Valahogy azt kell belátnom... bármennyire is nehezemre
esik… hogy filmrajongóból egyre inkább átmentem sorozatrajongóba.
És valahol ott a pont, hogy szeretem, ha hosszan és
sokáig nézhetem az engem érdeklő történetet, és tovább élvezhetem azt.
Persze, ha bejön. :-P
És persze azért ne _túl_
hosszan nyújtsák el nekem. :-P ;-)
Ám a címben felsorolt három sorozat mindenben megfelel „kényes”
ízlésemnek. :sör:
És ennek roppantul örülök. :-)
Secrets and
Lies US s02
Anno az ausztrál eredeti Secrets and Lies első évadát úgy vágtam a sarokba két rész után,
hogy csak úgy csattant: gyengém a gyerekek… „cseszegetése” is, nemhogy a
gyerekgyilkosság, és ez brutálisan az elevenembe vágott. Annyira, hogy
viszolyogtam az egésztől. :-OOO
Nem, én ezt nem akarom nézni.
Nagy „öröm” volt hallani, hogy az amerikaiak megvették és
szabadalmaztatták, majd elkészítették belőle a saját gyerekgyilkosságos első
szezonjukat is. :-OOOO :-PPP
Ettől kezdve nekem a „Secrets
and Lies” nem hívószóvá, hanem szitokszóvá vált, amit a viszolyogtató
sorozatoknak tartogattam.
Gyakorlatilag: én nem szimplán kaszáltam a sorozatot,
hanem lehúztam a vécén. :-PPP
Átnéztem rajta, amikor egy-egy cikk a szemem elé került a
franchise-ról.
…erre István szólt, hogy az USA feldolgozás második évada
már egyáltalán nem gyerekgyilkosságokkal foglalkozik – és marha jó lett.
Pont jókor, jó időben jött az ajánlása, ugyanis szinte
kétségbeesetten kerestem valami új kedvencnek valót, és zsinórban több
sorozattal csődöltem éppen be (Time After Time, Big Little Lies, Imposters,
Six, Jordskott – bocs, István… :sör: :meaculpa: ).
És szerencsére a Secrets
and Lies US s02 az első pillanattól fogva berántott, és nem engedett el az
utolsó pillanatig.
Elképesztően tetszett, lenyűgözött, magával ragadott.
Szinte csodálva figyeltem az őrült ritmusát, ahogy ide-oda dobja az egyszeri
nézőt, hogy kire gyanakodjon… :amazing: És néha még azt is meg tudták bennem
ingatni, hogy a főszereplő, Michael Ealy
most akkor tényleg ártatlan…?!
Kár lenne mondani bármit is a sztoriról, az egysoros
fülszöveg adja az alapot: és onnan beindul az eszeveszett kavarás. :respect:
Én csak a két kedvenc karakteremről beszélnék. :sör:
Nem tisztán fekete, vagy fehér karakter egyikük sem, de
mindketten végtelenül emberiek. Emberek.
Hibáikkal és jó tulajdonságaikkal együtt.
Így lettek számomra nagyon szerethetőek. :thumbsup:
Charlie Barnett
Nagyon bírtam a srácot, mint a főhős laza, bolondos, vagány,
nemtörődöm, eszetlen öccsét, aki – akaratán kívül – többször is katalizátora a
történéseknek.
A hülyeségein és a fafejűségén kívül ott volt benne
szinte mindig a testvéri szeretet, és az a laza életvidámság, hogy… fel a
fejjel, a fenébe is! Éljünk! Élünk!
:sör:
Számomra nagyon kedves karakter volt. :sör:
Kenny Johnson
Uhuhúúú… :sör: Mint a tank, mint az elefánt a
porcelánboltban, mint az elszabadult gőzmozdony úgy fújtatott és robogott át a sorozaton
a lányát kereső, mindenre elszánt zsaru történetszála.
Csíptem a vadságát, az elszántságát, a nem lankadó
hajszáját – és az emberségét, a szeretetét, a főhőssel kialakult barátságát… és
a megbánását. :respect:
Jelenléte sokat dobott a sorozat élvezeti értékén. :sör:
Michael Ealy-vel
nem volt gondom, rendben hozta, amit kell – de nem tudtam úgy megszeretni, mint
a fent említett kettőt.
Juliette Lewis
pedig, mint érzéketlen, hideg, távolságtartó rendőrnő, mint „főszereplő” –
számomra egyáltalán nem volt az.
Én is legalább olyan távolságot tartottam végig tőle,
mint ahogy ő a történettől. :-P
Éppen ezért az évad végén a neki szánt cliffhanger –
engem teljesen hidegen hagyott.
Az ENGEM érdeklő sztori lezárult, az ÉN kedvenc
karaktereim (kiragadott) története befejeződött. :sör:
Remek kis sorozat volt. :respect:
István – :sör: :-)
Kotetsujo no
kabaneri – Kabaneri of the Iron Fortress s01
Egy „korrekten” lehúzós kritikát olvastam róla a
geekz.444-en, de amit kihámoztam belőle/lehámoztam róla, abból az jött le, hogy
simán bejövős lehet nekem.
Az is lett. :sör:
Beismerem, hogy tényleg olyan, mintha a Snowpiercer
és az Attack on Titan szerelemgyereke lenne – de ez nekem tetszik,
ezért inkább nem beismerem, hanem elismerem. :thumbsup:
Bátran merít mindkettőből, és az, amit létrehoz belőlük:
szerintem tetszetős és remek. :sör:
A zombiktól (kabane) fertőzött Japánban az emberek
erődökben húzódnak meg, és vonatokkal (gőzmozdonyokkal, acélmonstrumokkal,
utazó erődökkel) tartják egymással a kapcsolatot.
A zombik annyira speciálisak a megszokottól, hogy a
szívük körül valamiféle acélgyűrű/vaspajzs alakul ki, amit csak speciális
gőzfegyverekkel, rendkívüli erővel kilőtt golyókkal lehet átütni.
Ebben a miliőben ismerjük meg a gőzkovács Ikomát, aki hosszú ideje fejleszti
saját speciális fegyverét a kabanék ellen, ám hirtelen őt is megharapják – de sikerül
megállítania a fertőzést a teljes átalakulása előtt.
Így válik „kabaneri”-vé (félzombivá), aki ettől kezdve
immunis a zombifertőzésre: és cserébe rendkívüli erővel ruházódik fel – ám időről-időre
emberi vérre van szüksége ahhoz, hogy ebben a „féléletben” maradjon.
Nem nagyon akarok ennél többet mondani: nekem nagyon
bejött a sztori. :sör:
Érdekesség, hogy bizonyos… hm… „lüktetést” figyeltem meg
a 12 részes sorozatban: eleinte a történet dupla részekkel operált (azaz egy-egy
eseményt két részben meséltek el) és minden páros számú epizód bitangul erősre
sikeredett.
1-2, 3-4, 5-6 :thumbsup:
Nyilvánvalóan ezt a ritmust ellensúlyozandó :-P ;-) lett
a 7-8 rész viszonylag… kevéssé érdekes.
De cserébe a 9-10-11-12 részek egy összefüggő adrenalin
bombával értek fel. :respect:
Levegőt se nagyon kaptam, amíg daráltam őket… :eeekkk:
:sör:
Oké, a legvége… talán kicsit túl „pozitív” lett (…miket
mondok… :-S :-/ ), de én túltettem magam rajta: mert annyira megszerettem a
karaktereket, hogy megbocsátottam ezt. :odaseneki:
Karaktereket nem nagyon emelnék ki: nekem pont az jött be
benne a legjobban, ahogy együtt, közösen, összefogva, egymásért dolgoztak-harcoltak.
Nem az egyes karakterek adták el/vitték a sorozatot, hanem a közösség. :sör:
Igazából nem tudom, hogy nézném-e a folytatást – de az,
hogy az első évad nagyon bejött és emlékezetes marad, az biztos. :respect:
:sör:
Thirteen s01
Anglia megint lecsapott. :thumbsup:
(Fura, hogy nem emlékszem arra, hogy a junkie írt volna
erről a soriról… pedig megérdemelte volna. Oké, most gyorsan utánanéztem:
háromszor tettek említést róla, de semmi hype. Pedig lehetett volna… Szerintem,
mondjuk simán kenterbe veri a Happy Valley-t – végignéztem, de
semmi kedvem írni róla semmit… :-P –,
amit viszont eléggé dicsértek.)
Nyomasztó 5 részes minisorozat: de eszméletlenül érdekes,
izgalmas és fordulatos. :respect:
13 évnyi fogság után az utcákon bolyong Ivy Moxam (Jodie Comer – a My Mad Fat Diary „jócsaja” Chloe),
akit 13 évesen raboltak el.
A rendőrök nagy erőkkel erednek az emberrabló után, de
hamarosan rájönnek: nem biztos, hogy Ivy mindenben igazat mond…
Jodie Comer-ből
nekem nem sok jött le a My Mad Fat Diary-ban: de hogy itt
brillírozik a szerepben, és viszi a prímet, mint főszereplő, ahhoz kétség sem
fér. :respect:
Az arcrezdülései, a szemrángásai, az ajakbiggyesztései,
összerezzenései nagyon sokszor ezerszer beszédesebbek, mint bármilyen összetett
mondat. :sör:
A sorozat az utolsó percekig(!!!) fenntartja a
feszültséget, és az ember szinte körömrágva figyelte a végjátékot. :leborul:
Nem nagyon kell, de szerintem nem is nagyon lehet „ecsetelni”
a történetet: a 13 éve eltűnt lány előkerülése a családot és a régi barátokat
is felkavarja, önvizsgálatra készteti, de ez sem megy át sosem unalmas szájtépésbe
és gittrágásba. Drámába viszont annál inkább. :sör:
Teljesen berántott (ez) a sorozat (is), és most megint
partra vetett halnak érzem magam: hogy hol és mikor fogok megint egy ilyen
remek időtöltést találni…
Három eszméletlenül jó szériához volt szerencsém a
fentiekben. :thumbsup:
Legyen hozzájuk nektek is szerencsétek. :sör:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése