St. Vincent
Nekem már eleve gyanús volt, hogy a mára cool, laza „antisztárrá”
;-) lett Bill Murray valami überfa…
überfrankót ;-) fog dobni ezzel a filmmel – de hogy ennyire telibeverten jó
lesz, arra azért nem számítottam. :sör: :respect:
Komolyan mondom, épp olyan remekül áll Bill Murray-nek a fergeteges St. Vincent, mint Clint Eastwood-nak a feledhetetlen
Gran
Torino – és azért ez már jelent valamit. :respect:
Én annyit röhögtem a számolatlan finom és számos durva
poénján, hogy az valami elképesztő :-D és bár számítottam rá, hogy lesznek
benne „elcsendesítő”, komoly részek is (ami meg is történt :thumbsup: ), azért
azon megdöbbentem, amikor hirtelen teleszaladt könnyel a szemem… :megarespect:
Pedig láttunk már olyat a filmtörténelemben, amikor egy
idős (vén ;-) ), megkeseredett (cinikus), emberkerülő (embergyűlölő),
szókimondó (trágár), piszok alak (szemétláda ;-) ), valahogy találkozik egy kedves/szerethető/elesett/vagány/laza/bezárkózó
kissráccal, és barátság szövődik közöttük, amitől mindketten többek-jobbak
lesznek.
Hm… sőt, nemhogy „láttunk már olyat”, hanem egész komoly
hagyományai vannak ennek témának/szcénának.
Mégis. :thumbsup:
Mégis azt mondom, hogy nem pusztán „nem baj”, hogy a St. Vincent is elkészült – hanem egyenesen
megérte, és tök jó. :-) :sör:
De ebben a filmben nem csak Bill Murray a „_jó_”
(illetve: ő inkább egyenesen tökéletes :respect: ), hanem
a „játszótársa” is, a fiatal Jaeden
Lieberher :sör: … izé… :kakaó: :-)
És ami az érdekes, hogy a másik jó pont a filmben nem
annyira Melissa McCarthy (Mike &
Molly) :-/ hanem sokkal inkább Naomi
Watts :thumbsup:
Valamint az általam nagyon csípett Chris O’Dowd is remek a rábízott (sajnos nem annyira jelentékeny…
:-/ ) szerepben.
Marha jó film lett a St.
Vincent, bakker, minden ízében imádtam, és szvsz egyszer sem botlott meg,
vagy nyúlt mellé – és nem torkollt az egész valami banális zsákutcába.
Nagyon bízom benne, hogy Bill Murray-t látjuk még hasonlóan remek alkotásokban – pont ilyen
karcos-zúzós, telibetrafálóan tökéletes alakításokkal. :respect:
Ezt meg azért nézzétek meg - csak a feeling miatt... ;-) :-)
So
weit die Füße tragen – Ameddig a lábam bírja
Anno nagyon vártam a „The Way Back” című alkotást, amikor
a Gulágról Indiába menekült egy vegyes nemzetiségű csapat egy amerikai
szuperprodukcióban (Ed Harris, Colin Farrell, Mark Strong, Jim Sturgess)…
…és emlékszem
csalódásra, amit a film végén átéltem. :-/
Mert nem lehet, valahogy egész egyszerűen szerintem ezt a
4000 mérföldes brutális menetelést nem lehet átadni a nézőnek… mert tudom, hogy
fájt nekik minden lépés: de egész egyszerűen _minden lépés_ fájdalmát nem lehet
újra és újra átadni anélkül… hogy ez egy idő után ne lenne… hm… monoton. :-/ És
az egy filmnek aligha válik előnyére.
És amikor azzal is szembesültem, hogy aligha úgy és azzal történt meg, akinek az „élményei” alapján ezt a történetet
filmre vitték… Szóval, kb. … szinte nettó kitaláció az egész. :-P
Ami nem mindig gond: remek „kitalált” filmeket is lehet
jól megcsinálni – de ezt nem sikerült. :-/
És most, jó öt évvel később ültem le a jóval korábbi,
2001-es „So weit die Füße
tragen”-nek, ami szintén a Gulágról, de ezúttal Iránba
szökő, magányos Wermacht katona története.
…amit nagyon próbáltak egy orosz (szovjet)
biztonsági tiszt elszánt végigüldözésével izgalmassá tenni.
De ez számomra csak még hiteltelenebbé
tette az egészet. :-///
Merthogy egy a francnyavalyában lévő
büntetőtáborból/bányából (valahonnan a Kamcsatka-félszigetről) miért
hagynák/engednék a biztonsági tisztet, hogy az egész országon keresztül,
váltott kocsikkal (dzsip, Pobeda, vonat) végigkergessen/keressen egy
szökevényt, akiről mindenki azt hitte/hiszi, hogy rég megfagyott/éhen halt/felfalták
a farkasok…?!
Persze, „suspension of disbelief” meg
minden – de nekem ez nem ment. :-P
Akadtak jó pillanatai a filmnek pl. a
jakutok között… de a végére tartogatott több olyan ordenáré, hihetetlenül geil
pillanatot, amitől visszamenőleg megutáltam az egészet. :-PPP
Pl. a Jean Valjean és Javert különös
kapcsolatának másolását, és több ponton való… hm… „átvételét”. :-P
De legfőképpen nem tudom megbocsátani a
botrányosan színpadias és „megcsinált” belépőt, odahaza, a templomban, Szenteste(!),
az éjféli mise idején…
…ezt tényleg muszáj volt, bonyek?!?! :-OOO
Nem vettétek észre, hogy ez már jóval… „túlcsordul” a befogadhatón?! :-PPP
Hja, és hogy „csak” a feleség, és a lány
öleli át az apát a végső jelenetben – a tizenegynimennyi éves, soha nem látott
fia meg oda se megy, ill. a többiek oda sem viszik. Ó, ó, ó… Biztosan
elfelejtették a készítők, hogy van fia is. Előfordul. :-P
Aztán meg (én marha… :-P) elkezdtem utána olvasni,
hogy mi is az igazságtartalma, honnan van az alapja ennek az 1945-től 1952-ig
tartó, hét éves Odüsszeiának…
…és amikor azt olvastam, hogy Cornelius Rost, akinek elvileg az „élettörténete”
lenne ez a dráma, 1947-ben bejelentkezett Münchenben, a regisztrációs irodán,
hogy hazatért a hadifogságból… hááát… valahogy nem is nagyon lepődtem meg.
:-PPP
Hja, biztos csak inspirálta a
könyvet/filmet, vagy ilyesmi… vagy neki is csak úgy mesélte valaki… aki
hallotta valakitől… aki látott valakit… aki éppen az álmodta, hogy valaki… Na,
hagyjuk. :-PPP
Talán _lehetett_
valaki, aki _tényleg_ gyalog menekült
meg/el a szibériai munkatáborból, több ezer kilométert megtéve, hosszú hónapok,
akár évek alatt.
De azt már sosem tudjuk meg. Vagy ha meg
is tudnánk – én már biztosan nem hinném el… :-///
És a fenti „jól sikerült” :-P fikcióknak
köszönhetően, speciel már filmet se akarok látni róla. :-///
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése