News of the World – A kapitány küldetése & Intemperie – Out in the Open – Szabadon

A Kapitány és az Arab története.

Valahogy a Jó Isten akarta ezt így, valamiért… de szinte egyidőben került elém ez a két film.

Mindkettőben viharvert, veterán katona vesz szárnyai és oltalma alá egy-egy gyermeket, és a két film mintha egymás testvére lenne – ezért nem tudok, és nem is akarok külön-külön rivjúzni róluk.

Inkább csak azt mesélném, miben hasonlítanak, és mi az, amiben különböznek.

 

A Kapitány egy végtelenül jó, kedves ember. Nem akar ártani senkinek és semminek, de a Kislányért habozás nélkül meghalna, ha kell.

Az Arab komor és magának való, senkinek és semminek nem tartozik számadással. De azért, hogy megmentse a Fiút, gondolkodás nélkül adná az életét.

 

A Kislány múltja szörnyű, de ahogy a Kapitány a szárnyai alá veszi, valahogy… érezhető, hogy most már minden rendben lesz.

A Fiú egy aljas, ocsmány világból menekül, üldözői az emberi faj legmocskosabb, legelvetemültebb rohadékjai, akik nem ismernek irgalmat. Amikor útja az Arabhoz vezeti, és immár ketten mennek tovább, valahogy… minden pillanatban azt várjuk, hogy mikor történik tragédia.

A Kapitány küldetése az, hogy jobbá tegye a világot – hogy vezekeljen mindazért, amit elkövetett a háborúban… hogy életet és örömöt vigyen oda, ahová addig csak a halál és a szomorúság járt.

Az Arab csupán élni akar. Ott, abban a pokolban, ahol az élet kúttól-kútig tart, és ha estére nem találsz vizet, véged van… Az Arab tudja, hogy a világ kegyetlen és igazságtalan, és csak fogvicsorgatva, marva-harapva lehet benne megmaradni. Csak megmaradni – nőni, gyarapodni lehetetlen. Talán abban sem hisz, hogy a Fiúnak jobb sorsa lehet ennél… mégis tétovázás nélkül megy harcba azért, hogy megadja neki a lehetőséget egy szebb életre.

A Kislány két világot ismert, két életet élt – és most várja az ismeretlen harmadik. De mivel az oldalán a Kapitány van, érezzük, hisszük, tudjuk, hogy révbe fog érni.

A Fiú csak egy életet ismert – olyat, amilyet ne ismerjen inkább soha senki… Tudja, hogy küzdenie kell magáért, mert más soha nem fog érte tenni. Az Arab pedig méltó mester abban, hogy megtanulja a soha meg nem adást, a becsületet és a tisztességet.

A Kapitány és a Kislány története rengeteg fájdalmat és szörnyűséget – de rengeteg felemelő, életigenlő, a szebb jövő reményét hordozó pillanatot tartogat számunkra. A Jövő egy egészen más világ lesz, ami nyomokban sem fog hasonlítani a szörnyű Múltra.

Az Arab és a Fiú története is rengeteg fájdalmat és szörnyűséget mesél nekünk – és közben azt mutatja meg, hogyan lehet ezeknél erősebbnek lenni. Vagy legalább felemelt fővel elbukni. A fiúra váró Jövő pont ugyanolyan lesz, mint a szörnyű Múlt – de már lesz benne elég hit és erő, hogy harcoljon benne a túlélésért. És talán már győzhet is…

…

Igen, azt hiszem, kár is lenne tagadnom: a fenti soraimból nyilván leveszitek, hogy a Fiú és az Arab története jobban a szívembe mart.

Tom Hanks hatalmas színész a szememben, akit mindig imádni fogok – de ebben az összevetésben szerintem Luis Tosar alkotott nagyobbat. :respect:

Ha nem tudjátok/akarjátok megnézni mindkét alkotást, csak az egyiket, akkor… legyen az az Intemperie. :sör:

Ben Aaronovitch: Moon Over Soho - Soho felett a hold

 

„Apa mordult egyet, és beletúrt egy 78-as fordulatú kislemezekkel teli kartondobozba, előhúzott egy barna kartontokot, aminek három sarkát szigetelőszalag fogta össze. A Benny Goodman trió volt benne sellaklemezen, Victor kiadásban. Apámnak van egy Garrard lemezjátszója, ami tudja a 78-as fordulatot, de előbb ki kell cserélni a hangszedőt; nagy nehezen kiemeltem az Ortofont és megkerestem a Stantont. (…)

Sziszegett és pattogott, ahogy a tű a barázdába talált, és a zaj mellett hallottam Goodman klarinétbevezetőjét. Aztán Teddy Wilson zongoraszólója jött, majd megint Benny. Szerencsére a dobos Krupa nem virtuózkodott.

(…)

Még belehallgattunk pár 78-as korongba, például egy 1940-es Billie Holliday-felvételbe, amit csak azért hallgattunk végig, mert ő a kevesek egyike, akit apámmal egyformán szeretünk.”

 sellak: állati eredetű, természetes gyanta, délkelet-ázsiából származik, a Laccifer lacca nevű fákon tenyésző növényélősködő rovar, a lakktetű váladékából készül. (wikipedia)

 Victor kiadás: Victor Talking Machine Company amerikai lemezkiadó és gramofongyártó vállalat. 1901-ben alapították a New Jersey állambéli Camden-ben.

Benny Goodman-nek a következő „Victor”-kiadású lemezei vannak: „Mozart Clarinet Quintett, with the Budapest String Quartet” (RCA Victor, 1938) – „Benny Goodman in Moscow” (RCA Victor, 1962) – „This Is Benny Goodman” (RCA Victor, 1971) (wikipedia)

Ortofon, Stanton: hangszedő és lemezjátszó tű (google, a barátunk)

Krupa: Gene Krupa (1909-1973) – amerikai dzsesszzenész, zenekarvezető, dobos, zeneszerző. Krupát a szakértők a modern dobjáték atyjának tekintik. Ő volt az első dobos, aki bekerült a Grammy Hall of Fame-be (1978). (wikipedia)

 

Hááát… igen. :-/ :-S

Tudod, ilyen az, amikor valaki ismeretterjesztésbe és/vagy népiskolába kezd. Sajnos, ebbe a gödörbe beleesett már egy-két író korábban: miszerint az átlagnál jobban ismernek egy szubkultúrát, egy szegmenst, egy témát, és erre az általuk érdekesnek (felvágni érdemesnek…?!) talált ismeretegyüttesre építenek egy-egy regényt, novellát. És ez a lelkes (és túlzott…) információátadás a legtöbb esetben (saját tapasztalat alapján _minden_ esetben…) unalmassá teszi az aktuális művet.

Nosugye… Ben Aaronovitch most úgy döntött, hogy eláraszt bennünket (vagy felvág előttünk…?) azzal, hogy az átlagnál jóval nagyobb tudással rendelkezik a dzsessz-terén. És ebben az információ-halmazban/zenei közegben helyez el egy regényt.

„– Maga szerint vannak dzsesszen élő vámpírok?

– Miért ne?

– Dzsesszvámpírok?

– Nagyon úgy fest.

– Miért pont dzsessz?

– Nem tudom – mondtam. Apám tudta volna a választ. Azt mondta volna, hogy a dzsessz az egyetlen érdemleges zene.”

Hááát… nem is tudom. Lehet, hogy a „Johnny Hates Jazz” túl nagy hatással volt ifjú, romlatlan énemre, mert… én erről nem vagyok meggyőzve. Legalábbis, ha ismeri az ember a pagan metált. :perkele: :-P :themaloik: :-D

Johnny Hates Jazz: Britain's Johnny Hates Jazz are known for their glossy, sophisticated pop, combining electronic and new romantic influences with subtle R&B flourishes. (apple.music)

Pagan metal: nem egy önálló zenei stílus, hanem egy gyűjtőfogalom, ahová olyan extreme metal zenekarok tartoznak, melyek a hagyományos, népi kultúrájuk által ihletett szövegeket és/vagy zenéket írnak. Stílusilag leginkább folk, viking és black metal zenekarok tartoznak ide. (wikipedia)

Szóval, dzsesszismeretterjesztés… talán kicsit unalmas lesz az óra, „tankérem”, nem…?! Akkor majd feldobjuk valamivel… hogyaszondja… most akkor vagy a horgászás… vagy foci… esetleg ivászat… nem is tudom… dehogynem! Hoppá-hoppá! Hogy nem ez jutott rögtön az eszembe… ?!

„(…) Simone nem fokozatosan felépített cselekményre vágyott. A combjai közé rántott, és miután becélzott, teljesen magába húzott. Iszonyú sokáig csináltuk (…) tenyerem alatt ugrált a csípője. Hátravetette a fejét és elbődült, aztán egyszerre elélveztünk. (…)

– Téged nem lehet leállítani, mi?

Azonnal megint kemény lettem, mert semmi nem indítja be az embert úgy, mint a hízelgés. Igen, amikor szexről van szó, mi, férfiak nagyon sekélyesek vagyunk. (…)

Ragacsos cuppanással váltunk szét, és egy pillanatig csak feküdtünk ott, gőzölögve az éjszakai levegőben.”

Igen, amikor szexről van szó, mi, férfiak eléggé egybitesekké tudunk válni… de talán csak kiskamaszokként indultunk be részletesen leírt szexjelenetektől. :-///

Szerintem elég „sekélyes” erre építeni, és ezzel tölteni az oldalakat – amikor nincs ötletünk a cselekményt előrevinni… :-PPP

A „London folyóit” a visszafogott szexualitás, az erotikus/szerelmi vágyódás/vonzódás be nem teljesülése vitte előre – és ezzel lett csaknem tökéletes. :respect:

A „Soho felett a hold” pornográfiájának tobzódása nem tud érzéki olvasói örömmé válni (inkább az író kamaszos vágyálmának kiírását éreztem benne… szekunder szégyennel…), sőt, szerintem az olvasmányélmény rovására megy. :-/

Szóval, kapunk dzsesszet és szexet, bőven. És közben – mutatóba, szinte mellékesen – van valami cselekmény is…

…de itt egye meg a fene Ben Aaronovitch-ot. :-O Ugyanis minden ellenérzésem dacára, az orrba-szájba… dzsesszeléssel, és az én ízlésem szerint túltolt és túlzott (…savanyú a szőlő, mi…?! :-P :-) ) szexjelenetek _ellenére_... a végére mégis tetszett a kötet.

A „Sápadt Hölgy” és „Az Arctalan” olyan veszélyes ellenfelek voltak, hogy sikerült kicsillanniuk a dzsessz- és szexleckék tömény áradásából, és sikerült nekik érdekessé tenni a kötetet. :sör:

Amin – amikor mindezt a könyvet befejezve konstatáltam – magam is meglepődtem. :eeekkk:

…

Olvasás közben egyre ingerültebb lettem, és ki akartam szeretni Ben Aaronovitch-ból… de a végére nem sikerült. El akarom olvasni a „Föld alatti suttogást” is, nincs mese.

Fura dolog ez a popszakma… :-/ :gyagya: ;-)

„– Kiderítettétek mi történt? – kérdezte James.

– Nem – mondtam. – A nyomozás „nem meggyőző” eredménnyel zárult.

– Igyunk a dzsesszrendőr megoldatlan rejtélyeire!

Ittunk.”

 

In memoriam Géczy Gábor...

 

Géczy Gábor

(1963-2021)

https://www.magtar.hu/ 

 

Ben Aaronovitch: Rivers of London – London folyói

„– Megbűvölte a kutyát – mondtam, ahogy kiléptünk a házból.

– Csak egy kicsit – ismerte el Nightingale.

– Szóval tényleg létezik mágia. Akkor maga micsoda?

– Varázsló.

– Mint Harry Potter?

Nightingale sóhajtott.

– Nem úgy, mint Harry Potter.

– Miért nem?

– Nem vagyok kitalált személy.”

Mondjuk, én ezen nagyon jót röhögtem: egyszerre ironikus és önironikus – és ekkor elöntött a bizonyosság afelől, hogy Mr. Aaronovitch és én nagyon jó barátok leszünk. :-D

Így is lett. :sör:

De ne rohanjak ennyire előre.

Decemberben olvastam Szilárdnál a Fantasycentrum-on az interjút Juhász Viktorral, aki ezt mondta, amikor kedvenc íróiról kérdezték:

„Hatalmas rajongója vagyok a brit Ben Aaronovitch-nak, aki remek urban fantasyt ír London mágikus rendőreiről, és szertartásosan a megjelenés napján már veszem is meg a Peter Grant-sorozat minden új kötetét.”

(Dicsért még más írókat is, tessék szíves lenni klikkelni, és elolvasni a Fantasycentrumon! :sör: )

Vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy egyszer volt alkalmam személyesen is találkozni Juhász Viktorral (ha jól tévedek, 2007, Debrecen, Vekeri-tó, EFOTT :sör: ), de túlontúl elfogódott voltam vele szemben, hogy egy igazán jót beszélgethessünk – ugyanis igen nagyra tartom mind írói, mind fordítói munkásságát. :respect:

Ráadásul, éppen ő az a személy, akinek a China Miéville-rajongásomat is köszönhetem, ugyanis ő fordította magyarra 2004-ben a Perdido pályaudvar, végállomás-t – most pedig egy másik módon egy új figyelemre/rajongásra érdemes íróra hívta fel a figyelmemet. Ezt szerintem már egy sörrel meg sem tudom neki hálálni: legalább kettőre lesz szükség. ;-)

Szóval, beszereztem a „London folyóit”…

…úgy rémlik, életemben csak egyetlen egyszer volt ilyen könyvhöz szerencsém: amikor 1984-ben megvettem a zsebpénzemből a „Csillagok háborúját”. Hazabicikliztem a könyvesboltból, majd este zseblámpánál faltam a sorokat a paplan alatt, és valamikor hajnalban tettem le, amikor kiolvastam az egészet.

Pont így ragad magával Ben Aaronovitch regénye is: lehúz az örvénye London folyóinak, és sodor-sodor, mintha nem lenne holnap… Sajnos (vagy szerencsére…?) már nem vagyok 14-15 éves, és így tudtam fékezni magam a sorok „habzsolásában”, és ahogy egyre haladtam a vége felé, egyre jobban elkeseredtem… hogy mindjárt vége! Mit fogok ezután olvasni – ami LEGALÁBB ILYEN JÓ?!?! :-OOO

„Alexander Seawoll detektív főfelügyelő jól megtermett ember volt, verte a két métert,  hordómellkasú, sörhasú alak, a hangjától megremegtek  az ablakok.Yorkshire-ből származott, vagy honnan, és sok problémás  északihoz hasonlóan  azért költözött Londonba, mert ez olcsóbb volt, mint a pszichoterápia. Hírből már ismertem, és az a híre volt, hogy „velem aztán nem érdemes szarakodni”. Úgy robogott felénk a folyosón, mint a beszteroidozott bika, a legszívesebben elbújtam volna Nightingale háta mögé.

– Ez az én kibaszott nyomozásom, Nightingale! – dörögte Seawoll. – Nem érdekel, hogy éppen kit kefél, nem akarom, hogy a maga X-aktás baromsága akadályozza a rendes rendőrmunkát!”

Ben Aaronovitch humorán kívül nagyon bírtam azt, ahogy a két „varázsló/mágikus rendőr” együtt dolgozik/összedolgozik/egymás mellett dolgozik a „sima” rendőrökkel, és ahogy keveredik a „normál” nyomozás a „misztikussal”.

Mindkettő izgalmas, mindkettő pörgős, mindkettő berántja az embert – de persze, azért egy fantasy rajongónak az a klassz, ahogy a varázslat, a mágia megjelenik.

„– Visszaszámolok háromtól, és nullánál csinálja meg a legerősebb varázslatot, amit még biztonságosnak vél. 

– A legerősebbet? Biztos benne?

– Igen, uram. Mehet?

– Én készen állok.

Visszaszámoltam, és nullánál Nightingale felrobbantotta a labort.”

:-DDD

…ám persze nem minden móka és kacagás. Vannak itt sötét bábjátékosok, hazajáró, bosszúvágyó, sorozatgyilkos lelkek, sértett folyóistenek és folyóistennők, akik csak az ősi egyezségek miatt maradnak a határaik mögött… de hol a folyó határa, kérdem én, a tavaszi áradás idején…?

És közben a szimpatikus, szeretetre méltó, eredetileg az Ügyfeldolgozó egység aktakukacának szánt Peter Grant konstábler a szemünk előtt válik mágustanonccá, a titkos tanok beavatottjává – és lassan egyenrangúvá az anyagi világon túli „nagyok” sötét és fenyegető harcában…

„– Az nem a maga döntése – mondtam.

– És szerinted a tiéd?

– Szerintem az enyém. A kötelességem, a kötelezettségem, a döntésem.

– És azt kéred…

– Én nem kérek – vágtam közbe. Az udvariassági köröket már leróttuk. – Ha szórakozni akarsz velem, Tyburn, akkor tudd, kivel kezdesz.”

…

Egész egyszerűen letehetetlen a könyv – én is csak azért tettem le esténként (fogcsikorgatva), mert el akartam nyújtani egy kicsit az örömöt, az élvezetet.

(Ettől eltekintve tegnap este egyhuzamban végeztem be a mű második felét… :habzsolháp: :gyagya: Ott annyira besűrűsödnek az események, hogy képtelenség letenni, és nyugodtan elaludni, hogy majd holnap folytatom... :-P )

Egyetlen szerencsém van, de nem kicsi. Mégpedig az, hogy elérhető és beszerezhető a sorozat második és harmadik része is, magyarul: „Soho felett a hold” és a „Föld alatti suttogás”.

(Már elküldtem a megrendelést… :thumbsup: :-) )

Összegzésként annyi, hogy jó szívvel ajánlom Ben Aaronovitch munkásságát mindenki szíves figyelmébe. :respect: :sör:

 

Napfelkelte Berkiben...

 Milyen a keleti égbolton - és milyen a nyugatin... Szerintem gyönyörű. :-)

(Igaz, majd lefújt a szél a töltésről... ;-) )

Lupin s01

Nagyon csípem Omar Sy-t :sör: és nagyon kellemes/kedves emlékem az Arséne Lupin tévésorozat (1971 – francia, kanadai, svájci, olasz, osztrák, holland, belga, NSZK koprodukciós sorozat, aminek első évadát 1973 és 1975 között, a második évadát pedig 1976 és 1978 között adta le a magyar televízió, jómagam nagy valószínűséggel a második évadtól kapcsolódhattam be… ;-) :cool: :-D ), szóval, nagyon várós volt részemről – azzal a megelőlegezett bizalommal, hogy biztos tuti jó lesz.

Mégis pofára estem… és most rossz szájízzel rivjúzok. :-///

Ott van a kutya elesve, hogy pont az hiányzott a sorozatból, amit én a legjobban szerettem Arséne Lupinben: a mesterterv. Hogy 5-6 lépéssel előre gondolkodik, és nincs olyan fordulat a történetben, amire ne lenne megoldása – és ha úgy is tűnik olykor, hogy ráfarag: arról is kiderül hamarosan, hogy pont így akarta, és a tervének eleve szerves része volt. :thumbsup: :respect:

Szerettem benne a csavaros észjárását, és hogy mindenkit átvert – hiába hitték sokan, hogy túljárhatnak az eszén, mindig ő győzött.

Arséne Lupinben a zsenialitását szerettem. Az átverhetetlenségét. A legyőzhetetlenségét. És hogy minden rész végén jót lehetett röhögni vele együtt az éppen átvert dúsgazdag okostóbiáson.

Egy Naszreddin Hodzsa, egy Till Eulenspiegel, egy Lúdas Matyi, egy Robin Hood. :respect:

Na – ez nincs az Omar Sy-féle miniben… Pont ez nincs. :-PPP

Az első két rész még így indul – ám a negyedik-ötödikre már teljesen kicsúszik a talaj a főhős lábai alól, és csak kapkodva sodródik az eseményekkel: miközben az ő oldalán álló egyik rokonszenves szereplő meg is hal…

Az ötödik, záróepizódban pedig már kifejezetten „butaságot” csinál, aminek következménye egy csúnya, fájdalmas veszteség – ami cliffhangerként lóg az évad végén, hogy „fellelkesítsen” bennünket a folytatásra. :-PPP

Keresem a szót, hogy mit is mondhatnék erre a húzásra… hm… talán azt, hogy… rohadjatok meg. :thumbsdown:

Mindenki, aki hasonló húzással akar engem „átvezetni” egy sorozat következő évadára. :-OOO

Ez nem egy modern Arséne Lupin sorozat, ez nem Arséne Lupin tribute.

Ez egy olyan sorozat, amit Lupinnek hívnak, mert a főhős szereti a történeteit – de annyira van Lupinhez köze, mintha valaki cilindert venne a fejére, és azzal illegetné magát, hogy ő Lupin, miközben semmi másban nem hasonlítanak… :-P :-O :-/

Átverés volt ez az egész. Nem tudom, hogy mennyire szórakoztat(na), ha nem ismered Lupin kalandjait, és ha semmit nem mond neked az Arséne Lupin név…

…de azt tudom, hogyha ismered az alaptörténeteket, akkor… nézőként jó nagy pofára esés ez a sorozat. :-PPP :-///