Akkor két régi restancia, amit le kell tudnom: mindkettőt a karácsonyi téli szünetben néztem meg/pótoltam be.
Julestorm – A Storm for Christmas – Karácsonyi vihar s01
Majdnem 20 év elteltével (végre) sikeresen… hm… „zárójelbe tette” a férfiak ezreit lelki nyomorékká tévő „Love Actually”-t: annak minden patetikusságával, szentimentalizmusával, habos-babos geilségével, túlcizellált romantikusságával – amivel teljesíthetetlen és feszengősen kényelmetlen-kellemetlen utánzásra kényszerítette a film által felhergelt nők udvarlóit.
Köszönjük meg ezt a norvég filmgyártásnak. :skal:
Kissé késve érkezett a megmentő – de végül csak megérkezett.
Mert ez az a karácsonyi sorozat, amit nyugodtan, szekunder szégyenérzet, és az öklünk harapdálása nélkül végig lehet nézni: és mégis a Karácsonyról szól, a szeretetről, a szerelemről, a megbocsátásról és az elfogadásról. Mintha emberek lennénk.
És teljesen olyan, mintha a szereplők is hús-vér emberek lennének. Ami a mai időkben meglepő és megdöbbentő.
A Zongorista, a Lelkésznő, a Csapos, az Utazó, az Anyuka, az Énekesnő, a Pilóta, a Romantikus Lány, a Poggyászkezelő, a Szerető, a Télapó, az Ügyvédnő, a Kislány, a Taxis: mind-mind olyanok, mint akiket mi is ismerhetünk, akiket láthatunk magunk körül nap, mint nap. (Netán még a tükörben is… ki tudja.)
Emberek, emberi problémákkal, sebekkel és fájdalmakkal – akik mind (kimondva, kimondatlanul…) vágynak valamire. És most hat részen végigkísérhetjük, hogy az óriási havazás miatt a reptéren ragadt emberek álarca lassan lehull… és mögötte meglátjuk a megsebzett lelket.
Hímsoviniszta ökör vagyok, de nekem két hölgy sorsa, élete tetszett a legjobban: a Lelkésznőé (Maibritt Saerens) és az Ügyvédnőé (Alexandra Rapaport).
A Lelkésznő volt az, aki végig az igazi arcát mutatta: tisztán, következetesen, őszintén, rendületlenül.
Az Ügyvédnő pedig az volt, aki a legnagyobb változáson ment keresztül.
És hogy a végén mi lett? Hogy olyan talán nincs is? Menjetek a francba! Mégiscsak Karácsonykor történt! Mikor legyen végre valami jó, ha nem Karácsonykor…?! (Mondom én: a szentimentális, vén marha. :sör: :-) )
Bullet Train – A gyilkos járat
Nanemár…
J :cool:
Ez olyan volt, mint a kedvenc dél-koreai, vagy japán eszelős filmjeim egyike. Amiken nevelkedtem. Régi, áldott emlékű Fantasya.hu-s barátom, „adriandarco” hathatós segítségével. :sör: (Remélem, jól megy sora: rég nem hallottam felőle.)
Oké, oké: Kôtarô Isaka japán szerző regényéből készült – persze, hogy olyan, mint egy japán film! (Mégha amerikai is… :-) )
Egy remek, eszelős utazás a japán shinkansen-en, Ladybug-gal, a Szállítóval (Brad Pitt), miközben az utasok között elit és/vagy eszelős bérgyilkosok rejtőznek… mármint többé-kevésbé… akik mind-mind akarják a titokzatos szállítmányt. Vagy konkrétan Ladybug életét. Illetve halálát. :-)
Én nagyon sokat röhögtem közben: eszméletlen jó fekete humora van a filmnek. :-D
Különösen Lemon karaktere (Brian Tyree Henry) volt az, aki a leginkább megnevettetett, akinek minden megszólalását bírtam :-DDD
(Viszont volt egy mellékszereplő, akinek a feltűnésén… hááát… legalábbis szánakoztam. :-/ Ő pedig nem más, mint Masi Oka, a Heroes-sorozat Hiro Nakamurája. Mekkora király volt már ott! Örülhettem volna, hogy újra látom – de én arra gondoltam :shameonme: hogy a bonyekbe… idáig jutott… :-/// Nagyon sajnálom. :-( )
Az akciók véresek és eszetlenek – a száguldás elmebeteg – a sztori pörög, mint a ringlispíl…
Bakker, rég láttam ennyire remek, belemenős akciófilmet! :respect:
Jó volt ezzel zárni az óévet – és indítani az újat! :mustsee:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése