Ebben a melegben még az agya is gőzölög az embernek, tehát,
csak szőrmentén a leírt szóval – és csak reménykedem, hogy akad olvasó is. :hidegsör:
:coldbeer:
Két férfi keresztnév – két teljesen más élet, teljesen
eltérő problémák – ám egyformán remek filmélmény. :thumbsup:
Marshall
Az afroamerikai ügyvéd és polgárjogi aktivista Thurgood Marshall (Chadwick Boseman) életének egy szelete, amint 1940-ben a bíróságon
küzd a nemi erőszakkal vádolt, fekete bőrű Joseph
(Sterling K. Brown) ügyében.
És hogy a faji megkülönböztetés és szegregáció legnagyobb
dúlása közepén ne legyen olyan „egyszerű” védeni egy afroamerikait – Joseph-et munkaadója, a _fehér bőrű_ Eleanor (Kate Hudson)
vádolja meg az erőszakkal.
Egy _fehér_ nő
vallomásával szemben egy _feketének_
gyakorlatilag esélye sincs – az USÁ-ban ezekben az időkben a _fekete_ alsóbbrendű állampolgárnak
számított, aki „hazug és megbízhatatlan, gonosz és kegyetlen”. Aki csak az erő
szavából, a fájdalomból, és a megfélemlítésből ért.
„In Louisiana, you know what they do to me for
being with a white woman like that? If they don't kill me right then and there,
soon enough, the others come, they drag me off, they tie me up, they cut off my
manhood. And then I'd be swingin' off the branch of some tree. So Why'd I lie, Mr.
Willis? Because the truth gets me killed. That's why.”
…
Én nagyon szeretem a tárgyalótermi krimiket, amit ebben a
filmben ijesztően-fojtogatóan-nyomasztóan leng be a faji előítélet, a
diszkrimináció, a megvetés, a lenézés légköre: hogy szinte emberszámba sem
veszik a fekete bőrszínű állampolgárokat.
Mindenki tud a lincselésekről, a Ku-Klux-Klánról, a
rendőri, bírói, és egyéb intézményesült visszaélésekről – de mindenki (minden
fehér) nagyvonalúan szemet is huny ezek felett.
Hiszen a feketék… nem is emberek, igazán. Szerintük.
…
Ez valami borzalmas, ez valami olyan szinten taszító, olyan
szinten embertelen, hogy hányni lehetne tőle.
Ebben a közegben zajlik Thurgood Marshall fáradhatatlan keresztesháborúja, aki az
igazságosságért és az egyenlőségéért küzd.
Úgy vélem: must see. :respect:
Vincent –
Vincent és a világvége
Lehetett volna „Vincent
és a világbéke”, vagy „Vincent és az
Ország-Világ” (32. száma, hangos képrejtvényünk következik :-) – aki érti,
érti :sör: ), netalán, „Vincent és Gandhi”
a címe.
Mindegyiknek legalább annyi köze van a film történetéhez,
mint a magyarításban kapottnak. :-PPP
Sőt, a „Vincent és
Gandhi” még sokkal közelebb is áll hozzá, csak mondom. :-P
Mindezektől függetlenül: ez egy nagyon jó film lett
megint. :sör:
Hogy a fene vigye el, mintha az, hogy a „Vincent” szó szerepel a címben, az
eleve predesztinálná a filmet arra, hogy tuti remek lesz. :thumbsup:
A 17 éves Vincent
(Spencer Bogaert) újabb
öngyilkossági kísérlete után a francia nénikéje, Nicole (Alexandra Lamy)
szárnyai alá kerül, és Párizsba indulnak.
És utazás közben kiderül nagyon sok minden – például az
is, hogy az életvidám, öntörvényű Nicole-nak legalább annyi problémája van,
mint a fiatal fiúnak, és bőven van mit helyrehoznia az életében.
Közben pedig megindul utánuk Vincent diszfunkcionális,
szociálisan és pszichésen állatorvosi ló, patchwork családja (mama-papa,
gyerekek), hogy „megmentsék” a fiút – holott egészen más szorul megmentésre…
És ebből a kellemesen katyvaszos alaphelyzetből egy
igazán remek dramedy kerekedik ki, amin lehet nevetni, sírni, meghatódni,
felderülni, elkeseredni – és bízni, remélni, hinni… :sör:
Eleinte az anya, az irányításmániás Marianne (Barbara Sarafian)
és az apa, a kissé szolgalelkű Raf (Geert Van Rampelberg) szegmense
rendesen idegesített – ám a végére határozottan élvezetes lett az ő
történetszáluk is, és minden remekül összeállt.
Nagyon szerethető, végtelenül emberi történet – szerintem
mi Katicámmal még évekig fel fogjuk emlegetni. :respect:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése