My Mad Fat Diary s01

Hoppá, nocsak! :-)

Egy „csajos sorozat” – amin egy pasi is egész jól el tud szórakozni. :-) :sör:

Szerencsére, nem a véleményem szerint „vérgáz” Suburgatory nyomdokain lépked, hanem inkább a Skins-én – ami az én szememben egy nagyon-nagy jó pont! :thumbsup:

A sztori 1996-ban játszódik, amikor a főszereplő, 16 éves, 101 kilós Rae (Sharon Rooney) éppen kijön a pszichiátriáról, ahol négy hónapot töltött el, depresszió, öngyilkossági kísérlet és bulimia miatt.

Édesanyja, Claire Rushbrook (Whitechapel, The Fades), aki egyedül neveli Rae-t, azt mondta mindenkinek, hogy nem orvosi kezelésen, hanem Franciaországban van.

Az anya-lánya kapcsolat sok mindennek mondható, de kiegyensúlyozottnak nem, és most újabb problémaforrásként megjelenik a színen Karim (Bamshad Abedi-Amin) az illegális tunéziai bevándorló, akibe Claire szerelmes, és a házában rejtegeti a bevándorlási hivatal elől – és akivel mellesleg elég intenzív szexuális életet élnek. :-)

Rae közben megpróbál régi barátnője, a szép Chloe (Jodie Comer) baráti körébe bekerülni, valamint szerelmet és… szexet találni. :-)

Valahol merném talán azt is mondani, hogy nagyban hasonlít mind történetvezetés, mind narráció, mind a szex központi kérdéssé emelése terén Sue Townsend: The Secret Diary of Adrian Mole, Aged 13¾ című könyvéhez – de ezt is jó érelemben mondom: mivel nevezett ifjúsági regény igen kedves a szívemnek. :sör: :-)

A sorozatra egyébként ismét kedvenc site-om, a sorozatjunkie.hu hívta fel a figyelmet, ezzel a rivjúval: My Mad Fat Diary: Az 1. évad - Írta: yeeeyha

…és nagyon nem bántam/bántuk meg, hogy belevágtunk. :thumbsup:

Ugyanis Kedvesemmel közösen követtük Rae mindennapjait, sajnos mindössze csak hat részen keresztül – amit szinte darálva, két nap alatt tudtunk le, és ilyet eleddig sosem csináltunk. :-)

De a rövid évad fölött érzett szomorúságunkban vigasztal minket az a tudat, hogy berendelték a következő szezont. :-)

Egyébként Kedvesem különösen élvezte ezt a „csajos sorozatot” :-) és a poén az, hogy a remek karakterek, a szókimondó narráció, az ütős beszólások, és a kellemes kavarás miatt határozottan a kedvemre való volt nekem is az egész… :-)

Gondolkoztam, hogy „benyomok” pár idézetet, de annyi remek „one-liner” van benne, hogy nem tudok választani… :-)

A szereplőket pedig egytől-egyig nagyon bírtam, és a szívembe zártam. :respect:

De: vannak négyen, akiket különösen csíptem – őket azért felsorolom. :sör:

Elsőként mindjárt kezdenem a Dr. Kester Gill terapeutát alakító Ian Hart-tal (Dirt, Luck, Harry Potter), akinek remek szeánszai voltak Rae-vel, és sikerült egészen emberire, és szerethetővé formálnia a figurát. :respect:

Következőnek a baráti kör legelvetemültebb arcát, Chop-ot (Jordan Murphy) kell kiemelnem, akinek a jellemzéséről mindent elmond az a „szakkifejezés”, hogy „party animal”… :-) :-) :-)

Valamint Rae két kórházi, jelenleg is bentlakó két barátját kell még kiemelnem, akiket nagyon megszerettem: Tix (Sophie Wright) és Danny Two Hats (Darren Evans). Bármelyikük volt is képernyőn, már megugrott az epizód élvezeti értéke – amikor pedig közös jeleneteik voltak, azok igazi unicum számba mentek. :thumbsup: :-)

Kár többet beszélnem rajta, azt hiszem. :-)

A „Skins”-szel való összehasonlítás magától értetődik, de nem szabad azt az élményt keresni benne – mert annál azért gyengébb…

De ha nem vonunk ilyen markáns határokat, és félretoljuk a „Skins”-szel kapcsolatos elfogultságunkat, és nem annak magasából nézünk le (lenézően…) akkor egy egészen kellemes élményben lehet részünk, ha elé ülünk a „My Mad Fat Diary” mindössze hat részes, rövid évadának. :sör:

10 Timer til Paradis – Teddy Bear – Teddy mackó & Oblivion – Feledés

Két, nagyjából egyformára értékelt film az imdb-n, de nekem az egyik legalább egy ponttal többet ér, mint a másik…

10 Timer til Paradis – Teddy Bear – Teddy mackó

A 38 éves, dán, profi bodybuilder Dennis (Kim Kold) még mindig a 69 éves édesanyjával, Ingriddel (Elsebeth Steentoft) él együtt Koppenhága egyik külvárosában.

Dennis hiába 193 centi magas és 140 kilós izomhegy, törékeny édesanyja kemény kézzel uralkodik felette, mintha még mindig kisgyerek lenne – amit Dennis némán, fejet hajtva tűr.

Próbál ismerkedni, de valahogy olyan egyszerű, magának való, jóindulatú és kedves, ám kissé bumfordi fickó, hogy nem sok babért arat…

Egyik nap édesanyjával meghívják őket egy kis családi esküvőre, ahol a nagybácsi egy thai lánnyal házasodik össze.

Dennisnek a maga alig észrevehető módján felcsillan a szeme, és arra gondol, hogy talán ő is tudna egy ilyen kedves-helyes-szerető thai feleséget szerezni magának.

Anyjának azt mondja, hogy Németországba megy egy bodybuilding versenyre, egy hétre – amiért az anyja rendesen meg is sértődik…

…de Dennis a nagybácsikája tanácsaival felvértezve csak nekivág az ismeretlen Pattayának, azzal a elhatározással, hogy feleséget fog találni.

Különös érzés, amikor az ember egy olyan hústoronyért szorít, aki bár fél kézzel tudna hat embert falhoz csapkodni, de mégis olyan elveszett és esendő a thaiföldi, városi élet szexturistáktól nyüzsgő dzsungelében… ahol egészen másfajta vágyakat szoktak kielégíteni, mint az ő lelkének vágyát.

Nem vállal sokat a film, nem a szerteágazó és összetett cselekményével hódít, de a „nagy medve” (mert azért hadd ne már, hogy „_mackó_”…! :-) ) szeretetre méltó, kedves, esetlen bukdácsolása megérinti az egyszeri nézőt – és végigszurkoljuk a nagy kalandját. :sör:

Nem egy egetrengető alkotás Mads Matthiesen filmje, de szerintem teljesen érdemes a rászánt időre. :thumbsup:

Oblivion – Feledés

Valahogy olyan… semmilyen volt ez a mozi…

Se hideg-se meleg, se leves-se hús…

Műfajok iránti elkötelezettségem és elfogultságom okán igyekszem minden sci-fi és fantasy filmet megnézni (kivéve, amit előre leírok, hogy nézhetetlen… pl. a Momoás Conan… :-/ ), de ez sem ment meg attól, hogy ne vallanám be, ha valami vacakba futok bele.

Az Oblivion nem vacak – csak nem elég jó. Olyan jó közepes, „futottak még” kategória… :-/

Tom Cruise steril profizmussal és semlegességgel hozza karakterét, mellette meg két női főszereplő (Andrea Riseborough, Olga Kurylenko) még nála is érdektelenebbül és szürkébben hozzák szerepüket – talán a minimálisnál még egy kicsivel kevesebb átéléssel és lelkesedéssel…

Morgan Freemant és Nikolaj Coster-Waldaut pedig inkább csak „megmutatták a kamerának” – miközben, meglehet, ketten a film felében több színészi játékot hoztak volna, mint a másik három a teljes műsoridőben…

A film alapötletét pedig véleményem szerint 2009-es „Moon – Hold” mozi, a méltatlanul elhanyagolt Sam Rockwell-el :sör: a főszerepben már 100x jobban feldolgozta…

Ha a Moon-nal hasonlítom össze az Obliviont – még utánlövésnek is gyenge…

Nomen est omen – szerintem ezt a filmet hamarosan eléri a címében megjelölt (megérdemelt…) sorsa…

A magam részéről inkább nem ajánlom megnézésre. :-/

Rectify s01e05-e06 Drip, Drip and Jacob’s Ladder

„Doesn't seem so black and white, Ted.”

Oké, szerintem ott szúrtam el, hogy „nyomozós krimiként” kezdtem nézni ezt a sorozatot – holott lélektani dráma. :meaculpa:

Annak meg nagyon jó. :respect:

Nem, továbbra sem történt benne… különösebb fordulat, vagy esemény. Először azt akartam írni, hogy „továbbra sem történt benne semmi” – de azzal végtelenül igazságtalan lennék.

Mert a nyomozás tényleg nem halad előre, sőt, gyakorlatilag nincs is nyomozás.

Látjuk-tudjuk, hogy akadnak olyanok, akik többet tudnak, mint amennyit elárulnak, de ezt senki nem feszegeti – sőt, ezek az emberek okkal hallgatnak is.

Csak a hangulatot érezzük: hogy vannak, akik szemében Daniel akkor is gyilkos lesz és marad, ha ezer bizonyíték lesz/lenne az ártatlanságára – és vannak, akik szerint ártatlanul szenvedett.

De Daniel különös viselkedése mindenkit zavarba ejt…

…ám az vesse rá az első követ*, aki 100%-ra biztos benne, hogy 19 év halálsor után ő simán beilleszkedne.

*= biztos vagyok benne, hogy akadnak ilyenek közöttünk jó páran…

Ijesztő, ahogy az emberek ítélkezni tudnak: ahogy képesek vagyunk egyszemélyben vádlóvá, bírává és… ítéletvégrehajtóvá válni – és ennek megfelelően, a meggyőződésünk szerint, öntelt magabiztossággal ítélni és cselekedni.

Mert nem, a DNS vizsgálat eredményén kívül nincs semmi tény, vagy bizonyíték Daniel mellett. Ráadásul mondd néha olyanokat, hogy azt érezzük… tényleg, akár valóban elkövethette azt, amivel vádolják.

Még a vallásos Tawney (Adelaide Clemens) is bármennyire hinni akar Danielben, még ő is elbizonytalanodik néha…

…és bármennyire is tenyérbemászó Ted Jr. (Clayne Crawford), olyan kérdéseket feszeget, amikre nem lehet nemtörődöm módon legyinteni.

…

Nem is tudom, hogy elmondjam-e nektek, hogy mi volt az, ami miatt egyszer meg is állítottam a filmet, és mondtam kimondtam azt a Kedvesemnek, ami a szívemet nyomta.

Ő is megdöbbent, hogy ilyet hall tőlem – és én is megdöbbentem, hogy ezt én mondom… de akkor is ezt éreztem… és most így érzem.

Pedig én – próbáljak bármennyire is hívő keresztény lenni… – mindig is a „szemet-szemért elv” pártján voltam.

A csudába… csak kibököm. Aztán kezdtek ti is azt vele, amit akartok.

Szóval… hm…

Szerintem, nem követte el Daniel azt, amivel vádolják… de ha netalán mégis elkövette volna… úgy vélem, tizenkilenc év a halálsoron… már megváltotta a bűnét.

…

Azt hiszem, közrejátszik ebben az is, ahogy a Gadar: Ek Prem Kathában beszél Sunny Deol – nemzedékről-nemzedékre, apáról-fiúra örökíthetnénk a (vér)bosszút, és soha, senki nem mondaná azt egy percre sem, hogy „na, most vagyunk kvittek!”.

Nem tudom… lehet, hogy hülyeség.

De ahogy látom, Daniel mennyire „földönkívüliként” mozog, mennyire idegen, sérült és sebezhető a hétköznapok világában – és látom, hogy sosem lesz már belőle lelkileg egészséges férfi, kiegyensúlyozott családapa… –, nem tudom nem azt gondolni, hogy…

…már megbűnhődött.

És hogy joga van az élete hátralévő részét „nyugodtan” végigélni.

Úgysem lesz nyugodt: a 19 év halálsor emléke úgy beleégett , hogy élete végéig kísérteni fogja az az ablaktalan négy négyzetméter… És, legyen ez bármennyire is őrült gondolat, hiányozni fog neki a napi börtönrutin biztonságos monotóniája, dresszúrája.

Őszintén szólva, én is el vagyok képedve, hogy egy tévésorozat ilyen gondolatokat kelthet bennem…

…de a Rectify képes erre. :respect:

Nagyon várjuk a következő évadot. :sör:

Rectify s01e03-e04 Modern Times and Plato's Cave and Run s01e03-e04

Rectify s01e03-e04 Modern Times and Plato’s Cave

Hááát… nem is tudom… elbizonytalanodtam…

Oké, hogy van a sorozatnak egy nagyon speciális, egyedi hangulata – nade, hogy _csak_ erre a hangulatra építeni a részeket… Az azért erős túlzás.

Szerintem. :-/

Már a harmadik résztől is húztuk az orcánkat a Kedvesemmel, hogy gyakorlatilag Daniel és tollpihék egymásra csodálkozásáról szólt…

Oké, feeling, meg minden, nem kell minden résznek konkrétan előrébb vinni a cselekményt: nézzük a következőt.

Erre abban sincs _semmi_ olyan érdemi történés, ami előrébb tolná némileg a sorozat szekerét!

Azért valami, tisztelt Hölgyeim és Uraim, némi elszórt morzsa, mint a mesében a gyerekeknek – ha lehetne kérnem! Csak egy csipetnyi!

…de nem: csak a Daniel-életérzésben gyönyörködhettünk. Végig. :-///

Legalább a… áhhh, hagyjuk.

Oké, az évad hátralévő két részét akkor is megnézem, ha elered az orrom vére :-P ;-) de egyelőre úgy látom, hogy az első két rész remek és sokat ígérő felütése után – rendesen leült a dolog, mit ne mondjak. :-S

Run s01e03-e04

Na, igen – ember tervez… de a Felesége is rendesen beleszól a dolgokba. :-)

Mert én már magamban lemondtam és kaszáltam ezt az angol minit, de a Kedvesem rávilágított, hogy ezt nyilván nem gondoltam komolyan – ő ugyanis velem tervezte végignézni, és nem nagyon akar eltérni ettől az ütemtervtől. :-)

…és valahol be kell vallanom: a második két rész… azért már… egy kicsit… tényleg megérte, na. :-)

Nem mintha kevésbé szólt volna másról, mint az első kettő, miszerint: „van még lejjebb”, „lesz még rosszabb is”… de szerencsére legalább abból hajlandóak voltak egy hangyányit visszavenni, hogy „ebből nincs kiút”.

A full negativista, mániákusan depressziós, és már-már suicid szinten pesszimista történetvezetés kicsit megengedőbb volt a következő két karakterrel – és ez jót tett a tetszési indexemnek.

Szerintem nem volt annyira „összetetten okos” és „kirakósjáték-szerűen összekapcsolódó”, mint azt hitték és/vagy szerették volna a készítők – de azért… végül is, visszagondolva, nem volt rossz, és most már nem bánom a rászánt időt.

Azért ez is valami, nem?! ;-) :-)

Gadar: Ek Prem Katha – Lázadás: Egy szerelem története

„A man's greatest religion is to protect his wife and children.”

Ez egy rendkívüli alkotás. :respect:

Bevallom, ha hamarabb „értem meg” a címét – mielőtt még bevállaltam volna a film fordítását… :-) – lehet, hogy meg sem nézem… :shameonme:

Mert „Egy szerelem története”… Ugyan már! :-///

_Minden_ indiai filmben van szerelmi szál: de ezt főtémának felvállaló alkotásokat – annyira azért nem akarok megnézni. Már bocs, annyira romantikusan bevállalós azért nem vagyok. :-)

Szerencsémre, már belevágtam a filmbe, amikor ráeszméltem a címre – és akkorra már be is rántott a gépszíj. :thumbsup:

Ám attól azért óvok minden romantikus, hindi filmre kihegyezett Bollywood-rajongót, hogy a cím láttán vadul belevesse magát a történetbe: mert akkor alighanem sokkot kap a film felütésétől…

Mondjuk, az én kezemből is kiesett a toll az első húsz percet látva.

Ugyanis a történet akkor játszódik, amikor India független lett – és kivált belőle Pakisztán.

Ezt a folyamatot súlyos zavargások követték… illetve… itt egyáltalán nem a „súlyos” a megfelelő jelző: inkább a borzalmas.

…

Nem tudom, ki lehet-e deríteni valaha (egyáltalán érdemes-e), hogy „ki kezdte”, de a tény az tény: a pakisztáni muszlimok gyilkolták a Pakisztánban élő hindukat és szikheket – az indiai hinduk és szikhek pedig gyilkolták az Indiában élő muszlimokat.

Az áldozatok számát 500.000 és 1.000.000 között becsülik a történészek.

…és a kitelepítések, vagy az élete féltése miatt 8 millió muszlim hagyta el Indiát, és 7,5 millió hindu és szikh pedig Pakisztánt.

A sebek pedig nagyon mélyek mindkét országban.

Azt hiszem, talán ennyi elég a történelmi háttérről.

A film első 20 perce a szétválás a legsötétebb óráit taglalja – ezzel mindent elmondtam.

A film főhőse a teherautó sofőrként dolgozó, Jat szikh Tara Singh, akit a robosztus, az ellenállhatatlan őserőt megtestesítő Sunny Deol formál meg – akit én nagyon szeretek. :sör:

A főhősnő pedig az arisztokrata származású, muszlim Sakina, őt a bájos, törékeny Amisha Patel játssza.

Nyilván ebből lejön nektek, hogy a címben lévő „szerelmi történet” kettejük között zajlik – és ezzel nem is tévedtek. :-)

A történelmi-politikai alaphelyzetből ez nagyon könnyen lehetne egy tragikus „Rómeó és Júlia” történet – aminek az újrafeldolgozásaival már tele a padlás. :-/

A végeredmény pedig az, hogy ez egyrészt az: hiszen egy felemelő, férfiak számára is emészthető ;-)  szerelmi történetről van szó; másrészt meg nem az: mert az indiai/pakisztáni ösvények kanyargósak, és ez teljesen egyedi ízt ad az egész filmnek.

Mint mondtam, a film első húsz perce… sokkoló – de a második húsz perc is tartogat számunkra meglepetést: ugyanis az olyan vígjátéki (már-már bohózati) elemeket tartalmaz (visszaemlékezés a múltra, a szétválás előtti békeidőkre), hogy az egyszeri néző szabályosan meghökken ilyen erős érzelmi-hangulati váltás után. Én legalábbis így tettem. :eeekkk:

Ám az első negyven perc érzelmi hullámvasútja után a Gadar, mondhatni, megtalálja a „saját hangját”, és attól kezdve szerintem egy végtelenül szerethető, izgalmas film kerekedik ki belőle. :respect:

Most meg talán elmondanám, hogy én mit szerettem benne igazán. :-)

Sunny Deol iránti elfogultságom tagadhatatlan: és ezzel az alakítással még jobban belopta magát a szívembe. :thumbsup:

Ahogy egyszerre hozza az érzékeny, a rajongott nővel szemben visszahúzódó (szinte megalázkodó…), szerelmét titkoló, de nagyon mélyen megélő – és a családját oroszlánként védő, szerelméért félelem és megalkuvás nélkül, a végsőkig harcoló férfit.

Ha valakiről, hát róla el tudom hinni azt, hogy tucatnyi embert képes megfutamítani, pusztán az ellentmondást nem tűrő fellépésével; hogy képes egymagában megfékezni a feldühödött, kardokkal hadonászó csőcseléket egy földből kitépett vasrúddal; hogy a lesújtó kard pengéjét képes puszta kézzel megragadni, és kicsavarni az azt tartó kézből…

…és amikor a tekintete elsötétül… érzed, hogy nincs erő, ami megállíthatná.

A film legcsodálatosabb jelenete számomra az volt, amikor családja védelmében egy szál karddal áll ki a támadók elé – de a felesége és a kisfia (Utkarsh Sharma) elé ugranak, hogy testükkel védelmezzék. :amazing:

A legvégső, gőzmozdonyos menekülést pedig nem tudtam megrendülés nélkül nézni: amikor a feleség és a fiú lapáttal és puszta kézzel dobálja a szenet a mozdony kazánjába – Sunny Deol pedig fékezhetetlen oroszlánként harcol a száguldó tehervonat tetején…

…

Még talán annyi: az őrerejű, szenvedélyes, megtörhetetlen Férfi archetípusa az, aki miatt számomra elképesztő élmény a film – de Kedvesem (aki nálamnál nagyságrendekkel kevésbé tesztoszteronfüggő :-) ) is nagyon élvezte, és végigizgulta az egészet.

Sok mindent lehet mondani a Gadar: Ek Prem Kathára – csak azt nem, hogy egy „nyálas” szerelmes film.

Bemutatásakor Indiában óriási bevételt hozott, rekordokat döntött és állított.

Nem méltatlanul. :respect:

Ui.: Szóval, mint fentebb már utaltam rá, vettem a bátorságot, és a „Yamla Pagla Deewana” után ezt is én „magyarítottam” :-) az ismert helyeken hamarosan elérhető lesz hozzá magyar felirat. :sör: