Egy kisközségi anzix...

Karcsi barátom :sör: megjegyzése juttatta eszembe, hogy a méltatlanul és méltánytalanul véget ért Pusztaberki Naplóba 2022 nyarán írtam egy novellát - ami aztán már nem jelent meg...

És elvi okokból ezután már nem is fog.

Így arra gondoltam, kicsit átpofozom, és közreadom itt: helyi lakosok a szereplői (igazolom nektek, hogy valamennyien élő, létező személyek! :sör: ) - és a "városi népek", az "úrhatnám ficsúrok"... szerintem, mindegyikük ismerős lesz nektek: ha nem is pont velük, de hasonlókkal bizonnyal találkozhattatok. Mert tele velük az ország...

Egy kis hely- és korrajz a magyar vidékről... 2010 és 2025 között...

Azt hinnéd, kitaláció, mese az egész... pedig ebben az időben: ez a mocskos valóság volt. :pföjjj:

Szántó Tibor

Egy visszautasíthatatlan ajánlat

 A rosszarcú Vastag Pénztárcájú ránézett az ellenszenves Feneketlen Bendőjűre, aki elértette a ki nem mondott utasítást, és odabiccentett az egybenyakú Hájas Talpnyalónak: az pedig erre az eladott szolgalelkűek megadásával, űzött, véreres tekintettel emelkedett fel az asztal mellől. Zsírtól fénylő, sunyi képén ravasz rókamosoly futott szét, és kenetteljes, nyálkásan csúszó, álságos szavakkal szólt az előttük ülőkhöz.

– Kedves pusztaberki lakosok! Drága, szeretett atyámfiai! És anyámlányai! Lám, micsoda szerencse! Minő óriási áldás szállt tireátok! Mekkora szerencse ért benneteket! Ej, de irigykedem! Bár én is köztetek lehetnék, hogy én is részesülhessek ebből a hatalmas jótéteményből, amit ti kaptatok! – Itt elhallgatott és egy kis hatásszünetet tartott, hogy kitörhessen valami spontán éljenzés. Vagy tapsolás. Vagy… vagy legalább a rá visszanéző ellenséges tekintetek egy kicsit megenyhülnek.

De azt várhatta. Fél lábon állva. Közben egy pohár vízzel gargarizálva.

A feléjük sugárzó, visszafojtatlan gyűlölettől Hájas Talpnyaló megborzongott: mintha az északi szél jeges ujja simított volna végig hájtól ráncos, hátközépig barkós tarkóján. Pedig az idő nyár közepén járt: 35 fok árnyékban. Árnyék meg sehol.

Ám a hatásszünet mégis elérte célját, mert egy rekedt, pálinkaszagú hang szólalt meg a hallgatóság soraiból.

– Hát gyere, és részesüjjé’ abból a nagy jótevésből: én az énrészemet menten oda is adom teneked. Viheted. Vissza se hozd. Kirájj’ány.

Néhányan felnevettek: Tibi fia Tibi szólt, a közismert és köztiszteletlen községi mindenes. Akinek – nagy Huligánok rajongó lévén – szavajárása volt a „Kirájj’ány”. Meg a „Bunkófészek” is, ám most inkább nem ecsetelem, hogy azt miért és kire szokta mondani. Igazából ezt nem is ecsetelni kéne, hanem borogatni. Mindegy. Szóval, néhányan felkaccantottak. De úgy, mint amikor a farkasok villogó agyarakkal körbeveszik az űzött őzet…

Hájas Talpnyaló kínos vigyorra húzta kicserepesedett száját – ekként közszemlére téve a fogorvost évek óta nem látott ijesztő, sárga, néhol odvas fogsorát –, és támogatást keresve az ellenszenves Feneketlen Bendőjűre nézett, aki pecsétgyűrűkkel teli ujjakkal, vastag karláncoktól elnehezült csuklóval intett neki, hogy folytassa.

– Bizony mondom, nagyon kedves ez tetőled, te drága, pusztaberki embertársam! – próbált lelkesedést tettetni Hájas Talpnyaló. – Dehát hogyan vinném el én előled ezt a hatalmas, orbitális szerencsét, hisz megfogtátok Isten… de legalábbis nemes és nemzeties, nagyméltóságúan kegyetlenes Vastag Pénztárcájú uraság lábát! Ami azért… valljuk be… majdnem ugyanaz. Khm…

– Amit te rendszeresen nyálazol is, ahogy látom, kirájj”ány… – szólalt meg újra a Pálinkaszagú Tibi, mire az emberek ismét felnevettek. De valahogy mégsem ömlött szét a vidámság és a szeretet a teremben… és mintha valaki megpendített volna egy elgörbített kaszát… Vagy csak a mobilja pittyent. A fene se tudja már ezt mainapság.

– Vagy inkább úgy fogalmaznék – próbálta folytatni a nyálkás beszédű –, hogy magasságos Vastag Pénztárcájú méltóságosság abban a végtelen nagy kedvességében, és önzetlen, emberbaráti szeretetében segítő jobbot nyújt nektek, és abban az áldott jobbik, de nem szebbik kezében… mert neki mindkettő szépséges, ugye… egy marék pénzt tart, amit tinektek szán! Tiszta szívjóságból, hogy legyen magasztalt a lába nyoma! Is! Nem kell semmi mást tennetek, csak vegyétek el! Fogjátok! Vegyetek belőle nyalókát a gyereknek! Vagy spenótot az öregnek! Futja majd mindenre!... Mondjuk, nyalókára és spenótra majdnem biztosan… A jövőtök végre révbe ért!

Az újabb hatásszünet elérte célját: így már tisztán lehetett hallani, ahogy a népek a fogukat csikorgatják…

– A jövőnk. Révbe ért... vagy véget ért?! – szólalt meg egy jeges, rideg hang a tömegből, de olyan, aminek hallatán az alapvető életösztönnel bíró ember inkább át szokott menni a túloldalba. És ott meg hirtelen futni kezd. Elfele.

– Igen, igen, révbe ért! – kardoskodott Hájas Talpnyaló. – Mert, ha elfogadjátok ezt a nagylelkű… és hát, valljuk be… visszautasíthatatlan… mármint, úgy értem, hogy visszautasíthatatlanul nagylelkű!... ajánlatot, a jövőtök örökre biztosítva lesz!

– Meghiszem azt – hallatta szavát újra a Pálinkaszagú. – Örökre befellegzik a jövőnknek, az té’lleg biztos!

– Bizony, bizony! Hátradőlhettek, vége a végeérhetetlen robotolásnak! Megpihenhettek!

– Megpihenhetünk… tán’ örökre, mi?! – köpte a szavakat lentről ismét a Jeges Hangú, Jani fia Jani. Aki egyszer egy hirtelen felindulásból felragadott szamár állkapoccsal úgy látta el a baját egy, a faluba betévedő, tíztagú betörőbandának, hogy kilenc csak nyolc napon túl hagyta el a kórházat. Mondjuk, ebben az is közrejátszhatott, hogy az állkapocs egy ácskapocsra volt felakasztva. És Janinak az is a kezében maradt az állkapocs felragadásánál. Véletlenül. Előfordul néha ilyesmi, ebben a nagy kapkodó, felgyorsult világban.

– Megpihenhettek, annyi év munka és szenvedés után! – folytatta harsogva Hájas Talpnyaló. – Eljött a Kánaán, amit ígértek tinektek a templomban! Nem a Mennyben, hanem még idelent a Földön! Zengjen a halleluja! Meg az ollé-ollé hopszassza!

– Te – reccsent közbe Pálinkaszagú Tibi félreismerhetetlenül karcos baritonja –, énekeld már el nekünk a kirájj’ányt… te kirájj’ány…

– De csak szép lassan énekeld – vetette közbe a Jeges Jani félelmetes nyugalommal –, hogy tisztán halljunk minden dallamot. Mert a fals hangoktól mindig feszült leszek… és olyankor a balta után kezdek tapogatni… aztán még véletlenül a kezembe akad a nyele…

Ezek olyan reakciók voltak, amikre Hájas Talpnyaló nem számított a gondos, és eleddig alaposnak hitt felkészülése során. Segítséget kérve nézett Feneketlen Bendőjűre, de az csak vastag, arany csuklóláncait forgatta elmélyülten.

– Emberek! Barátaim! – rikkantott fel váratlanul odalentről egy hetyke hang. – Hát hadd mondjam már el, hogy ezek a derék, városi gazemberek… akarom mondani: gaz-dag emberek!... hogy miféle nagyszerű jótéteményt akarnak a mi nagy szerencsénkben ránk borítani! …mint egy rakomány trágyát…

Egybenyakú Hájas Talpnyaló hálatelt szemekkel nézett Hetykére, aki Zsolti fia Zsolti volt. Aki szabadidejében csempét szokott elroppantani a fogával. És hirtelen felindulásból ötven-hatvan kilós sziklákat dobál a faluba tévedő kamionok elé. Igen, mert zavarni szokta, ha csemperoppantás közben kamionzúgás van. Van ilyen.

– Nagyon-nagyon köszönöm, te drága, értelmesnek látszó, pusztaberki embertársam! – lelkesedett Hájas. – Hát persze, mondd csak el, hisz én még kellőképpen ki sem domborítottam ama óriási szerencsés áldás mibenlétét!

– Hát akkor domborítsunk… kirájj’ány…

– Tekintetes Vastag Pénztárcájú uraság – folytatta emelt… mondhatni, túlemelt… hangon Hetyke Zsolti – végtelen jó szívében Pusztaberkit szemelte ki arra, hogy jótéteménye gyümölcsözzön, és itt akarja felépíteni nem csak az ország, hanem a fél(al)világ legnagyobb… mármint, legnagyobb hasznot hozó!... Majdnem Teljesen Ártalmatlan Veszélyes Hulladéklerakóját, Jóformán Alig Sugárzó Atomtemetőjét, és Szinte Szabadnak Tűnő, Élethosszig Tartó Fogolytáborát! Három micsoda nagyszerű jótétemény! Nem?!...

– MI-CSO-DAAA…?!?! – hördült fel egy emberként a tömeg.

– Veszélyes hulladéklerakóóó?!?!

– De Majdnem Teljesen Ártalmatlan! – próbálta túlkiabálni az embereket Hájas Talpnyaló. – Benne van a nevében is!

– Mi az, hogy „majdnem”, te pokolravaló?! Akkor meg miért nem csak simán „Ártalmatlan Hulladéklerakó” a neve?!

– És sugárzó atomtemetőőő?! Ide?! Nekünk?!?!

– Boldogságtól sugárzó! Jóformán Alig! Olyan, mint a tévé! Csak a sötétben világít!

– Mint ahogy minden ember csontja is, aki egy kis ideig a közelében van… – tette hozzá komoran a Jeges Jani.

– Legalább eztán megspórolja majd a röntgent is a lakosság! Hát nem nagyszerű ez?!

– Hát nem.

– De emberek! Nyugodjanak meg! Ez mind-mind csak magukért van! Nagyon sok pénzt hoz a falunak! Lehet majd belőle pingvinkeltető! Vagy… vagy cápauszony-feldolgozó! Esetleg jetimegfigyelő-állomás! Legalábbis idén ezekre lehet pályázni… remek feltételekkel, nyilván mondanom sem kell!

– Nem. Tényleg nem kell.

– Válasszanak belőle bátran! …mármint szigorúan csak az előbbi háromból!… Válasszák ki, amelyiket szeretnék!

Egybenyakú Hájas Talpnyaló dermedten vette észre, hogy az összegyűlt népek már nem ordítoznak, sőt, három ember kivételével mindenki visszaült a helyére, és némán, komor… fenyegető... arccal néznek a színpadon lévő hármukra.

Pálinkaszagú Tibi, Jeges Jani és Hetyke Zsolti maradtak állva… és minden mondatuk jegesen koppant, mint az elhajított kő.

– Mondom: nem kell.

– Egyik se nem, kirájj’ány...

– Ide se hozd. Se te, se a harácsoló gazdád.

Hátratolt szék csikorgása hallatszott és a színpadi deszkák recsegése, ahogy az ellenszenves Feneketlen Bendőjű felállt. Így legalább látni lehetett, hogy a nyakörvén lévő póráz vége rosszarcú Vastag Pénztárcájú kezébe vezet…

– Nincs itt miről beszélni, bugris jobbágyok! – reccsent a hangja, mint az eldugult vécé bugyborékolása. – Már minden el van döntve! Játsszuk itt nektek a demokráciásdit, meg a beszélgetősdit, meg az egyeztetőset! De már rég nincs itt miről beszélni! Pusztaberkiben lesz a Veszélyes Hulladéklerakó. És az Atomtemető! Ennyi!!! Kaptok valami alamizsnát, hogy befogjátok a nyomorult pofátokat! Örüljetek, hogy kenyeret adunk a szátokba, falusi surmók.

– Örüljünk, aszondod…?

– Bugris jobbágyokat mondtál…?

– Meg alamizsnát…?

– Hogy szakadna rád az…!!!

– Csendet! – dörrent az eleddig csak némán, gyűlölködve figyelő Vastag Pénztárcájú, úgy, hogy megfagyott a levegő. – Elhallgattok mindjárt, ócska kis zsellérek! Én megvettem ezt a falut! Most már az enyém! És azt építek ide, amit kedvem szottyan! Nekem ti senkik és semmik vagytok! Annyiba nézlek titeket, mint bolhát a kutyán! Megvettelek kilóra valamennyiőtöket… és megmondom, olcsón mérték a húsotokat. Csonttal együtt. De ez akkor is kiadás volt nekem, és most hasznot akarok szedni belőletek! Kint állnak a bulldózereim: ha jelt adok, elindulnak, és a földdel tesznek egyenlővé itt mindent! A múltatokat, a jövőtöket… MINDENT!

Erre még a három szószóló sem tudott mit válaszolni; egy ilyen nyers, ördögi fenyegetésre…

– De ha jól viselkedtek. És nem okoztok gondot – folytatta Vastag Pénztárcájú. – Élhettek tovább itt, a harmadik nagy projektemben.

– A Szinte Szabadnak Tűnő, Élethosszig Tartó Fogolytáborban! – kiáltott közbe lelkesen Hájas Talpnyaló. – Mert ugye nem mehettek el innen soha többé, nehogy elmeséljétek valakinek, hogy miféle jótéteményeket is hoz az én szigorú, de igazságtalan, hörcsögszerűen harácsoló nagyjóuram… végtelen nagy kegyelmében, ugye…

A beállt csendben légy sem moccant. Csak Hetyke Zsolti ment a tanácsterem ajtajához, kulcsra zárta, és megállt előtte. Mindkét kezében egy-egy érckalapácsot tartott, amiknek feje pirosas-rozsdaszínű volt. Pedig köztudottan nagyon vigyáz a szerszámaira… hm… Hja! Már tudom, hogy miért olyan színű… Hagyjuk. Csak annyit mondok, kár ebben a faluban petárdázni. Egyszerűen, nem éri meg. Egészségileg értve, ugye.

Az emelvény jobb oldalához Jeges Jani lépett… hogy honnan került a kezébe a rönkhasító fejsze, a mai napig rejtély… lehet, hogy mindenhová azzal jár?! Egyébként igen, tényleg mindenhova azzal jár. Bizalmatlan ember, fegyveres testületeknél dolgozott: szereti, van nála néhány kellemetlenséget okozó, kényszerítő eszköz. Az se baj, ha kicsit csonkol is.

Az emelvény bal oldali lépcsőjén pedig Pálinkaszagú Tibi ballagott fel. Lassú, megfontolt, kicsit botladozó léptekkel… de végül csak felért. Valami szögekkel kivert dorong volt nála. Vagy fütykös. Esetleg suháng. De az is lehet, hogy bazigány. Ki tudja, hogy nevezik ezt a speciális ütleg-típust arrafelé, a nógrádi végeken…

– Nademostmán’ – szólt már-már barátinak mondható nyájassággal Pálinkaszagú –, csak éneköljük el közössen aztat a kirájj’ányt, naccságosok…

 

A tanácsterem előtt álló, zárt beltérben is napszemüveget viselő, a zakójukból a vállfát soha ki nem vevő, tokától-bokáig felfegyverzett kangorillák meglepődve kapták fel a fejüket. Mintha valami… dalolászás hallatszana ki odabentről…? Meg valami… tompa puffanások…?

Síron a márvány?!... Királylány?!... Jajjjnemán?!...

 

De végül lélekben vállat vontak: ha énekelnek és puffognak, hát csak csinálják. Ezek a pénzeszsák milliárdosok mindig is olyan különc alakok voltak.

 

Mondom: voltak.

 

Hát, így esett, hogy nem épült Pusztaberkiben pingvinkeltető. Meg cápauszony-feldolgozó se.

Ám a jetimegfigyelő-állomás tervét még nem vetették el teljesen a helyiek, mert az érdekesnek hangzik. Fellendíthetné a turizmust, meg ilyesmi.

És ha szerencsénk van, lehet, hogy egy megfigyelt jeti elkergetné az idetévedő, figyelmen kívül maradt medvéket.

…meg az úrhatnám, harácsoló pénzeszsákokat… és dögszagú gazdáikat is…

 

„Az Isten így bánik, ’s bánjon valamennyi kegyetlen Urakkal.”

Fazekas Mihály: Lúdas Matyi

Még nincs vége...

Még... nincs.