The Gorge – A szurdok

 

Igazából… nem is tudom, mire gondoltam. Mit is vártam, miben reménykedtem…

...

De. Valójában nagyon is jól tudom: angyalos-ördögös tematikára vártam/vágytam (rohadtul be fogom mostmár fejezni az ebbe a témába kitalált és 2015-ben(!!!) elkezdett novelláimat… de legalább az egyiket… nagyképűen hangzik, tudom, de pont leszarom: az a véleményem, hogyha nincs egy príma angyalos-ördögös stuff a látóteremben – akkor majd én megírom. 2007-ben volt a számomra feledhetetlen Andy Whitfield (1971–2011 – Rest in Peace, My Hero! :leborul: ) fémjelezte Gabriel című minimál költségvetésű, kibaszott remek angyalos-ördögös film, amit azóta is etalonnak tartok a témában. :thumbsup: ), ugyanis ez a mondat hangzott el a The Gorge trailerében.

„Well, the theory I think summarizes the situation most succinctly is the Gorge is the door to hell and we're standing guard at the gate.”

…

Persze, mondanom sem kell, hogy jól pofára estem…

Az első óra után kikapcsoltam: addig néztem, amíg a szerelmes évődés táncban teljesedett ki…

…és arra gondoltam: „Atya… Úr… Isten…”. Nem, nem Bálint-napi (Csont Tanár Úr: respect innen is Önnek! Remélem, Odaát még egyszer, valamikor találkozunk…) romantikus évődésre vágytam. Ha valami kihalt belőlem az eltelt évek alatt: az pont a romantikára való hajlam. :-P

Szóval, kikapcsoltam… Pár nappal később fejeztem csak be – a második etap meg Resident Evil volt!

Gyerekek… el kéne dönteni, na… szerintem. Mert nekem sok(k) volt ez a műfaji keveredés.

A „residentek” meg: ízlések és pofettádák, ugye… de nekem rohadtul nem jöttek be: csak viszolyogtam tőlük.

A végén meg: nem, nem SPOILER :-P hanem az elejétől fogva nyilvánvaló, hogy… persze, egy habos-babos-nyálas-romantikus hepiend.

Egy mesterlövészes(nek látszó) filmtől én nem ezt vártam volna…

Hááát… igazából ennyi. Adtam kétszer egy órát az örökkévalóságnak. Tölthettem volna azt az időt favágással is… vagy kukorica morzsolással: hasznosabb lett volna. :-/ :-P

Anya Taylor-Joy-ba a film végére már majdnem szerelmes lettem én is: de aztán láttam egy fotót, amin a férjével együtt állnak a kamera előtt… és a csávó konkrétan ijesztő. Ki is ábrándultam a hölgyből menten… hogy vele adta össze magát. :-///

Jobb is így: vénségére ne csináljon magából hülyét az ember. :-PPP :-)))

Hogy ez nem is egy igazi rivjú? Hja, a The Gorge meg nem is egy igazi film... hanem egy életrabló. :-PPP

100 éve született – Kemény Henrik

 „Amíg a kezemet emelni tudom, játszani, játszani, játszani akarok!”

Kemény Henrik

(86 éves korában mondta ezt)

 

…annyit mesélt nekem eszméletlenül karcos, csodálatos orgánumán… az egész gyermekkoromat belengték a vasárnap délelőtti tévéműsorban újra és újra, megunhatatlanul meg- és újranézett Vitéz László történetei…

Emlékszem: 1983-84 körül vasárnap délelőttönként kézilabda meccseim voltak, ezért mindig megkértem a szomszéd nagyfiút, Kalmit, hogy vegye fel nekem a Vitéz Lászlót kazettára.

Ezt értsétek úgy, hogy a tévé hangszórója elé tette a kazettás magnóját, és annak külső mikrofonjával felvette a Vitéz László előadások – hangját. Igen, csak a hangját. És amikor hazaértem, ebéd után meghallgattam a tévéfelvétel hangsávját. A kazettát felcímkéztem, és aztán időről-időre újra és újra meghallgattam… mert eszméletlenül szerettem hallani Kemény Henrik jellegzetes és egyedülálló orgánumát – és a hangja és a zajok alapján, lelki szemeimmel láttam minden történetet.

…

2021-ben – ekkor Kemény Henrik már 10 éve eltávozott a földi világból… – meghívtam Pusztaberkibe a nyíregyházi Burattino Bábszínház két művészét, Haraszti Józsefet és Bóta Gyulát, akik Kemény Henrik egyik Vitéz László történetét adták elő nekünk.

Bóta Gyuszi elmondta nekem: Kemény Henriket személyesen ismerték, megnézte a próbaelőadásukat és – mivel nyilván tetszett neki, amit látott – adta áldását arra, hogy Vitéz Lászlót játszhassanak…

…10 éve nem volt már közöttünk A Mester – és én akkor kerültem „egy kézfogási távolságra/közelségre” Hozzá: mert Gyuszi és Józsi még megszorongathatták a kezét… én meg az övékét. És Vitéz László egyik nem túl távoli unokatestvére a vállamra is ült… :-)

…

A Pusztaberkiben előadott Vitéz László előadás után egy-két évvel beszéltem egy 60 év feletti falumbélivel, aki elmondta nekem: anno ő maga is eljött a szabadtéri bábelőadásra, és végignézte – mert nagyon szerette… szereti Vitéz Lászlót. Azaz… kimondva-kimondatlanul: Kemény Henriket.

…

…a feleségem a mai napig a „nadidrágját” és a „kabigátját” szokta keresni reggelente :-)… én pedig úgy indoklom meg a tiltásomat régebben Dávidnak, manapság Máténak, hogy: „azért nem szabad, mert tiltva van, és azért van tiltva, mert nem szabad”. :-DDD

Azt pedig, hogy „hé, te, kopasz liszteszsák bulibuli!” rendszeresen mondom mindenkinek :-D és palacsinta sütésnél mindig a „nagymamucikám báli legyezőjét” szoktam elővenni. :-DDD

…

Olvashattok az életéről számtalan helyen: itt és itt, meg itt is.

Ő keltette életre Hakapeszi Makit, Furfangos Frigyes mestert, Bogumilt, a kandúrvarázslót – és ő mozgatta Süsüt, a sárkányt…

…de legfőképpen: ő volt… Vitéz László.

A Legvitézebb.

Kemény Henrik

(Budapest, 1925. január 29. – Debrecen, 2011. november 30.)

„Mesehős voltál Te is, magyar Pán Péter, örök gyerek, aki a szüleitől kapott örökséget megőrizte, továbbadta, hírre vitte az egész világon, bátorságot öntve mindenkibe, aki hisz a mesékben. Megszámlálhatatlan azoknak a gyerekeknek a száma, akiket Te örvendeztettél meg a paraván mögül. Generációról generációra elhitetted, hogy Vitéz László palacsintasütőjével minden félelmünktől meg tudsz minket szabadítani. Jöhetnek az ördögök, szétrombolhatja színházadat az ÁVÓ, porrá égetheti az emberi gonoszság, de Te győzni fogsz, amíg palacsintasütő van a világon! Ahogy eddig az életben, mostantól a túlvilágról várjuk biztatásod:

– Hajrá Pajtikák!”

Novák János nekrológja

Az (egyik?) utolsó kép Kemény Henrikről – Kertész Dániel fotója.

…valahogy… így ment el tőlünk… lassan távolodva…

De soha nem feledve.

:leborul: