Én már nem tudom, mit mondjak... Lehet, hogy ebből _tényleg_ lesz is valami?!
Mert volt anno egy hír, nyolc évvel ezelőtt - és abból azóta sincs semmi:
Piszkos Fred közbelép - breaking news!!! 2016. október. 27. (csütörtök)
Na, mindegy - itt az NFI támogatja, még talán az is lehet, hogy valóban lesz film is... :fingerscross:
Piszkos Fred, a kapitány
Egy végtelenül szerethető mese… ami néha olyan ismerős… de
mégis: annyira tele van az egész szeretettel, humánummal és empátiával – hogy
egy futó pillanatra sem érzem azt, hogy bántanom kellene.*
Szükségünk van az ilyen mesékre: amik megértésre és
elfogadásra „_tanítanak_” – és azt
mondják: ahhoz, hogy a Világ, a „rideg világ” működjön, nem kell más, mint
szeretet és elfogadás.
És hogy legyen a közelünkben olyan, aki hisz bennünk. Akkor
bármire képesek leszünk.
Miért sokkal több és jobb a Vad Robot a Hős6os Baymax-ánál?
Baymax a film utolsó pillanatáig robot. Egy gép, ami azt teszi,
amire programozták. Nem szeret senkit, nem fél, nem aggódik, nem szomorú,
nincsenek érzelmei: csak végrehajtja azt, amiért készült.
Roz folyamatosan felülírja a saját programját, folyamatosan változik, percről-percre több lesz, mint egy gép – és végül érző lénnyé válik.
Történetleírás helyett elmondom, kiket szerettem meg nagyon –
a három főszereplőn (Roz, Fink,
Brightbill) kívül, természetesen. :sör:
Pinktail: az
oposszum anyuka – aki megtanítja Rozt
arra, hogyan kell anyának lenni. Annyi szeretetre méltó fricska és önirónia van
minden mondatában: vele nevettem a legtöbbet.
Longneck: a
kanadai ludak bölcs vezére – képtelenség számomra, hogy ne Kákalaki Akka-tribute-nak
lássam a karakterét (Gruber Hugó hangján szól hozzám
álmaiban is… :leborul: ): de imádtam minden egyes pillanatát. A Hitét, az
Erejét, a Bátorságát… basszus… mindenkinek kellene egy ilyen Csodálatos Mentor.
:leborul:
Thunderbolt: a vándorsólyom – „engem is megítélnél a kurta szárnyam miatt? a kurta szárny agyar, ami felhasítja a levegő szövetét!” – Tudod, amikor egy félelmetes ragadozó áll a préda mellé, hogy támogassa… abban van számomra valami… hihetetlenül felemelő… :respect:
És a két legmogorvább, leginkább magának való – Paddler, a hód és Thorn, a grizzly.
„Velem beszélhetsz majd, ha akarsz… És velem is. Ha muszáj.”
Amikor ők ketten megenyhülnek… nekem az volt az igazi áttörés. :leborul:
…
…talán túl sok régi sebemet találta meg/el a film… talán
túlságosan ki voltam/vagyok éhezve arra, hogy szeretetet, egymásért való
kiállást lássak… hogy lássam, hogy érezzem, milyen jó, amikor hisznek benned…
„Vezesd a Csapatot, Derűcsőr! Csak te tudsz innen megmenteni bennünket!”
…és a kurta szárnyú, kitaszított pária erőt merít a Hosszúnyak
végtelen bizalmából: és élére áll a Csapatnak – akik habozás nélkül követik.
A Történet… felemelő mese: Peter Brown három kötetéből (The Wild Robot – 2016, The Wild Robot Escapes – 2018, The Wild Robot Protects – 2023) jött létre… felteszem, a könyvek jóval többek lehetnek, mint a film, ami összevont és zanzásított… akinek szintén hálával és köszönettel tartozok. :respect:
De jó, hogy még vannak ilyen mesék… köszönöm.
*= és akkor egy kis fikázás a végére: a magyar fordító(k)nak. :-P Nem hittem volna, hogy egyszer egy ilyen miatt fogok kifakadni… Baszki: a magyar fordításban Fink, a róka – „Stikli” lett.
Aki rajzfilmrajongó, mint én, már most tudja, mi a bajom.
A többieknek meg elmondom: 2006. „Over the Hedge – Túl a sövényen”. A főszereplő RJ mosómedve magyarított neve: „Stikli”.
...
Ennyi? Ennyire tellett…?! Nem gondolkoztál/tatok rajta túl
sokat, mi?! Miért nem lett mindjárt Vuk
a neve, baszki?! Azon még annyit se kellett volna agyalnod, mint a Stiklin! Vagy lehetett volna Róka Rudi is, nem?!
Nem. :-PPP
Én szégyellem magam helyetted. Hogy az eredetiség, önálló ötlet szikrája sincs benned. :thumbsdown:
De ettől még a film remek volt. :mustsee:
...a Legjobb Dolog, ami hosszú ideje történt velem. :respect:
Látni ezt a sok tehetséges, lelkes fiatalt, hallgatni, ahogy együtt zenélnek... visszaadta a hitemet az életben. Mégis van remény. Mégis lesz jövő. Mégis van értelme.
Köszönet Nektek érte. :leborul:
Régen posztoltam… túl fájdalmas volt Karsai Dániel halálhíre
után újra filmekről, sorozatokról beszélni…
Túl sok mocsok politika is ömlött rám, és erőnek-erejével
tudtam magam visszatartani attól, hogy ne jöjjek ide, és írjam (ordítsam!) ki
minden felgyülemlett dühömet és fusztrációmat…
Szerencsére, az általam tisztelt és nagyra tartott Konok Péter :respect: megint megmondta azt, amit én is gondolok, szóval… csak csatlakozni tudok. :leborul: (04:51-től
06:07-ig a lényeg)
Így én maradhatok a filmeknél, sorozatoknál. A kaptafánál.
:sör:
Az elmúlt időben megnéztem néhány régi adósságot: Dr. No (1962 – elég régi „adósság”,
nem?! :-P Ursula Andress pedig…
valami gyönyörű benne…), Hitman
(2007 – Olga Kurylenko pedig… valami
gyönyörű benne…), Bad Boys for Life
(2020 – mert nekem is kell néha egy kis… agymosás… :-P)
Néztem rajzfilmet: „Tad,
the Lost Explorer and the Emerald Tablet”. A 2012-es első részt imádtuk,
szerintem már vagy 3x-4x megnéztük, de a 2017-es Tad, the Lost Explorer and the
Secret of King Midas-t már csak 1x… és az Emerald Tablet-ből is
elég volt ennyi. :-/ :-P Nem kéne már ezt erőltetni… a Home Alone is beégett már a harmadik résszel… és mégis lett belőle
6.(!!!) is – de mi a jó büdös francnak, ugye… :-PPP
Megnéztem a „The Boy
and the Heron”-t is… mit is mondjak… inkább semmit. :-/ Valahogy… valami…
valahol… elveszett… Talán a Varázs... Kár, hogy éppen az…
És a Shangri-La
Frontier négy részen át tartó epic harca Wethermon, the Tombguard
ellen (s01e15-e18 „Putting Feelings Into a Moment”) után kellett
valami hasonló durva adrenalinlöket… valami klassz, pörgős, belemenős, harcos,
véres anime…
…és így jutottam el a Solo
Leveling első évadához: amiről viszont érdemesnek látom bővebben
megemlékezni. :sör:
Nem kell hozzá sok ész, és nem kell hozzá különösebben „nagy”
pszichológusnak lenni: a lelkünk mélyén élő kisfiút, a „vérpistikét” érinti meg
a sorozat – hogy a leggyengébből is lehetsz a legerősebb… hogy van esélyed…
hogy csetlő-botló páriából egyszer te (…én…) magad (…magam…) is olyan erős
hőssé válhatsz (…válhatok…)… hogy egyenrangú leszel (…leszek…) a Legjobbakkal,
a Legnagyobbakkal.
Hogy a sok fájdalomból, bántásból, szenvedésből megszülethet
egy tűzben edzett, soha el nem törő kard – ami visszavág. Mindenkinek.
Egyszerre akartam sírni és nevetni. Egyszerre fájt minden tört
csontom és vérző sebem, és közben duzzadtam a kirobbanni kész erőtől. Egyszerre
sütöttem le a szememet gyáván, és emeltem fel a fejemet vakmerően – hogy
vicsorogva, harcba menjek. És már mindegy, hogy ölök, vagy megölnek.
„We’re called hunters for a
reason!”
A világ egyszerre valós és szerepjáték. Random kapuk nyílnak
mindenfelé, amik csak akkor záródnak be, hogyha „A Rendszer” szabályai szerint az
emberek bemennek a kapu mögötti dungeon-ba, és ott teljesítik a küldetést –
legyőzik a dungeon boss-t. Csak a „hunter”-ek léphetnek be ezekbe a térkapukba,
csak ők képesek felvenni a harcot „A Rendszer” MMORPG szörnyeivel. A csatákban
valós halált lehet elszenvedni, de a csapatokkal lévő gyógyítók a legtöbb sebet
képesek semmissé tenni. Ám, ha hunter csapat nem győzi le a dungeon boss-t, a
bent lévő szörnyek átözönlenek a való világba, és öldökölni, pusztítani
kezdenek – ami szintén valós halált okoz mindenkinek, főleg a védtelen civil
lakosságnak.
Létezik már egy olyan sziget, amit teljesen elfoglaltak az átözönlő
szörnyek, és a katonaság csak nagy tűzerejű csatahajókkal tudja őket helyben tartani
– miközben a legerősebb hunter klánok elitje próbálja őket elpusztítani és
visszaverni. Ezekben a csatákban hatalmas veszteségeket könyvelnek el a hunter
klánok – és mindezidáig meddő és fusztrálóan gyenge a legerősebb próbálkozásuk
is.
Jin-woo a legalacsonyabb szintű vadász kasztba tartozik,
gyakorlatilag, ha összeakad egy goblinnal, már az életveszélyes számára. Egy
magas szintű gyógyító lány az, akinek kedvessége és kiemelt figyelmessége miatt
nem nyomorodott, vagy halt meg mindeddig.
Nagyon sokszor, csupán a szabályok miatt viszik el egy-egy
questre, hogy „kilegyen a létszám”.
Ám egy dupla dungeon-ben zajló küldetés alatt ő az, aki rájön
a megoldásra… és bevállalja azt, amit a többiek nem tudnak, akarnak, vagy
mernek…
„The Secret Quest: Courage of the
Week”
És a jutalma az, hogy „A Rendszer” újraindítja – és irányítja, segíti, hogyan „tápolja fel magát”.
A történet során végignézzük Jin-woo megaláztatását – majd
felemelkedését… és látjuk, micsoda brutál ellenfelek vannak még, akikhez képest
az egyre erősebb, részről-részre egyre keményebb Jin-woo még mindig
harmatgyenge.
De vadsága, tudása egyre nagyobb – és soha nem adja fel.
„I haven’t… lost yet!!!”
Közben az emberi kapcsolatok is rémisztőek: olyan
vadászokkal hozza össze a sors, akik szemrebbenés nélkül hagyják veszni, vagy
ölik meg saját csapattársaikat – sőt, még olyan elit vadászokkal is összeakad,
aki pusztán a gyilkolás mámoráért harcolnak…
Együtt lélegzünk, együtt érzünk Jin-woo-val, ismerjük meg
igazi barátait – és halálos ellenségeit…
Közben a háttérben pedig az elitharcosok különleges(en erős)
csapata ismét készülődik arra, hogy újra megpróbálja visszafoglalni a Szörnyek
Szigetét…
Egyszerűen fékeznem kellett magam, hogy ne daráljam le egy
este mind a 12 részt… de első nekifutásra így is hat epizódot tudtam le…
:gyagya: Piszokul beszipantja az embert – legalábbis engem. :sör:
„s01e11 – The Knight Who Defends an Empty Throne” és „s01e12 – Arise”
…a bonyekba… :respect:
„If you need someone to whom you
can dedicate your sword, serve me. Instead of defending the throne of one long
gone, defend the man, who stands before you. Arise.”
…és csak arra tudtam gondolni: úristen… mi lesz itt még a második évadban…?!?!
Rohadt jó volt ez a _rövid_ :-P sorozat. Anime rajongó, lelki vérpistikéknek – mint én! ;-) – must see.
"Jobb szabadon meghalni, mint szolgaként élni."
Egy ideje újfent Scat
ajánlására :sör: nézem a Shangri-La
Frontier című animét.
Tetszik és szívesen kísérem figyelemmel, de most a 11. részben „The Glimmer of Truth” volt egy olyan
momentum, amit eddig már vagy 5x néztem újra – de még egy párszor megnézem
ismét, az tuti –, és ami miatt teljesen a szívembe zártam immár ezt az egészet.
Már az első pillanattól imádtam, amint megjelent – és ahogy Akio Ôtsuka az eszméletlen karcos
orgánumán megszólaltatja. :respect: :leborul:
…basszus… ha semmi másért nem éri meg az anime-rajongásom,
azért érdemes volt néznem őket, hogy eljussak ehhez a sorozathoz és ehhez a
dalhoz… :leborul:
Én, aki 2000-ben megírtam saját ódámat a kardokhoz, saját
kardvívó múltamhoz, „A Kard Szelleme” című novellámban („Cherubion Legendái” című
antológia, 2000) – most olyan, mintha majd’ negyedévszázad távlatából…
visszhangként felelne és felzengene nekem…
…Vysache, az Isteni Kovács dala…
Amikor hallottuk, hogy komoly árvíz fog levonulni a Dunán, úgy döntöttünk, hogy megnézzük utoljára, még alacsony vízállásnál. És most, hogy minden média tele van az áradás képeivel, arra gondoltam, emlékezzünk arra, milyen, amikor gyönyörű a Dunakanyar...
Alföldi gyerekként mi többször jöttünk táborozni a Dunakanyar mindkét partjára: Leányfalu, Verőcemaros, és mindig tátott szájjal néztem a tájék gyönyörűségét.
Nem, nekem az Alföld végtelen rónasága sosem volt a kedvencem: "Hegyeket akarok látni, Gandalf! Hegyeket!" - És a Nagy Folyót. Gondolhatjátok: én, aki a Kakat-ér (Sárga-gát) partján pecáztam és nevelkedtem (meséltem róla itt, és emitt is), mit érezhetek a Duna láttán... Valami végtelen, lenyűgöző döbbenetet, ami soha nem enyhül... Igen, néha veszélyes is a Duna, néha védekezni kell "ellene" - de sokkal-sokkal többször gyönyörűbb, mint amennyiszer félelmetes.
Imádok Pusztaberkiben, Nógrád megyében lakni - de egy Dunaparti házért azért... ;-)
A képek 2024. szeptember 11-én készültek, Verőcén.
