Csak távirati stílben pár filmről…
Szerelempatak
Egy végtelenül szerethető, az első pillanattól az
utolsóig mosolygásra késztető, csodálatos dokumentumfilm. :respect:
Sós Ágnes
filmet forgatott egy erdélyi faluban a testi-lelki szerelemről: és erről a
kérdésről szépkorúakkal, 70-80 éves nénikkel, bácsikkal beszélgetett – akik olykor
elmerengve-elbúsulva az elmúlt idők örömén, de legtöbbször kacagva-nevetve
emlékeztek vissza.
Fantasztikus emberek a szereplői ennek a filmnek, de a „szereplői”
egyáltalán nem jó szó: nem ők _szerepelnek_
a filmben, hanem mi, nézők tolakodunk be, lessük meg őket a
mindennapjaikban.
De ez se annyira „betolakodás”, vagy illetlen „meglesés”,
hiszen nekünk, egyszeri nézőknek nyílnak meg, és mesélnek: ha van kedvünk és
időnk meghallgatni őket.
Nem akarnak bennünk sem sajnálkozást, főleg nem szánalmat
kelteni, és nem, egyszer sem hangzik el, hogy „bezzeg az én időmben!”, vagy
hogy „régebben minden sokkal jobb volt”.
Ahogy a film szereplőit nézi-hallgatja az ember, nekem,
mint egyszeri nézőnek az jutott az eszembe: de jó is lenne, ha én is ilyen
bölcs derűvel, ilyen emelkedetten, az élet minden fájdalma-sebe ellenére ilyen
emberi nagysággal érhetnék szépkorúvá… :leborul:
Régen emeltem már a blogomra magyar filmet – a
Szerelempatak pont egy olyan remek filmélmény, ami érdemes minden egyes
karakterre. :respect:
És azért legyen már itt pár kép a nagyszerű rendezőről, a
gyönyörű Sós Ágnesről… :-)
Summerhood –
Nyári tábor
Sosem voltam, amolyan amerikai nyári tábor részese (és
már aligha leszek… ;-) ), nekem csak az úttörőtáborok jutottak ki, ami az átkos
elnyomás érájában voltak, és esténként mozgalmi dalok csendültek fel a tábortűz
körül…
De persze nem panaszkodom: ez jutott, és akkor és ott az
is élmény volt egy gyereknek.
Mégis, most – furcsa, de… – valahogy nosztalgikus érzések
kerítettek hatalmukba, amikor a tízévesforma srácok nyári bandázását,
vagánykodását, barátságát,összeveszését, kibékülését, első szerelmének történetét néztem.
Különösen bírtam a már felnőtté lett főhős, aki testi
valójában sohasem látható, de narrátorként az egész filmet végigkísérő
mesélését, megjegyzéseit, kiegészítését. :sör:
Valahogy nagyon szerethető, végtelenül kedves, és mélyen
emberi lett Jacob Medjuck filmje –
talán itt és így szólította meg bennem az örök gyereket, aki amerikai nyári
táborokban soha részt nem vett.
Dáviddal néztem meg – de szerintem majd megnézem még
Mátéval is… :-)))
Ender’s Game –
Végjáték
Orson Scott Card
eme regénye valahogy kimaradt az életemből… és nem mondhatnám, hogy a film
megtekintése után rögtön nekiugrottam volna a netnek, hogy honnan lehet
megrendelni…
Persze, nyilván nem lehet a könyvet „normálisan” filmre
vinni – ahogy nem lehetett a „Galaxis útikalauzt stopposoknak”
sem: de abból valahogy mégis olyan… szerethető film lett, na.
Oly annyira nem hagyott bennem érdemleges nyomokat a Végjáték, hogy csupán csak pár kérdésem
van:
1.) Mikor és ki találta ki először, hogy a legyőzhetetlen és
túlerőben lévő idegen (alien) inváziós flottát úgy lehet és kell legyőzni, hogy
kilövik a vezérhajót? És ha már egyszer valaki ezt behozta – nem lehetne lassan
ki is vezetni az alienes sci-fik szcénájából…?!
2.) Mikor és ki találta ki, hogy a Földet, a Galaxist, és a
Világmindenséget csak számítógépes játékot nyomató kisklambókkal lehet és kell
megmenteni?! És ha már egyszer valaki ezt behozta – nem lehetne lassan ki is
vezetni az világmegmentős sci-fik szcénájából…?!
Persze, kérdéseim költőiek – és nem, igazából nem
érdekel, hogy mikor és ki találta ki.
Csak az érdekel, hogy én már unom ezeket a bevett és bevált megoldásokat. :-PPP
"Mikor és ki találta ki, hogy a Földet, a Galaxist, és a Világmindenséget csak számítógépes játékot nyomató kisklambókkal lehet és kell megmenteni?!"
VálaszTörlésOrscon Scott Card, 1985-ben. :-) Ekkor jelent meg az Ender's Game című regény, ami az 1977-ben az Analog-ban publikált novelláján alapul. (Ezzel megelőzte a The Last Starfighter-t, ami inkább a Csillagok háborújára akart hasonlítani, és nem a psziché mélységeit kutatta.) Megkapta érte előbb a Nebula-, majd az Hugo-díjat is. Szóval érdemes elolvasni, annak ellenére, hogy a film lelőtte a poént, mivel a könyvben nem a történet, hanem a belső gondolatok bemutatása a lényeg.
A gond az a Végjátékkal, hogy az eltelt idő alatt számos ötletet felhasználtak vagy újrahasznosítottak belőle. 1984-ben, 30 évvel ezelőtt teljesen eredetinek tűnt, egyáltalán nem volt sablonos. A könyvben egyébként elég részletesen van bemutatva az idegen faj (a folytatásban, a Speaker of the Dead-ben még inkább), és teljesen hihető és logikus, hogy miért vezet a királynő halála totális pusztuláshoz.
Newman