Messziről indítok, nyájas Olvasóm… csak akkor vágj bele, ha van időd, türelmed és kedved a történetemhez… :sör:
Gyermekkorom első és meghatározó, azóta sem feledett tévéfilm-élménye az Odüsszeuszhoz kötődik. Anyukámmal próbáltam ma egy idővonalat felállítani, és a következőre jutottunk.
Ekkoriban csak egy tévécsatorna létezett Magyarországon, de az MTV2 már adott alkalmankénti kísérleti adásokat, maximum 2-3 órában, azt se mindennap – és ugye volt még a hétfőkénti teljes adásszünet, amikor semmiféle tévéműsort nem adtak, 32 éven keresztül(!) – kivéve az esetleges rendkívüli hétfői adásnapokat – egészen 1989-ig.
Szóval, vagy 1972-ben (már majdnem három éves koromban…), vagy valamikor a sorozat egy esetleges 1-2 évvel későbbi ismétlésénél(?) – ezt nem tudtuk eldönteni… – ment nálunk a tévében az Odüsszeusz kalandjai, konkrétan a negyedik epizód: „Polyphemus and the gift of Aeolus”.
Ugyanis erre azóta is kristálytisztán emlékszem: kiküldtek a szobából (egy háló- és tévészobánk volt akkoriban egy régi vályogból készült parasztházban) az előszobába, hogy ez nem nekem való… De mivel a felnőttek is (felteszem) tátott szájjal nézték a tévét, nem ellenőrizték, hogy teljesen becsukom-e a szobaajtót: és természetesen nem csuktam be, csak résnyire, és a résen keresztül a kanapé fölött, a kanapén ülő felnőttek válla között, pont ráláttam a tévére… így néztem végig a küklopsz megvakítását, és amikor sziklát dob a menekülő Odüsszeuszék után… Hja, és természetesen (ugye…) fekete-fehérben láttam mindezt, mert nem volt akkoriban színes tévénk (a sorozat egyébként színes – a youtube-on meg is lehet nézni az összes részt: Odissea (1968-Mini Series) :sör: ). (De a fekete-fehér tévé is olyan kincs volt, hogy egy időben a szomszéd néniék esténként átjöttek, hogy a hetiben adott krimisorozatot megnézzék nálunk – mert nekik egy jó ideig semmilyen tévéjük nem volt...)
Természetesen: be voltam ijedve a látottaktól… mondhatni, rendesen traumatizált az élmény. :-P :-/
Ezért talán jogosan mondhatom el: életem első emlékezetes tévéfilm élménye az Odüsszeuszhoz kötődik.
Ugorjunk egy nagyot az időben: amikor először hallottam Christopher Nolan készülő Odyssey-filmjéről, arra gondoltam, hogy ezt meg minek… :-/ Persze, újszülöttnek minden vicc új, és időről-időre újrázni kell minden egyes filmet, mert az „újak” már nem néznek régi cuccokat – és különben is, új korszaknak új filmes technikái vannak, és új idők közönsége más történetmesélést akar – de én meg egy régi motoros vagyok, szóval, békén lehet ezzel hagyni… :-PPP
Ám ahogy lement a premier… kritikákat az új filmekről mindig elolvasom, akkor is, ha eszemben sincs megnézni azokat… valahogy mindenhonnan pozitív jelzések jöttek. Mi az, hogy pozitív?! Szuperlatívuszok!
…ekkor kicsit elbizonytalanodtam… csak nem meg kéne néznem..? :-/ :gyagya:
És ekkor, mint a villámcsapás: belém nyilallt a régi, fekete-fehér Odüsszeusz… a szobaajtó réséből leskelődve… és arra gondoltam, hogy talán így, talán most… valami körbeérhetne…
A végső lökést egy podcast adta meg: Karsai György klasszika-filológus, színház- és irodalomtörténész mesélt/beszélt a filmről – rendkívül pozitívan. :respect:
„Az új Odüsszeia azt üzeni, vége a nyugati civilizációnak”
Ezzel eldőlt a kérdés – és tegnap délután elügettem a balassagyarmati moziba. :sör:
Én (hülye… :-P) eleinte azon agyaltam, hogy elviszem magammal Mátét is erre a filmre: hiszen „12+” a korhatára, simán beleférne – csak abban voltam bizonytalan (illetve, teljesen biztos…), hogy kibírná-e a majd’ három órát… és szerintem nem. :-P Így egyedül mentem – és áldottam a Jó Istent, hogy így tettem: mert ez a film egyáltalán nem való neki… sőt, én inkább „16+”-t tettem volna ki rá. Alsó hangon. :-PPP
…és amikor a küklopsz megjelent… baszki… Irgalom Atyja, ne hagyj el!... az összes gyermekkori PTSD-m teljes fegyverzetben pattant elő, mint Pallasz Athéne Zeusz fejéből… nemhogy egy gyereket pluszban, de magamat is alig bírtam lenyugtatni…
Rájöttem, az Attack on Titan szörnyeitől is pont azért iszonyodtam, mert nagyon hasonlítanak a odüsszeuszi küklopszhoz… és ugyanúgy embert esznek…
De talán ennyi elég is a személyes érintettségből, az előzményekből – és következményekből…
A FILM – eszméletlenül tetszett. 10/10
…eleinte azért volt bennem… hm… ellentartás… „majd én megmondom, hogy jó-e, kicsi rigók! én vagyok „A” hozzáértő…!”…
…de ellenállásom jelentről-jelenetre olvadt el egyre jobban… míg a legvégére… megsirattam, bakker…
Nagyon tetszett az archaizáló nyelvezet – igazából: imádtam.
…de nagyon nem örültem Stohl „Buci” hangjának…
Amikor megláttam a falovat – majdnem összepisiltem magam a gyönyörtől.
…de amikor megláttam Elliot Page Szinónját… megkeseredett a szám íze…
Agamemnon hatalmas, harci szörny valója elképesztett, és lenyűgözött.
…és értetlenkedve csóváltam a fejemet a film végén: hogy a faxba lehet Trójáról mesélni Akhilleusz nélkül…?!?!
Legnagyobb döbbenetemre a kedvenc karakterem: Eumaeus lett, John Leguizamo döbbenetes alakításában. :megarespect:
…Robert Pattinson gyomorforgató Antinousától meg végtelenül undorodtam… de végül is ez volt a cél, nemde?! :-P :sör:
De a legnagyobb, a legjobb mindenek felett – Odüsszeusz (Matt Damon) brutális, szívbemarkoló, lelket összetörő, porrá őrlő… de hamvaiból feltámadó története… aki visszanéz életére… látja brutális tetteit – amik akkor és ott teljesen helyénvalónak tűntek… és látjuk rezzenéstelen, kőkemény arca mögött a szenvedő, gyötrődő Vezért, aki mindent megtesz harcosai megóvásáért… és minden próbálkozása kudarcot vall, és ezért emészti a lelkiismeret-furdalás…
…hazatérése pedig… óóóhhh… a vezeklő, a megbocsátást… a megváltást kereső hazatérése… aki már nem akar semmit: csak azt, hogy felesége és fia békében élhessenek… és ne nyögjék életük végéig az ő döntéseinek következményét.
Itt – a végén – már nem a furfangos, hős hadvezért láttam, hanem a Férjet és az Apát, aki a Családjáért harcol: halálraszántan, minden erejével…
…és amikor elül a csatazaj, és a vak Eumaeus kétségbeesetten felkiált: „Mondjátok meg: győzött… vagy véresen elbukott?!”… akkor azért megszakadt a szívem egy tétova pillanatra…
…és amikor a kardok markolata… lándzsák nyele… a vak pásztor botja… és csupasz-véres öklök kezdték ütni a ritmust a padlón: „Tisztelet a Királynak!”… akkor már alig láttam a vásznat…
…és még hátra volt a találkozás Pénelopéval (Anne Hathaway)…
…
A végzet és a bűnbánat kanosszáját járó Férfi története ez – aki a megváltást keresi, amiért megadna mindent… A Férfi története, aki Az Egyetlen Nőtől indul el, és Nők adják kézről-kézre, hogy visszataláljon ahhoz az Egyetlenhez…
És közben belenéz a Pokolba… és meglátja saját, és társai pokoli tetteit… és beleremeg a lelke: de célját egy pillanatra sem adja fel – haza kell jutni. HAZA.
…
Nem kell… de legalábbis én nem tudok többet mondani erről a filmről.
Nem, nem fogom újra és újra megnézni… ahhoz túl brutális, hogy végigmenjek még egyszer ezen az úton... de hogy a lelkembe égett, az biztos.
És elnyomta immár a kisgyerekként az ajtórésből meglesett küklopsz félelmetes tombolását – mert a Férfi drámája… mindennél félelmetesebb. Gyötrőbb. Húsba vágóbb.
Frissítés: két olyan fontos dolog, amit az engem elöntő érzelmek miatt méltatlanul nem említettem fentebb.
Argos: ...csak annyit mondok: öltem és megölettem volna magam ennek a kutyának a védelmében... "A Végső Találkozás" pedig... egyszerűen: masterpiece. :leborul:
Odüsszeusz íjhúrpendítése: talán a legepikusabb ötlet az egész filmben... és az indoklása pedig egy olyan mélységes tisztességből, olyan talán soha nem létező vadászbecsületből származik... ami előtt csak fejet hajtani lehet. :respect:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése