Idei első horgászatom az Ipolyon...

Április 19-20-án történt (első nap felmértük a helyeket, másik napon horgásztunk), hogy idén először kerestem fel szeretett Ipolyomat - és mennyi mindent kaptam...! (Többek között az idei első, napsugárpontyomat is - de ki számolja...! :-) ).

Liverpool Football Club - "The Reds": We Are The Champions 2024/25

 

We Are The Champions

"I've paid my dues
Time after time
I've done my sentence
But committed no crime
And bad mistakes
I've made a few
I've had my share of sand kicked in my face
But I've come through

 

We are the champions, my friends
And we'll keep on fighting 'til the end
We are the champions
We are the champions
No time for losers
'Cause We Are The Champions of the Premier League!"

 

 

Finch & 11 Rebels & A Real Pain

 Gyakrabban akartam posztolni, ígértem is – mégis elmaradtam. Sry. :-(

Tolok magam előtt két rivjút és egy megemlékezést egy szeretett színészemről :RIP: (úgysem találjátok ki a nevét, kár találgatni – _nekem_ Ő eszméletlenül sokat jelentett, azóta is keresem a szavakat, amikkel lerovom előtte és munkássága előtt a tiszteletemet – ha eddig csúsztam vele, most már nem fogom összecsapni és… kell hozzá egy lelkiállapot is, hogy olyan legyen a főhajtásom, ami méltó Hozzá :respect: )

Most legalább az egyik rivjúmat letudom.

Finch

 …

Ha Pusztaberkiben lakó Tibi Barátom nem ajánlja, nem is tudok erről a filmről: kellőképpen elment a radarom alatt – pedig én marha nagyra tartom magam :-P hogy mennyire rohadtul képben vagyok és mennyire „rajta tartom az ujjamat a filmgyártás ütőerén”. :-///

Azt szoktam mondani: „ha én nem tudok róla, akkor nem is lehet jó”. :-P

Hááát… most jól pofára estem. :meaculpa:

Igazából… nem csak a „tudatlanságom, figyelmetlenségem” zavar, hanem az, hogy nemrégiben Mátéval a Marvel Bosszúállók-frencsájzát kezdtem el nézni, mert ő lett nagyon kíváncsi arra, hogy milyenek is ezek a filmek – én meg lelkesen kalauzolni akartam a sodrásban.

…

Most meg arra gondolok… a Finch mellett a Bosszúállók (2012) – egy rakás szemét. :-///

A Finch-ben három szereplő van: egy beteg ember, egy kutya, és egy robot – mégis, ők hárman… 100x többet érnek, mint a Marvel összes szuperhőse. Pedig a kutya és a robot… hááát… nem épp a színjátszás mesterei.

Nincs CGI orgia, nincs zöld háttér, nincsenek szuperképességék, amik félistenné avatják a szereplőket.

A kutya – olyan, mint egy kutya. Semmi különös.

A robot – olyan, mint egy tudásra éhes gyerek.

A beteg ember – …mondjuk… ő Tom Hanks. Az Ember, Aki Nem Tud Hibázni. Aki akkor sem tudna szarul alakítani egy szerepet, ha szándékosan akarná. :respect:

Ennek a három karakternek a road movie-ját látjuk: ami tele van emberséggel, empátiával, egymás felé fordulással, és a reménytelenségben, a pusztulásban, a Világ Végében is olyan Hittel, ami… végtelenül megindító. :leborul:

Számomra… egy csoda volt ez az utazás… egy megváltástörténet… egy új életforma „megszületése” és útnak indulása…

És megkoronázta az élményt, hogy Mátéval együtt lehettem a részese. :thumbsup:

Shame on me – hogy eddig kimaradt.

Ti már biztosan mind láttátok. :mustsee:

 

11 Rebels

Nekem/Számomra megunhatatlan „A hét szamuráj”, „A hét mesterlövész”, „A piszkos tizenkettő”, a „47 Ronin” éthosza – ugyanezen az úton jár a „11 Rebels” is.

És én nem tudom hibáztatni/kárhoztatni emiatt. :sör:

Nekem – mint a szamuráj filmek nagy „szakértőjének” :-P és főleg rajongójának – nagyszerű élmény volt ezzel a filmmel találkozni, átadni magam a harc kegyetlenségének, a harcosok heroizmusának és önfeláldozásának. És a politika aljasságának és mocskának… :-PPP (Ami az évezredek alatt ugyanaz a gennyes trágya lett és maradt… :thumbsdown: )

Nem hoz túl sok újat a témába, de amit vállal, azt korrekten teljesíti – és ha valahol, hát itt, ebben a filmben tetten érhető, hogy… nem mindenkinek fűlik a foga a „hőssé váláshoz”.

Akinek bejöttek a fent említett, hasonló alkotások – annak szerintem érdemes sorra keríteni a „11 Rebels”-t. :sör:

 

A Real Pain

(Szerintem Speier Dávid magyarította a címet – annyira az övé az ismerős „szóösszetétel-játék” a „Rokonszenvedés”, mint a „Spinédzserek”, a „Testvérlövészek”, az „Erőszakik”… –, és nekem pont ugyanannyira „nem szimpatikus” (sic.), mint hasonló társai. :-PPP )

Igazából… ez egy buddy movie – minden szempontból. „Buddy/Cousin” a két főszereplő, és Jesse Eisenberg (író, rendező, főszereplő) a „haverjaival” hozta/dobta össze a rávalót, mint saját „szerelemprojektjére”.

Az ilyen szupervájzor nélküli „szerelemprojekteknek” megvan a saját szépsége – és a hibalehetőségei is ugyanazok: Zach Braff „Garden State” filmjénél (írta, rendezte, a főszerepet játssza) is ugyanezt éreztem. A barátok barátságból eljönnek (aprópénzért) játszani, a barátok összedobják a rávalót, és a kritika meg zabálja, mint független filmet.

Engem nem vett meg kilóra (se ez, se amaz): szeretem, ha egy filmnek van eleje és vége, közben meg története – és szeretem, ha van fókusza.

Valahogy úgy voltam „A Real Pain”-nel, mint a film legvégén a repülőtéren magára hagyott, és az utasok között üldögélő, bambuló Kieran Culkin – „ugyanott vagyok, ahonnan elindultam… mivel lett több, jobb, szebb… vagy kevesebb, rosszabb, csúnyább az életem?! …semmivel… mintha semmit sem ért volna, mintha meg sem történt volna az egész…”.

Nagyon klassz, hogy Fuller-ből/től idáig… hogy is hívták?...keresem*… – Benji-ig és Oscar-ig jutott Kieran Culkin útja. :thumbsup: (És valaki emlékszik még rajtam kívül a „Nowhere to Run”-ra Jean-Claude-dal? De az „Örömapára” Steve Martin-nal biztosan, gondolom. :-) )

Mondjuk, kicsit vitatkoznék, hogy miért lenne ő „legjobb mellékszereplő” – mivel inkább főszereplő volt –, és azon is, hogy miért, mitől lett ő a „legjobb”… de örülök, hogy a srác kapott egy komoly elismerést. :sör: Sokat jelent neki, fontos a családnak, nyilván kap majd pár jó új ajánlatot. :sör:

De ez a film olyan volt nekem, mint a mogyorófavirág: ami sokat ígér, de keveset ád. (Illetve ádott. :-P ;-) )

Legyenek független filmek, mert szükség van rájuk – de nem minden válik alanyi jogon arannyá, csak azért, mert független.

 

*= keresem: már vagy egy hónapja láttam a filmet, nem éreztem túl erős késztetést, hogy írjak róla… majdnem most is elfelejtettem, annyira felejthető volt… :-/

 

Két jóbarát - két szeretett színészem...

 ...akik ebben a pillanatban (most olvastam el ezt a cikket "Walton Goggins három évtizeden át tartó rögös útja a világhírnévig" - Szász Nóra :köszönet: ) rávettek, hogy megnézzek egy olyan sorozatot, amit... kurvára nem akartam. Ugyanis nem vagyok a "White Lotus" nagy rajongója... (Valahol írtam az első évados benyomásaimról... de most rohadtul nem találom, hogy mikor... emlékszem, hogy Alexandra Daddario milyen gyönyörű volt, és hogy tetszett, ahogy Quinn megtalálja a helyét a helyiek között... de valahogy nem tudtam felülni a hypevonatra... és a második évadot már könnyű szívvel skippeltem. :-PPP)

A harmadik évadról íródott cikkeket és rivjúkat pedig enyhe fintorral kísértem... :-P :-/

Ám most látva ezt a képet, olvasva ezt a cikket, úgy döntöttem: muszáj lesz megnéznem.

 "Goggins alakítását a kezdetektől dicsérték, de az ötödik rész volt, ami mindent megváltoztatott. Itt Rick régi barátjával, Frankkel találkozott, akinek szerepében nem más, mint az Oscar-díjas Sam Rockwell cameózott, aki nem mellesleg Goggins egyik legjobb barátja. Bár Frank mondandója hordozta a fő üzenetet, Goggins fenomenális mimikájával festette alá a monológot.

„Nem tudom eléggé kiemelni, hogy mit jelentett számomra ez a bizonyos epizód, nemcsak mint művész, hanem mint barát. Látni ezt a két embert, akik ezt a két karaktert játsszák, akik barátok az életben, és hogy ez arról szól, amiről szól, és amit mondanak. Itt van egy ember, akiről azt hiszed, hogy kurvára mindenkit elítél a Fehér Lótuszban, de amikor kapcsolódik valakivel, nem ítélkezik, csak hallgat. Tényleg az egyik legnagyobb lehetőség és kiváltság volt, hogy Sammy Rockkal együtt élhettem át ezt az élményt.” "

Sam Rockwellt éltettem már eleget a blogomon - és Walton Gogginst is olykor... szóval... hogy ha ők ketten nagyon jó barátok - az valami eszméletlenül kedves a szívemnek.

Látnom kell őket, ahogy együtt játszanak... :sör:

Így lehet engem rábeszélni valamire. ;-)

 

Tuesday & The Electric State – Elektronikus állam

Ugye, hogy mondtam…?! ;-)

Lássuk akkor.

 

 

Tuesday

„Ha eljön érted az Arapapagáj…”

(*= próbáltam beazonosítani, elvileg „orange macaw”, de nekem inkább a „scarlet macaw”-ra hasonlít jobban… Nyilván van olyan hozzáértő, aki pontosan meghatározza a faját. :sör: )

Igen, a címmel nem véletlenül „játszottam” – itt most nem Brad Pitt, hanem egy méretváltoztatásra bármikor képes arapapagáj képében jön el a Halál.

A méretváltoztatás is elég ijesztő, mint ahogy a hatalmas, horgas csőrű madár kinézete: eleinte tele kosszal, vérrel, sárral, mocsokkal…

…de amikor Arinzé Kene megszólaltatja… hááát… legalábbis összeszorul az ember gyomra…

Ám közben rohadt fontos leszögezni: a Halál nem gonosz. Ő a természet rendjének őre, a Végső Erő, amivel egy-egy megszületett élet találkozik. És ez már a születés(ünk) pillanatában elrendeltetik…

A súlyos beteg, önálló(an) életre képtelen Tuesday (Lola Petticrew) folyamatos fájdalommal él… édesanyja, Zora (Julia Louis-Dreyfus) és az ápolónővér, Billie (Leah Harvey) gondoskodnak róla. De talán egyikük jobban, mint a másikuk…

Egy fuldoklási roham alatt jelenik meg a halálmadár, és el akarja vinni a lányt – de ő mesélni kezd gyorsan egy vicces történetet… és a madár „végső szárnymozdulata” elakad, és hallgatja a lányt.

És egyszer csak azt veszi észre, hogy a fejében folyamatosan hallatszó hangok (haldoklók sikolyai, könyörgések, jajgatások, kínok és fájdalmak hangjai – „vigyél el végre!”) a lány meséje alatt elhalkulnak… és hirtelen hallani kezdi a környezet hangjait: a madárcsicsergést (…), a levelek zörgését, a szél fújását…

…és ezért a csöndért cserébe ad egy kis időt Tuesday-nak, hogy elbúcsúzhasson édesanyjától.

Ennyit a tartalomról, a többi – must see.

…

Annyira szürreális volt, annyira ijesztő sokszor, hogy már az a képernyő elé szögezett – és annyi, de annyi humánum, annyi, de annyi tisztesség és szeretet van benne, hogy az végtelenül felemelő.

A Halálmadár tiszteli és szereti azokat, akiket el kell vinnie: még amikor egy sámánasszony meg is teszi azt, amit sokan fogadkoztak már a világon („ha eljön értem a Halál, nevetek és a szemébe köpök!”), akkor is gyengéden teríti be szárnyával a testét… és vállára hajtja a fejét…

Igazából ez az Anya története, aki nem tudja, nem akarja elfogadni, hogy a szeretett lánya az Útja végére ért – és ez már megváltás lesz neki…

És jön Isten – vagy nevezzük úgy, hogy „Egy Felsőbb Hatalom” –, és megmutatja neki, milyen fontos munka is az, amit a Halál kötelessége elvégezni…

Nekem… gyönyörű volt ez a film. :respect:

Eszméletlenül sokat adott… Köszönet érte az író-rendezőnek: Daina Oniunas-Pusić. :leborul:

Zora: I was thinking, if there is an afterlife or a God… you know, I get that that's confidential information but… If there is an afterlife, then it would be better for me to be there with her, you know, to take care of her. Uh, and to… be with her. And if there isn't an afterlife, then… why am I here? I'm nothing. I'm nothing, really. Please. What are you…

Death: There is no God. Not in any… human way.

Zora: Makes sense.

Death: But there is an afterlife. The echo you leave, the legacy.

 

The Electric State – Elektronikus állam

„The Marshall: You can't beat them.

Mr. Peanut: No reason not to try.

The Marshall: Even after what they did to you at the mall? All those bots down, you're still fightin'? How come?

Mr. Peanut: Freedom's worth any cost.

The Marshall: Even dyin'?

Mr. Peanut: We'd have to be alive to die.

The Marshall: Yeah. Yeah, you would, wouldn't ya?”

Te… én…

Hm…

Kezdem máshogy. Arra gondoltam, Mátéval nézzünk meg valami jópofa, robotos sci-fit. Tibi barátom a „Finch”-et ajánlotta – oké, nézzük. Leültünk: feliratos… Máté 11 évesen nem szokott feliratos filmeket nézni: most sem sikerült kedvet kapnia hozzá… :-/ Oké, akkor majd egyedül megnézem én: de ha már rákészültünk egy közös robotos sci-fi-hez, csak toljunk már valamit!

Legyen akkor ez – nagyon sok rosszat hallottam róla, magamtól nem nézném meg… de Mátéval… Máténak lehet, hogy tetszeni fog. Ennyit simán megér nekem is. (Hja, igen: a „Flow”-t is együtt néztük… ;-) )

Megy a film, megyeget…

…egyszer csak arra eszmélek, hogy… tetszik. Hogy szívesen nézem. Hogy szórakoztat. Hogy nem a hibáit látom és keresem, hanem… élvezem a történetet.

„Voiceover: Mr. Skate, we appear to be under some kind of attack.

Skate: That's very impressive. You've made a friend.

The Marshall: That's a 60-foot HRM heavy construction bot. Nothin' friendly about it.”

Mert ez nem csak robotok vs. emberek, hanem: hol kezdődik az ember…? Hol lesz belőled érzéketlen gép…?

Lehet-e barátod egy robot – aki (és nem „ami”) megmentette az életedet: saját, önálló döntéséből?

„- How'd you two meet?

- We actually met in the war.

- Weren't you supposed to kill each other?

- We tried.”

Mit teszel meg a testvéredért… meddig mész el érte?

„- Take the bot with you.

- It's not a bot. It's my brother.”

Egy robotokat pusztító emberi terminátor mikor veszi észre, hogy már nem „üres” gépeket, hanem érző lényeket gyilkol…? Mikor veszi észre… hogy kinek dolgozik?

„I finally met someone less human than a robot.”

Ez a film nem robotokról szól, hanem a humanizmusról – és gyönyörű… csesszétek meg…

„Skate: So what now? Do I die?

Mr. Peanut: No. We live.”

Ez a film kábé 100x többet ér, mint a Creator… és nagyjából 1000x többet, mint a Borderlands…

Divatból, faszfejségből, vélt vagy valós sznobizmusból, lenézésből lehet fikázni, persze. Attól leszel több, nagyobb, menőbb.

…hja… nem. :-PPP

Én simán adom rá a 8/10-et. :sör:

Flow – Áradás & The Order – A rend

Nah, kezdjünk/haladjuk végre (kissé elhúzódtak az önálló kötetem munkálatai – a fene se hitte, hogy ilyen nehéz/kemény lesz, hogy ennyi(féle) érzelem fog előtörni közben belőlem… igazi emocionális hullámvasút volt… de az én részem végre letudva: most a szerkesztő, a tördelő, a kiadó, a nyomda azok, akiknek a munkájára számítanom kell :respect: )

Szóval, ott tartottam, hogy sokkal sűrűbben fogok posztot tolni… hááát… igen. De (fogadkozom újra…) most belehúzok, és utolérem magam.

 

Flow – Áradás

Fantasztikus, hogy egy lett film (ami még francia és belga is) kerül az ember szeme elé. Szerintem, még az életbe’ nem láttam lett filmet…

És egy nagyon különleges film „lett” ez! (…oké… én kérek elnézést a hülye szójátékért – naná, hogy én! :-P :meaculpa: )

Oké, a rajzolás nem vett meg kilóra – a karakterek megformálása nem vett meg kilóra – de az eszméletlen hangulat eladta nekem az egészet, így az élmény kellemes le… kellemessé vált.

Bocs, hogy nem a dicséretek sorjáznak most, inkább azt sorolom, mi nem tetszett. :-/

Minden állatnak emberi személyisége volt. Ember személyiségjegyekkel voltak felruházva. Ennyi erővel lehettek volna a szereplők gyerekek is, szvsz… Nem látom, hogy mit adott hozzá a macska-szemszög.

(Óóó… ha már „macska-szemszög”: Cat’s Eye (1985) – na, AZ volt a macska nézőpont! Én imádtam. :sör: )

A (számomra) a legkevésbé tetsző jelenet: amikor a Barátságos Kígyászkeselyűt legyőzi a Kígyászkeselyű Főnök – és két smasszer beosztottja kifeszített szárnyakkal leszorítja a földre, míg a főnök kificamítja az egyik szárny izületét. Ez egy _igazi emberi_ kínzás, egy _emberi_ bosszú volt. Csak ember tesz, tetet ilyet saját fajtabélivel – állat, de főleg madár: nem.

Bennem annál a jelenetnél azért megtört valami…

A Kígyászkeselyű megváltás, az Őscet búcsú – illetve a Gyűrűsfarkú Maki „visszacsatlakozása” nagyon szép pillanatok voltak… de túl sok volt nekem benne az… az ember nélküli „embertelenség”. És az állatokban megjelenő emberi karakterek, jellemzők, jellemek… nekem legalábbis… túl… „egyszerű megoldást jelentettek a film működéséhez/működtetéséhez”.

De a hangulata… valami… semmihez sem fogható, különleges, egyedi. :respect: Hajrá, lett filmgyártás! Csak így tovább. :sör:

 

The Order – A rend

Hááát… tesó…

Kiábrándító.

Főleg az a rengeteg hype, ami körülötte van („grippingly intense thrill ride”, és „diabolically good Nicholas Hoult”, meg „always skillfully choreographed but never showy”… óóó, baszki… ugyanazt a filmet néztük, emberek?! :eeekkk: )… nos, igen. Innen szép pofára esni. :-/

Ebben a filmben minden és mindenki olyan volt, mint a használt, langyos lábvíz… :-///

Jude Law teljesen semmilyen. Gyakorlatilag karakter nélküli. Néha felhívja a családját, senki nem veszi fel, és rábeszél az üzenetrögzítőre – mélyül a karakter, mélyül… :-PPP

Nicholas Hoult minden karizmát nélkülöz. Tudod, ki-mi jut róla eszembe?! Hofi Géza, amikor Jobba Gabi „Talpra, magyar!” szavalatát elemezte, és azt a végkövetkeztetést vonta le: „Az is hülye, aki erre kardot rántott.”.

„- Defeat.

- Never!

- Victory.

- Forever!”

Hááát… ennél az emelkedett, karizmatikus, epikus, apokaliptikus, kórus jelenetnél – már csak elröhögtem magam. Annyira kibaszottul kínos volt az egész…

…és amikor megjelent az FBI a kőkemény, állig felfegyverzett, „elvileg” halálraszánt nácik úgy spricceltek szanaszét, mint az egerek, amik közé lecsap a héja…  „Victory? Forever?” Ehhh… öcsémfacsiga… ne röhögtessetek már, mert megszakadok… :-PPP

De a végén az egyik 300 év börtönt kapott! Oké, ekkor már tényleg nyerítve röhögtem. :-P Persze, mert egy embernek érdemes 300 év börtönt kiszámolni! Tele matuzsálemmel minden ország! Jó kicsesztetek vele a 300 évvel… hogy lehet annyit kibírni a rács mögött?! :idióták: :-PPP

Szóval… nem hagyott bennem mély nyomokat ez a… film. :-P

Great warriors... mighty times... amazing songs...

Tudod, hogyan tartom magamat életben...? Honnan merítek erőt, amikor úgy érzem, minden értelmetlen...? Minden hiábavaló...? ...

Hallgasd meg Őket - nekem Ők, az Ő dalaik adnak reményt, erőt és hitet.

Egyszerre tépik és acélozzák a szívemet... Köszönöm, Önöknek, Uraim! :megarespect:

Seth Stanton Watkins 

High King of Ireland

 "The horn of High King Brian

It pierced the light of day

And the King’s own son he led the charge

He killed a hundred men in the affray

In the loud and bloody battle

Our shields clasped hand in hand

No light shined through only bitter croons

We must fight for Ireland

So go on My Dear Brothers

Go on unto the fray

Fight for hearth and home

Until your dying day

 

Oh Grá Mo Chroí dear Ireland

Our hearts shall never stray

Be brave unto the breach my friends

We’ll take back Dublin Bay"

 

 

Colm R. McGuinness feat. Jonathan Young and Bobby Bass

Song of Durin

Clamavi De Profundis

 

"The world was young, the mountains green
No stain yet on the Moon was seen
No words were laid on stream or stone
When Durin woke and walked alone

He named the nameless hills and dells
He drank from yet untasted wells
He stooped and looked in Mirrormere
And saw a crown of stars appear
As gems upon a silver thread
Above the shadows of his head

The world was fair, the mountains tall
In Elder Days before the fall
Of mighty kings in Nargothrond
And Gondolin, who now beyond
The Western Seas have passed away
The world was fair in Durin's Day"