Búcsú a nyártól...

Ha már country zenével kezdtem a hónapot, talán stílszerű lenne azzal is zárni, és búcsúzni a nyár utolsó napján...

...eggyel kevesebb nyár vár már ránk, Barátaim - és eggyel több nyárra kell emlékeznünk. :sör:

Nem vagyunk amerikaiak, de azért... van pár életörömmel, nemzeti büszkeséggel teli daluk, amiket kifejezetten irigylek tőlük.

Mert elcseszettül jó életérzést adnak, mutatnak, sugallnak - ami idehaza, valljuk be... mostanában nem nagyon adatik meg nekünk.

...vagy talán sohasem adatott...

Talán épp ezért olyan jó vágyni rá. :sör:

Kenny Chesney - Get Along

"Get along, on down the road

We've got a long long way to go
Scared to live, scared to die
We ain't perfect but we try

Get along while we can
Always give love the upper hand
Paint a wall, learn to dance
Call your mom, buy a boat
Drink a beer, sing a song
Make a friend, can't we all get along"

Blake Shelton - Kiss My Country Ass

"Well, I'm a front-porch sittin', guitar pickin', moonshine sippin'

'Backer chew spittin' country boy from the woods
And I love fried chicken and blue gill fishin'
And outlaw women and I wouldn't change if I could, no

I ain't tryin' to start no fight but I'll finish one every time

So you just mind your own damn business, stay the hell outta mine
If you got a problem with that
You can kiss my country ass"

La forêt – The Forest s01 and Extinction (2018) – Kihalás

Miután letelt a „nyári gyerekek a Balaton parton” :-), új élményekkel telve csapok a blogolásba. :sör:

Néztünk pár egyszerű (együgyű… :-P :-D ) nyári marhaságot is – talán vmikor azokról is szót ejtek… bár… nem nagyon érdemes, valljuk meg –, de most két olyanról szólok, amik nagyon is érdemesek voltak a figyelemre. :sör:

…és mondjuk ki, basszus: a Netflix egyre jobban uralja a mezőnyt. :respect:

La forêt – The Forest s01

Francia Netflix sorozat. Hat részes – mi két nap alatt letudtuk, mert erősen „page turner”. :sör:

Kisváros az Ardennekben, és egy lány eltűnik… aztán kiderül, hogy régebben is tűntek el (nyomtalanul) lányok ezen a környéken.

Szerencsére éppen friss parancsnok érkezik a helyi rendőrőrsre, Decker kapitány (Samuel Labarthe) személyében, mert különben a régiek „a mi kutyánk kölyke!” felkiáltással sokkal felületesebben tették volna a dolgukat (ha egyáltalán, ugye…).

Így kénytelen-kelletlen mozgásba lendül a gépezet, és a kapitány azt se hagyja, hogy a „mindenkinél mindent jobban tud” tősgyökeres helyi zsaru, Virginie (Suzanne Clément) egyfolytában okoskodjon, és megpróbálja lepattintani a segíteni akaró helyi tanárt Eve Mendel-t (Alexia Barlier), akit a helyiek „furcsa lányként/lényként” ismernek.

Ugyanis Eve múltja igencsak különös: az erdőből került elő, még kislány korában, és a jelekből egyértelmű volt, hogy már egy ideje ott is élt. Beszélni nem beszélt, a nevét örökbefogadó szüleitől kapta.

És az erdővel azóta is… hm… „különös kapcsolatban” áll.

Így indul/folyik a nyomozás az eltűnt lány(ok) után, és a csöndes kisváros élete felbolydul, ahogy a nyomozással párhuzamosan egyre kerülnek elő a lakosok kisebb és nagyobb eltitkolt, vagy csupán feledni vágyott bűnei…

Marha jó kis sorozat, minden epizód végén olyan szuggesztív az end credit alatti képsor, hogy tágra nyílt szemmel bámultuk, és vártuk, hogy… :-OOO

Jól keverte a kártyákat, izgalmas fordulatokat dobott, remek szereplőgárda vonult fel. Érdekes, hogy az általam egyedüli ismert :shameonme: színész Frédéric Diefenthal (Taxi) volt talán a leggyengébb mindegyikük közül…

Mondjuk, az kicsit idegesített, hogy az akaratos, öntörvényű, mindenkinél mindent jobban tudó, ráadásul az ügy(ek)ben személyes érintettséggel is bíró Virginie, olyanokat engedhetett meg magának, amik miatt egy normális rendőrségtől már régen kivágták vagy felfüggesztették volna.

:-PPP

Ám ettől függetlenül remek kis sorozat, ami izgalmas-izgulós órákkal ajándékozott meg bennünket. :respect:

Extinction (2018) – Kihalás

Úgy voltam/vagyok vele, hogy ide vele nekem minden „idegen inváziós” filmet, amit volt merszetek leforgatni, és ezzel a lelkesedéssel/belenyugvással ültem le elé. :-)

Eleinte szépen csordogált is minden a maga rendjében – azaz semmi meglepetés, vagy ilyesmi: jöttek az idegen megszállók, és Michael Peña pedig szépen mentette-mentegette benn feleségét, Lizzy Caplan, és két kislányát.

…

Aztán egyszer csak adtak az egésznek egy pofont(ot). :-P :-)

Nyilván itt dől-dőlt el, hogy kinek mennyire jön-jött be ez a fordulat – és láthatóan az imdb-s pontozóknak kevésbé… de számomra meg annál inkább. :sör:

Nekem piszokul tetszett a csavar, és nagyot dobott a tetszési indexemen. :thumbsup:

…az a baj, hogy nem nagyon lehet ezen mit ragozni. Vagy legalábbis nem érdemes. :sör:

Jönnek az űrből az idegenek, és ki akarják irtani a bolygó lakosságát – volt már pár ilyen, nem?!

:-P :-)))

Mégis: szerintem bőven megéri megnézni, hogy összeálljon a kép.

Jó kis kanyart vágtak a „megszokott” sztoriba, szvsz. :sör:

Én jó szívvel merem ajánlani – és ha nektek nem jön be: magatokra vessetek.

Hogy minek hallgattatok rám.

:-D :sör: ;-)

Marshall & Vincent – Vincent és a világvége

Ebben a melegben még az agya is gőzölög az embernek, tehát, csak szőrmentén a leírt szóval – és csak reménykedem, hogy akad olvasó is. :hidegsör: :coldbeer:

Két férfi keresztnév – két teljesen más élet, teljesen eltérő problémák – ám egyformán remek filmélmény. :thumbsup:

Marshall

Az afroamerikai ügyvéd és polgárjogi aktivista Thurgood Marshall (Chadwick Boseman) életének egy szelete, amint 1940-ben a bíróságon küzd a nemi erőszakkal vádolt, fekete bőrű Joseph (Sterling K. Brown) ügyében.

És hogy a faji megkülönböztetés és szegregáció legnagyobb dúlása közepén ne legyen olyan „egyszerű” védeni egy afroamerikait – Joseph-et munkaadója, a _fehér bőrű_ Eleanor (Kate Hudson) vádolja meg az erőszakkal.

Egy _fehér_ nő vallomásával szemben egy _feketének_ gyakorlatilag esélye sincs – az USÁ-ban ezekben az időkben a _fekete_ alsóbbrendű állampolgárnak számított, aki „hazug és megbízhatatlan, gonosz és kegyetlen”. Aki csak az erő szavából, a fájdalomból, és a megfélemlítésből ért.

„In Louisiana, you know what they do to me for being with a white woman like that? If they don't kill me right then and there, soon enough, the others come, they drag me off, they tie me up, they cut off my manhood. And then I'd be swingin' off the branch of some tree. So Why'd I lie, Mr. Willis? Because the truth gets me killed. That's why.”

…

Én nagyon szeretem a tárgyalótermi krimiket, amit ebben a filmben ijesztően-fojtogatóan-nyomasztóan leng be a faji előítélet, a diszkrimináció, a megvetés, a lenézés légköre: hogy szinte emberszámba sem veszik a fekete bőrszínű állampolgárokat.

Mindenki tud a lincselésekről, a Ku-Klux-Klánról, a rendőri, bírói, és egyéb intézményesült visszaélésekről – de mindenki (minden fehér) nagyvonalúan szemet is huny ezek felett.

Hiszen a feketék… nem is emberek, igazán. Szerintük.

…

Ez valami borzalmas, ez valami olyan szinten taszító, olyan szinten embertelen, hogy hányni lehetne tőle.

Ebben a közegben zajlik Thurgood Marshall fáradhatatlan keresztesháborúja, aki az igazságosságért és az egyenlőségéért küzd.

Úgy vélem: must see. :respect:

Vincent – Vincent és a világvége

Lehetett volna „Vincent és a világbéke”, vagy „Vincent és az Ország-Világ” (32. száma, hangos képrejtvényünk következik :-) – aki érti, érti :sör: ), netalán, „Vincent és Gandhi” a címe.

Mindegyiknek legalább annyi köze van a film történetéhez, mint a magyarításban kapottnak. :-PPP

Sőt, a „Vincent és Gandhi” még sokkal közelebb is áll hozzá, csak mondom. :-P

Mindezektől függetlenül: ez egy nagyon jó film lett megint. :sör:

Hogy a fene vigye el, mintha az, hogy a „Vincent” szó szerepel a címben, az eleve predesztinálná a filmet arra, hogy tuti remek lesz. :thumbsup:

(Vincent és a tenger, St. Vincent)

A 17 éves Vincent (Spencer Bogaert) újabb öngyilkossági kísérlete után a francia nénikéje, Nicole (Alexandra Lamy) szárnyai alá kerül, és Párizsba indulnak.

És utazás közben kiderül nagyon sok minden – például az is, hogy az életvidám, öntörvényű Nicole-nak legalább annyi problémája van, mint a fiatal fiúnak, és bőven van mit helyrehoznia az életében.

Közben pedig megindul utánuk Vincent diszfunkcionális, szociálisan és pszichésen állatorvosi ló, patchwork családja (mama-papa, gyerekek), hogy „megmentsék” a fiút – holott egészen más szorul megmentésre…

És ebből a kellemesen katyvaszos alaphelyzetből egy igazán remek dramedy kerekedik ki, amin lehet nevetni, sírni, meghatódni, felderülni, elkeseredni – és bízni, remélni, hinni… :sör:

Eleinte az anya, az irányításmániás Marianne (Barbara Sarafian) és az apa, a kissé szolgalelkű Raf (Geert Van Rampelberg) szegmense rendesen idegesített – ám a végére határozottan élvezetes lett az ő történetszáluk is, és minden remekül összeállt.

Nagyon szerethető, végtelenül emberi történet – szerintem mi Katicámmal még évekig fel fogjuk emlegetni. :respect:

 

A Prayer Before Dawn – A kíméletlen & Inside Llewyn Davis – Llewyn Davis világa

Azt a beborult… ennyire nyomorult, önsorsrontó, szívóágon lévő embereket egy csomóban. :-///

A Prayer Before Dawn – A kíméletlen

Tisztázzunk már pár alapvető, interneten keringő tévinformációt erről a moziról:

1. _Nem_ sportfilm. De rohadtul nem. :-PPP

2. Szó nincs arról, de egy árva hang sem, hogy „csak úgy nyerheti vissza a szabadságát, hogyha a megnyeri a börtönök közötti muay thai tornát”. Senki ilyet nem mond, senki ilyenre nem céloz – ilyen nincs a filmben. :-PPP

Totális átverés az is, hogy ezzel a képpel reklámozzák a filmet.

Mert nem ilyen. Egyáltalán nem ilyen.

Inkább ilyen.

 

Meg ilyen.

Ez egy mocskos börtönfilm: a legmocskosabb, amit valaha láttam. A „Felon – Az elítélt”, a „Papillon – Pillangó”, és az „Escape from Alcatraz – Szökés Alcatrazból” elbújhatnak mellette: pedig mindhármat sokra tartom. :sör:

De ez „A Prayer…” valami egészen borzalmas.

Az első ötven perc nyers iszony: amikor a hülye (önsorsrontó) angol bokszoló, Billy Moore (Joe Cole) drogügyek miatt bekerül egy thai börtönbe. Csupa szénné tetovált, nyers „emberevő” közé.

Komolyan, ha nem tudná az ember, hogy ez egy film, ami Billy Moore önéletrajzából készült, akkor simán elkönyvelné, hogy az első estét sem fogja túlélni.

Szerintem, gyakorlatilag csodaszámba megy még most is, hogy élve kijutott…

Nézed, ahogy peregnek a képkockák, egyre jobban eltorzul a fejed attól, amit látsz – félállati körülmények, félállati-ösztönlény szinten létező rabok, erőszak, brutalitás, mocsok és mocsok… –, és várod, hogy mikor hagyják végre ezt abba. Hogy mikor történik már végre valami pozitív fordulat.

Sajnos, Billy sem egy olyan gyerek, aki megkedvelteti magát az emberrel: amikor nem agresszív hülye, akkor csak szimplán az :-P – de végül is az „menti meg”, hogy annyira ilyen: sokszor észre sem veszi, hogy pengeélen táncol, máskor meg azonnal (és időben) kapcsol az életösztöne, hogy jobb meghunyászkodni.

Az ember szurkol neki, mert egyedüli európai a sitten – de más nem nagyon szól mellette. :-PPP

Oké, ez azért túlzás: ami mellette szól még, az a fafejű konoksága, elszántsága, önpusztító nekifeszülése, hogy ki akar törni a barakkból, ahol bármikor megölheti bárki – és el akar jutni a börtön kiemelt figyelemmel és kedvezményekkel bíró muay thai csapatába.

Persze, bejut – naná, erről szól a film –, de szó sincs olyanról, hogy van valami „torna” (egyenes kieséses, vagy görbén kiszökéses :-PPP), amit meg kellene nyernie.

Két meccse van mindössze: az egyiken fogad magára, és annyi adóssága van a börtönbéli maffia felé, hogy ha élni akar, akkor nyernie kell – a másik meg két börtön közötti „összecsapás”, ahol (a többiek mellett) ő is kap egy (mondom: egy!) súlycsoportjának megfelelő ellenfelet.

És nem, nem a szabadsága a tét: csupán a további helye a börtön csapatában, további jogosultsága a kedvezményezett bánásmódra – azaz gyakorlatilag a túlélése.

(Szép is lenne, hogy valami börtönparancsnok szabadságot ígérne/adhatna egy elítélt rabnak – bakker, az igazi Billy Moore-nak gyakorlatilag maga a thai király(!) adott amnesztiát. És nem azért, mert megvert két másik rabot, bonyek… :-PPP )

Huhhh… ez egy borzalmas film volt. Egy igazi gyomorforgató, véres-mocskos, iszonyú emberdaráló.

Ha nem lenne Billy Moore, mint élő példa, azt mondanám, hogy európai ember ezt túl sem élheti…

Mindenesetre, ha a filmet látva valaki még ki akar menni Thaiföldre, droggal bizniszelni: az méltó a Darwin-díjra. :-PPP

Inside Llewyn Davis – Llewyn Davis világa

A pár nappal korábbi posztomból láthattátok, hogy az érdeklődésem most a country zene felé fordult, ezért is mozdultam rá Llewyn Davis történetére.

…és jól pofára estem. :-///

Oké, már párszor megfogadtam, hogy nem nézek többet olyan filmet, amit a Coen-testvérek jegyeznek – de megint megszegtem ezt a fogadalmat: és megint rá is pacsáltam. :-PPP

Justin Timberlake és Adam Driver nagyon tetszettek – a film két remek dala közül az egyiket velük adja elő a főhős.

De az Oscar Isaac által megformált Llewyn maga volt a szerencsétlen, önsorsrontó nyomorult, aki teng-leng bele a világba, máról holnapra él, egyik díványról szörfözik a másikra, 5-10 dollárnál nincs több pénze sosem, és közben… nem is tűnik különösebben tehetségesnek. :-/

Itt kunyerál, ott gazsulál, egy kicsit itt húzza meg magát, egy kicsit ott – és közben ő saját magát egy meg nem értett zseninek tartja, aki sokkal többre hivatott. (Hát igen, vagyunk ezzel így páran mi is, nem igaz…?! :-P :-/ :-S )

Llewyn… amikor elérhetne valamit, amikor egyről a kettőre juthatna, akkor elgáncsolja saját magát – és sokszor ott, és akkor hülye, amikor pont nem kellene _úgy_.

Mindig ott van a levegőben, hogy túlléphet(ne) saját árnyékán: hogy ki- és feltörhetne, hogy lehetne családja, szerelme, karrierje, élete – de ő csak megy tovább a saját, meg nem értett, semmibe vezető, tengő-lengő útján.

A lehetőségeit elpasszolja, az esélyeit elfecsérli, és igazából… sajnálni sem tudjuk, mert saját maga ellensége. :-///

Ez a mozi másik legjobb dala, és közben a film történései futnak – a zene nekem nagyon tetszik, és a klip se rossz hozzá.

De ne hagyjátok magatokat megtéveszteni: a film az… „nem jó”. :-PPP

Sajnos. :-///