszenvedje fél Ázsiát, és fél Európát.

Útjuk a japán-szovjet háborún keresztül, a szovjet-német harcokon át vezet a végső nagy csatáig, a normandiai partraszállásig.

És útjuk során találkoznak a Halál százezer arcával, az embertelenség legmélyebb bugyraival, az emberi lélek legundorítóbb mocskával – és a hősiesség, a meg és fel nem adás tucatnyi csodájával. :respect:

De a háborúk és csaták káoszában egy valaki egy pillanatra sem feledkezik meg az álmáról: Jun-shik szeretne olimpiai bajnokságot nyerni Koreának maratoni futásban.

És elszántságát társai is tisztelik és támogatják.

„Just walk, Jun-shik! We'll hold up the plank! Don't worry! If you hurt your knee, it's over! Listen!”

Ellenben Tatsuo abban a helyzetben van, hogy képes megakadályozni Jun-shik-et célja elérésében – és ezt képes bármilyen (aljas) áron véghezvinni…

Döbbenetes, megrázó, elborzasztó – és mégis felemelő ez a film. Olyan jelenetek sorjáznak benne, amik mind-mind ikonikusak, és feledhetetlenek a maguk nemében: :leborul:

A kínai mesterlövész lány – az orosz tanktámadás elleni harc – a gyalogsági roham a német egységek ellen a rommá lőtt város főterén – és a legvégén, a partraszállás… :megarespect:

Nem tudom, mint is mondhatnék még…

Talán legfeljebb csak annyit: nem hittem volna, hogy 2014-ben még láthatok olyan második világháborús filmet, aminek láttán elfelejtek levegőt venni. :amazing:

A befejezés pedig egész egyszerűen: EPIC. :leborul:

Ez egy kihagyhatatlan filmművészeti alkotás.

„I sometimes think of when we first ran together. The day you moved in. I was happy to have a new running mate.”

Warm Bodies – Eleven testek & I, Frankenstein – Én, Frankenstein

Egy marha jó – és egy marhára nem jó filmről…

Warm Bodies – Eleven testek

Én vagyok elképedve: hogy amikor már azt hiszem, hogy egy-egy témáról annyi bőrt lefaragtak, hogy egész egyszerűen képtelenség lenne a témában valami újjal, valami eredetivel előrukkolni – akkor szinte rendszeresen belefutok egy-egy olyan alkotásba, ami csattanós viszontválasszal él.

A zombi(s)-filmek már jó ideje porondon vannak („A gyors zombi, nem zombi, a lassú zombi a zombi, csuhajja!” :-) ), és én már tavaly(!) biztos voltam abban, hogy kész, vége, kifújt – ettől kezdve csak önismétlés (önámítás) lesz a téma.

Erre tavaly az arcomba kaptam a rettentően látványos, és pörgős World War Z-t :sör – idén meg a végtelenül szerethető Warm Bodies-t. :thumbsup:

 

Már ez is micsoda antagonisztikus jelzőhalmozás: hogy lehetne már egy _zombifilm_ „végtelenül szerethető”?! :eeekkk:

Hát így. :sör:

És amiért az, akkor már nem is ijesztő? Nem is horror? De bizony, hogy creepy! Nem is kicsit weird!

Mégis… az ember legszívesebben a keblére ölelné. Mármint a filmet. :-)

Isaac Marion regényéből Jonathan Levine egy fantasztikusan jó filmet forgatott, ami egyszerre poénos, rémisztő, megható, megnevettető, reménytelenül humánus, és végtelenül romantikus. :sör:

 

Mert nem: nem fogadja el azt a „zombis alaptételt”, hogy a zombi csupán egy üres, lélektelen porhüvely, amit csak az élő hús széttépése tart mozgásban.

És ehhez a merész elrugaszkodáshoz nagyszerű színészeket is talált, akik mind-mind remekelnek a rájuk bízott szerepben. :thumbsup:

Nicholas Hoult végre újra lubickol egy szerepben a Skins óta :sör: ráadásul a szakadt, mocskos, bordó pulcsijában ezerszer macsóbb, mint talpig páncélban a Jack, the Giant Slayer-ben. :cool:

 

Teresa Palmer pedig egy igazán őszinte, kedves, aranyos főhősnő – akiről szemrebbenés nélkül elhisszük/elhiszem, hogy miatta/érte még egy zombinak is megdobban a szíve. :virág:

Rob Corddry meg fantasztikus a „legjobb barát” szerepében: pont olyan barát, akire minden embernek (legyen az élő, vagy holt) a leginkább szüksége van. Egy Igaz Barát. :respect:

 

- R. Julie.

- Hi.

- Ready for a fight.

- Yeah, I can see that.

- Soldiers coming. Boneys closing in. They're here now.

- Keep them out.

- We will.

Fantasztikus, és felemelő ötlet, hogy egy zombis film is lehet életigenlő, szerethető, és pozitív üzenetet hordozó. :sör:

Egy nagyszerű, egy igazán remek film a Warm Bodies. Must see. :thumbsup:

- I'm... Marcus.

- Emily.

- You're... You're very pretty.

- Thank you, Marcus.

- Now you're supposed to say I'm pretty, too.

:-)

I, Frankenstein – Én, Frankenstein

Annyira akartam szeretni ezt a filmet, hogy az már fájt. :-///

Nem érdekeltek a kritikák, nem érdekelt az imdb-s pontozás – fogcsikorgatva azt _akartam_, hogy csak azért is „jó film” legyen!

De hiába a fogaknak csikorgatása: ez sajnos egy rossz film. De nagyon nem jó. :-///

Pedig azt hittem, minden adott: eszméletlen látvány, angyal-szerű szárnyas lények, és ördög-szerű démonok harca – és a kettő között a kőkemény, macsóra gyúrt Aaron Eckhart.

Ám mindez hiába: ha olyan faékszerűen egyszerű, és lebutított a forgatókönyv, hogy nincs benne épelméjű, érdekes, bármilyen aspektusában magával ragadó sztori. :-///

Hiába Bill Nighy, Miranda Otto, és Yvonne Strahovski, hiába a (minden értelemben) szénné varrt Aaron Eckhart – az I, Frankenstein jogosan és megérdemelten került a bukott próbálkozások közé.

Sajnos. :-///

Da Vinci’s Demons – Da Vinci démonai s01e03-e08, s02e01-e02 & Sirens (US) s01e01-e05 & Gold Rush s04

Kis családunkon végigsöpört egy „kellemes” vírus – és naná, hogy a 4 hónapos Mátén, és a segítségnek idehívott 65 éves nagymamán 1-2 nap alatt, mindenféle következmény (szövődmény) nélkül átment, addig én persze tüdőgyulladásig vittem, és olyan dögrováson voltam, mint az összes többiek együttvéve sem… :-/

Persze, ez annyiban jó, hogy legalább mindenki más kevésbé sínylette meg a dolgot. :sör:

Szóval, se filmezni, se írni nem volt erőm, se energiám – most próbálok kinézni a fejemből. :-)

Da Vinci’s Demons – Da Vinci démonai s01e03-e08, s02e01-e02

Az nem elég, hogy a részek, amik eleinte egy-egy önálló történettel bírtak („1 Da Vinci – 1 eset”) is simán képesek voltak a képernyő elé szögezni az embert.

Mint például a Vlad Tepes-es epizód… :thumbsup:

Ám a végére, amikor brutálisan(!) összefüggött az első évad utolsó két, valamint a második évad első két része – azok egyenesen zúztak, daráltak, és kizsigereltek. :respect: :leborul:

Olyan szinten addiktívvá vált a sorozat számomra, hogy már-már örültem (…azért annyira nem… :-P ) a betegségnek, hogy egy kicsit felszabaduljak a függőségből. :-/ :-S ;-)

Ráadásul, a második évadot úgy ütötték fel, hogy a több hónappal későbbi jövőből láttunk először képeket – és ezt a megoldást az esetek túlnyomó részében gyűlölöm. :-///

Mert gyakorlatilag „érdektelenné” teszi, kiöli az feszültséget a köztes jelenetekből: mert az ember úgyis tudja, hogy „odáig” el fog jutni a főhős, tehát az összes veszélyes, izgalmas pillanat ki lesz addig herélve – mert nem lesz benne _valódi_ feszültség.

Ám a Da Vinci „előretekintése” képes volt olyat villantani a jövőből, hogy nem csak felcsigázott, hanem egyenesen rápörgetett arra, hogy megtudjam, hogy fogunk eljutni – odáig. :sör:

Bár most, a nagyon erősen összefüggő, brutálisan zúzós négy rész után kissé aggódom, hogy ezt elég nehéz lesz überelniük – de az biztos, hogy végignyomom a második évadot is. :thumbsup:

Sirens (US) s01e01-e05

Egy egész jópofa kis vígjáték: nem szakadunk be az asztal alá a röhögéstől (szvsz, a Nemszázas körzet azért egy magasabb osztályban játszik…), de nagyon jókat lehet vigyorogni közben, és néha-néha jól fel lehet rajta „nyeríteni”. ;-) :-)))

A Kedvesemet is „rákattantottam”, és ő is szívesen várja és nézi az epizódokat. :-)

Egy kellemes 20 perces marhaság – ami megéri a ráfordított időt. :sör:

Gold Rush s04 – Parker’s Glory

 

Oké, az „alcím” nem hivatalos, hanem tőlem van: de szerény, egyvágányú véleményem szerint a valóságtartalma, és hogy erről szólt az egész évad – gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlen. :respect:

Hail to Parker! :sör:

Kezdjük a nyers és rideg számokkal, kinek-hogyan végződött az évad:

Hoffman Crew: alig két uncia arany, 59 db gyémántszemcse – kb. 4-5.000 dollár értékben. Haszon az nincs – akkora bukás volt ez, hogy Todd Hoffmant csak azért nem ásták el az őslakos maffiások a dzsungelben, mert ott volt körülötte egy egész tévéstáb…

Dakota Boys: 280 uncia arany, majdnem 400.000 dollár értékben. Többet találtak, mint az elmúlt két évben összesen. :sör:

Parker Crew: 1029(!!!) uncia, 1 millió 400.000 dollár értékben!!! :megarespect:

Erről az évadról (ha nem lelkesedünk különösebben mások bukásáért – és én nem annyira… :-/// ) csak Parker Schnabel miatt érdemes beszélni. :thumbsup:

Megküzdött saját hibáival, a vezetési tapasztalatlanságával, a rossz döntéseinek következményeivel – de élt azzal, hogy tudott tanulni a hibáiból, hogy (ha lenyugodott…) képes volt meghallgatni és elfogadni nálánál bölcsebb és tapasztaltabb emberek véleményét – és akkor is küzdött, mart, kapart, rúgott, és harapott, amikor mindenki más feladta. :megarespect:

Az évad utolsó része egyszerűen „epic” volt – és egy gyönyörű diadalének Parker-nek. :thumbsup:

Már mindenki abbahagyta az ásást: Hoffmanék vert seregként kullogtak vissza az Államokba, A Dakota fiúk is elpakoltak télire, sőt, Parker is elengedte az embereit azzal, hogy 836 unciát bányásztak az idényben.

Node! Parker megdumálta Rick Ness-t, hogy ők ketten(!) még maradjanak, és próbáljanak meg ráhúzni (míg a fagyok be nem állnak), hátha elérik az 1000 unciás álomhatárt.

 

És ez a két eszelős, ez a kettő, akik nem bírtak belenyugodni: nekiálltak, hogy működtessék tovább azt a bányát, amit korábban öten(!) vittek, megfeszülve. :eeekkk:

Ebben az utsó részben számomra két olyan epikus pillanat volt, amikor borsódzott a hátam, és kiszáradt a szám. Nem „kiművelt”, savval „kilúgozott”, előre tervezett pillanatok voltak ezek (mint ahogy az évad főcíme ilyen… ), hanem az élet szülte, megtörtént dolgok, amik mégis horzsoltak, de durván… :leborul:

Ilyen volt az, amikor a kőkemény Tony Beets, „A Viking”, beállt egy napra dolgozni, hogy segítsen Parkeréknek. Nem kétséges, hogy nélküle (az egész évados kőkeménysége nélkül!) Parker nem tudta volna elérni ezt a világraszóló eredményt. :respect:

A másik pillanat meg az volt, amikor Parker kipakolta a nagyapja, a 94 éves John Schnabel elé a több, mint ezer uncia aranyat az asztalra – az a momentum, John papa elkerekedett szeme, és önfeledt mosolya mindent pénzt megért. :respect:

Őrületes egy évad volt: „A Kölyök” megdicsőült – míg „A Profi”… elásta magát.

Wandafuru Raifu – After Life – Túlvilág & Her – A nő

Két határozottan érdekes, különleges film, amik nagy valószínűséggel elkerülik/elkerülték az egyszeri mozinéző érdeklődését.

Főleg a képregényfilmeken szocializálódottakét… :-P

Mondjuk, én se nagyon verem a mellem, ugyanis a Wandafuru Raifu 1998(!!!)-ban készült… szóval, aligha tartottam az ujjamat a művész- és/vagy zsánerfilmvilág ütőerén. :-P ;-)

Wandafuru Raifu – After Life – Túlvilág

Nagyon egyedi, szerethető film. :sör:

Valamiféle eléggé lepukkant irodaházban vagyunk, hétfő reggel, ahol egy stáb várja az ügyfelek (jelen esetben éppen 22 fő) érkezését.

Három különböző irodában dolgozik három „ügyintéző”, plusz az egyikük mellett egy „gyakornok”.

Az ügyfelek sorszámot kapnak (ahogy kell… ;-) ) és szépen, sorban egymás után szólítják őket egy-egy irodába, ahol a nevük és a születési dátumuk ellenőrzése után a következőképpen indul a beszélgetés:

„I think, you already understand the situation, but I need to inform you officially. You died yesterday. I sorry for your loss.”

Nos, igen: az „irodaházba” jövők mind elhunytak, akiket a stáb azért fogad, és abban segít, hogy valamennyien válasszanak ki az életükből egy olyan emléket, pillanatot, jelenetet, amit magukkal vihetnek az örökkévalóságba.

Mert _csak_ egyetlen egy emléket, pillanatot ragadhatnak ki az elmúlt életükből – és az örökkévalósággal számítva, nyilván nem mindegy, hogy melyik pillanat is lesz ez.

Mint mondtam, a „bejelentkezés” hétfő reggel történik meg, és szerda estig kap mindenki haladékot arra, hogy kitalálja, melyik is lesz az ő emléke. Csütörtöktől pedig már azon dolgozik a stáb, hogy az emléket a lehető legvalósághűbben műtermileg(!) megvalósítsák, és filmre vegyék.

Majd vasárnap ünnepélyes filmvetítés keretében egy moziban lejátsszák az elkészült műveket, és amikor valaki végig nézte a saját emlékének megfilmesített változatát, akkor az azonnal eltűnik a nézőtérről.

Hétfő reggel pedig egy teljesen új „csapatot” fogad a stáb.

Ez így nagyon szép, és derék dolog.

De mi van akkor, ha valaki nem tud, vagy nem akar egy emléket, pillanatot kiválasztani? És különben is: ki ez a „stáb”? Kik lennének ők?

Nos, mindezekre választ kaphatunk a filmből. :-D ;-)

Őszintén megmondom, eleinte valami „elcseszett művészfilmnek” tűnt az egész. :-/ :-S

De aztán szépen lassan, kibontakoztak előttünk sorsok, láttuk, ahogy a stábnak milyen fontos minden egyes ember, és néha szó szerint megküzdenek egy-egy igazán értékes emlékért, hogy ne valamiféle futó élvezet múló árnyával menjen a megboldogult az örökkévalóságba.

És láttuk, hogy szövődik a rokonszenvük barátságba, szeretetbe.

Ám ez még mindig „csak” egy érdekes „ujjgyakorlat” lett volna: ha nem derül ki, hogy kik a stábtagok, és miért éppen ők azok.

Valamint, ha nem kavarták meg volna az egész „szakszerű ügymenetet” azzal, hogy az egyik stábtagnak komoly köze van az egyik újonnan érkezett elhunythoz…

De nem akarom és nem is szabad ezt szétspoilerezni: ha valaki egyszer, netalán kedvet érez a filmhez, akkor csodálkozzon rá ő maga erre – ahogyan én tettem. :sör:

Egy nagyon kellemes, a végére határozottan ütős, különleges filmhez volt szerencsém. :respect:

Her – A nő

„- Actually, the woman that I’ve been seeing, Samantha, I didn’t tell you, but she’s an OS.

- You’re dating an OS? What is that like?”

Igazából, ez az a film, amiről a fenti párbeszéd elmond mindent.

Főhősünk Joaquin Phoenix, abban a korban él, amikor az ember otthoni számítógépe egy mesterséges intelligencia – akit Samanthának hívnak.

És ahogy jönnek-mennek az emberek az utcán, szinte egymásra sem néznek, mert mindenki a saját MI-jével beszélget éppen.

Igazából, erről Máté születése jut eszembe: ahogy ültem, vártam, álltam és toporogtam a szülészeti váróban, az apukák többsége az okostelefonjára tapadt. Nyomkodták, lesték megbűvölten, magukról és a világról megfeledkezve – miközben az üvegfal másik oldalán egy új élőlény, egy csöppnyi jövevény nézett, aludt, szuszogott… de ő nem volt olyan online, és interaktív, hogy a figyelmet magára tudja vonni a világhálótól.

Nekem már akkor és ott ijesztő volt ez az egész.

Szóval, a Her főtémája, szerintem nem is annyira „elszállt sci-fi”: hanem inkább a küszöbön álló holnap. :-P

 

Értem én, hogy miről akar szólni ez a film, de valahogy… nem érzem, hogy köveket (nemhogy „hegyeket”…) mozgatna meg.

Olyan, mint amikor a cigarettás dobozra ráírják, hogy a „Dohányzás káros az egészségre!” – a bagósok ezt észre sem veszik, vagy ha észreveszik, hát nagy ívben… nem érdekli őket. :-P

A Her üzenete is éppen ilyen, szvsz: akinek észre kellene vennie magát, az rá se legyint (nemhogy észbekapjon…), én meg – én meg a figyelmeztetés nélkül is tudom, és kerülöm, hogy odajussak, ahol… hm… mások vannak.

 

Persze, a film ettől még kellemes, és én el is tudtam fogadni az alapszituációt (nem úgy, mint Katicám… ;-) ), ám ha el tudtam fogadni, akkor a film vége sem lep meg, vagy ráz fel.

Mert a szerelem velejárója.

Nem volt rossz film, de nekem nem sci-fi-nek, hanem egy kicsit korai dokumentumfilmnek tűnt.

És eléggé elkedvetlenítő dolgokat dokumentált. :-///

Ui.: Érdekes, csak nekem tűnt fel, hogy ezzel a bajusszal és szemüveggel Joaquin Phoenix mennyire hasonlít Szacsvay Lászlóra...?! :-)