Azt a beborult… ennyire nyomorult, önsorsrontó, szívóágon
lévő embereket egy csomóban. :-///
A Prayer Before
Dawn – A kíméletlen
Tisztázzunk már pár alapvető, interneten keringő
tévinformációt erről a moziról:
1. _Nem_
sportfilm. De rohadtul nem. :-PPP
2. Szó nincs arról, de egy árva hang sem, hogy „csak úgy nyerheti vissza a szabadságát,
hogyha a megnyeri a börtönök közötti muay thai tornát”. Senki ilyet nem
mond, senki ilyenre nem céloz – ilyen nincs a filmben. :-PPP
Totális átverés az is, hogy ezzel a képpel reklámozzák a
filmet.
Mert nem ilyen. Egyáltalán nem ilyen.
Inkább ilyen.
Meg ilyen.
Ez egy mocskos börtönfilm: a legmocskosabb, amit valaha
láttam. A „Felon – Az elítélt”, a „Papillon – Pillangó”, és az „Escape
from Alcatraz – Szökés Alcatrazból” elbújhatnak mellette: pedig
mindhármat sokra tartom. :sör:
De ez „A Prayer…”
valami egészen borzalmas.
Az első ötven perc nyers iszony: amikor a hülye
(önsorsrontó) angol bokszoló, Billy
Moore (Joe Cole) drogügyek miatt
bekerül egy thai börtönbe. Csupa szénné tetovált, nyers „emberevő” közé.
Komolyan, ha nem tudná az ember, hogy ez egy film, ami Billy Moore önéletrajzából készült,
akkor simán elkönyvelné, hogy az első estét sem fogja túlélni.
Szerintem, gyakorlatilag csodaszámba megy még most is,
hogy élve kijutott…
Nézed, ahogy peregnek a képkockák, egyre jobban eltorzul
a fejed attól, amit látsz – félállati körülmények, félállati-ösztönlény szinten
létező rabok, erőszak, brutalitás, mocsok és mocsok… –, és várod, hogy mikor
hagyják végre ezt abba. Hogy mikor történik már végre valami pozitív fordulat.
Sajnos, Billy
sem egy olyan gyerek, aki megkedvelteti magát az emberrel: amikor nem agresszív
hülye, akkor csak szimplán az :-P – de végül is az „menti meg”, hogy annyira
ilyen: sokszor észre sem veszi, hogy pengeélen táncol, máskor meg azonnal (és
időben) kapcsol az életösztöne, hogy jobb meghunyászkodni.
Az ember szurkol neki, mert egyedüli európai a sitten –
de más nem nagyon szól mellette. :-PPP
Oké, ez azért túlzás: ami mellette szól még, az a fafejű
konoksága, elszántsága, önpusztító nekifeszülése, hogy ki akar törni a
barakkból, ahol bármikor megölheti bárki – és el akar jutni a börtön kiemelt
figyelemmel és kedvezményekkel bíró muay thai csapatába.
Persze, bejut – naná, erről szól a film –, de szó sincs
olyanról, hogy van valami „torna” (egyenes kieséses, vagy görbén kiszökéses :-PPP),
amit meg kellene nyernie.
Két meccse van mindössze: az egyiken fogad magára, és
annyi adóssága van a börtönbéli maffia felé, hogy ha élni akar, akkor nyernie
kell – a másik meg két börtön közötti „összecsapás”, ahol (a többiek mellett) ő
is kap egy (mondom: egy!) súlycsoportjának megfelelő ellenfelet.
És nem, nem a szabadsága a tét: csupán a további helye a
börtön csapatában, további jogosultsága a kedvezményezett bánásmódra – azaz
gyakorlatilag a túlélése.
(Szép is lenne, hogy valami börtönparancsnok
szabadságot ígérne/adhatna egy elítélt rabnak – bakker, az igazi Billy Moore-nak gyakorlatilag maga a
thai király(!) adott amnesztiát. És nem azért, mert megvert két másik rabot,
bonyek… :-PPP )
Huhhh… ez egy borzalmas film volt. Egy igazi
gyomorforgató, véres-mocskos, iszonyú emberdaráló.
Ha nem lenne Billy
Moore, mint élő példa, azt mondanám, hogy európai ember ezt túl sem élheti…
Mindenesetre, ha a filmet látva valaki még ki akar menni
Thaiföldre, droggal bizniszelni: az méltó a Darwin-díjra. :-PPP
Inside Llewyn
Davis – Llewyn Davis világa
…és jól pofára estem. :-///
Oké, már párszor megfogadtam, hogy nem nézek többet olyan
filmet, amit a Coen-testvérek
jegyeznek – de megint megszegtem ezt a fogadalmat: és megint rá is pacsáltam.
:-PPP
Justin Timberlake
és Adam Driver nagyon tetszettek – a
film két remek dala közül az egyiket velük adja elő a főhős.
De az Oscar Isaac
által megformált Llewyn maga volt a
szerencsétlen, önsorsrontó nyomorult, aki teng-leng bele a világba, máról
holnapra él, egyik díványról szörfözik a másikra, 5-10 dollárnál nincs több
pénze sosem, és közben… nem is tűnik különösebben tehetségesnek. :-/
Itt kunyerál, ott gazsulál, egy kicsit itt húzza meg
magát, egy kicsit ott – és közben ő saját magát egy meg nem értett zseninek
tartja, aki sokkal többre hivatott. (Hát igen, vagyunk ezzel így páran mi is,
nem igaz…?! :-P :-/ :-S )
Llewyn… amikor
elérhetne valamit, amikor egyről a kettőre juthatna, akkor elgáncsolja saját
magát – és sokszor ott, és akkor hülye, amikor pont nem kellene _úgy_.
Mindig ott van a levegőben, hogy túlléphet(ne) saját
árnyékán: hogy ki- és feltörhetne, hogy lehetne családja, szerelme, karrierje,
élete – de ő csak megy tovább a saját, meg nem értett, semmibe vezető, tengő-lengő
útján.
A lehetőségeit elpasszolja, az esélyeit elfecsérli, és
igazából… sajnálni sem tudjuk, mert saját maga ellensége. :-///
Ez a mozi másik legjobb dala, és közben a film történései
futnak – a zene nekem nagyon tetszik, és a klip se rossz hozzá.
De ne hagyjátok magatokat megtéveszteni: a film az… „nem
jó”. :-PPP
Sajnos. :-///
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése