Mai wei – My Way

Néha arra gondolok, hogy nem filmes blogot, hanem legfeljebb kecskét kellene vezetnem az árokpartra, legelni… :(m)eeekkk: :-PPP

Bakker, döngetem itt a mellem, hogy a legjobb – illetve, a Warriors of the Rainbow: Seediq Bale óta immár „csak” a második legjobb… – háborús film, amit láttam, az a 2004-es, dél-koreai Taegukgi hwinalrimyeo – Brotherhood of War – Harcosok szövetsége, amit a zseniális Je-kyu Kang írt és rendezett. :respect:

Gyakorlatilag szinte „istenítem” mind a filmet, mind a rendezőjét – de arra nem voltam képes, hogy észrevegyem: 2011-ben(!!!) Je-kyu Kang írt és rendezett egy újabb háborús filmet, aminek az egyik főszerepét újra az a Dong-gun Jan alakította, aki a Brotherhood of War -ban is megformálta az egyik főhőst. :thumbsup:

 Mondjuk, ez nem is annyira „thumbsup”, mint inkább: „shame on me”… :-///

Oké, 100x hamu és mea culpa a fejemre – de most legalább bepótoltam ezt a nagyon csúnya elmaradást.

…és micsoda egy filmben volt megint részem!!!

:amazing:

Uram… Isten… :leborul:

Je-kyu Kang nem „egyszeri” telibetrafálós író-rendező, barátaim az Úrban!

Tudja, és teszi a dolgát – legalábbis zseniális szinten, és anélkül, hogy az önismétlés kényelmes, sunyi csapdájába beleesne. :sör:

És a történet, amit elénk tesz, olyan zsigeri, olyan ösztönállat, olyan véres és mocskos, olyan aljas és kegyetlen, hogy az embert szinte végig a hideg rázza, és olyan érzése van, mintha egy jeges, véres, mocskos ököl szorítaná össze a gyomrát…

…de közben mégis képes emberi lenni, mégis képes felemelő lenni, mégis képes megmutatni, hogy igazi „Emberek” lehetünk a legembertelenebb, legállatiasabb körülmények között is, és hogy a legádázabb gyűlölet és ellenségeskedés barátságba fordulhat. :megarespect:

A háború vérét, mocskát, poklát senki nem tudja Je-kyu Kang-nál jobban interpretálni, de közben nem téveszt utat, és nem veszíti el a fókuszt, nem merül el az ocsmányságok és aljasságok zsigeri útvesztőjében, hanem végig a két főhős történetére összpontosít. :thumbsup:

A film története 1928-tól 1948-ig tartó húsz év eseményeit öleli fel.

1928-ban érkezik a japán megszállás alatt lévő Koreába a japán kisfiú, Tatsuo (Jô Odagiri – akit a Kiseki – I Wish című japán filmben láthattunk), és megismerkedik a ház koreai szolgájának vele egyívású fiával, Jun-shik-kel (Dong-gun Jan). Mindkét fiú nagyon szeret, és tud is futni, ezért azonnal versenyezni kezdenek, és ez a vetélkedés kíséri végig az életüket: ami egyre inkább gyűlölködésbe fordul…

Jun-shik a japán elnyomás alatt senyvedő koreaiak ellenállásának, be nem hódolásának, és lélekben való megtörhetetlenségének szinte emblematikus figurájává válik – míg Tatsuo éppen a japánok felsőbbrendűségének, és legyőzhetetlenségének válik az ikonjává.

És a konfrontáció elkerülhetetlen, ráadásul megsemmisítően kegyetlen.

Ám a Sors azt akarta, hogy ez a két kibékíthetetlen ellenség közösen végigharcolja, végigszenvedje fél Ázsiát, és fél Európát.

Útjuk a japán-szovjet háborún keresztül, a szovjet-német harcokon át vezet a végső nagy csatáig, a normandiai partraszállásig.

És útjuk során találkoznak a Halál százezer arcával, az embertelenség legmélyebb bugyraival, az emberi lélek legundorítóbb mocskával – és a hősiesség, a meg és fel nem adás tucatnyi csodájával. :respect:

De a háborúk és csaták káoszában egy valaki egy pillanatra sem feledkezik meg az álmáról: Jun-shik szeretne olimpiai bajnokságot nyerni Koreának maratoni futásban.

És elszántságát társai is tisztelik és támogatják.

„Just walk, Jun-shik! We'll hold up the plank! Don't worry! If you hurt your knee, it's over! Listen!”

Ellenben Tatsuo abban a helyzetben van, hogy képes megakadályozni Jun-shik-et célja elérésében – és ezt képes bármilyen (aljas) áron véghezvinni…

Döbbenetes, megrázó, elborzasztó – és mégis felemelő ez a film. Olyan jelenetek sorjáznak benne, amik mind-mind ikonikusak, és feledhetetlenek a maguk nemében: :leborul:

A kínai mesterlövész lány – az orosz tanktámadás elleni harc – a gyalogsági roham a német egységek ellen a rommá lőtt város főterén – és a legvégén, a partraszállás… :megarespect:

Nem tudom, mint is mondhatnék még…

Talán legfeljebb csak annyit: nem hittem volna, hogy 2014-ben még láthatok olyan második világháborús filmet, aminek láttán elfelejtek levegőt venni. :amazing:

A befejezés pedig egész egyszerűen: EPIC. :leborul:

Ez egy kihagyhatatlan filmművészeti alkotás.

„I sometimes think of when we first ran together. The day you moved in. I was happy to have a new running mate.”