2012. április 6., péntek

The All Together - Dzsembori

„First thing I'll do when I write this movie is make sure it doesn't start with a voiceover. I hate movies that start with a voiceover. Especially English ones.”
/Chris – voiceover/
:-)

Egy igazi, közveszélyesen elmebeteg film – a legelvetemültebb, amit mostanában (valaha…?) láttam. :-) A legjavából való. :-)

A Kedvesem úgy nyilatkozott róla, hogy „nem vagy normális, hogy ilyen filmet nézel… és még röhögsz is rajta!”. :-)

Komolyan mondom, szerintem hivatalos diliflepni kell ahhoz, hogy valaki ilyen filmet írhasson. :-) Majd jobban utána keresek a neten Gavin Claxtonnak, aki írta és rendezte ezt az alkotást… és meglátogatom abban az intézetben/szanatóriumban, ahol kezelik. Mert szeretném megrázni a kezét. :-) (Persze, nem a napi, szokásos elektrosokk-terápiája közben… :-) )

Mert, mi is ez az elvetemült film tulajdonképpen.

Chris (Martin Freeman) tévés producerként ténykedik, és együtt lakik a flúgos Bob-bal (Velibor Topic), aki kitömött állatokból csinál szexuálisan aberrált… mifenéket. Tudom is én, mi ezeknek a neve… Installáció?! Dioráma?! Whatever… Igazából Christ sem érdeklik, hogy mifenék – csak idegesítik. :-)

„- Sorry, Bob, what's that, then?
- Abstract expressionism.
- But what's it doing in the kitchen?
- It's what I do, man. It's art.
- Art? No, it's a fox cub being sucked off by a rat.
- Squirrel!”
:-)

Nagyban hozzájárul ez is Chris azon döntéséhez, hogy végre meghirdeti és eladja a házat, de sajnos a munkája közbeszól, és kénytelen a flepnis Bobra hagyni az ingatlanügynökök és a vevők fogadását.
:eeekkk:

És miközben Chris a nárcisztikus és humortalan, de önmagát humorosnak tartó Jerryvel (Richard Harrington) próbál meg tető alá hozni egy interjút…

„- I'm not talking to a dwarf.
- What?
- I'm not interviewing a dwarf. No-one told me anything about interviewing dwarves.
- I think it's "midget" these days, isn't it?
- I have a real problem with... dwarves. Whatever, midgets, ok? It's a recognised condition.”
 :-)

…addig Bob odahaza lelkesen beenged a lakásba boldog-boldogtalant. :-)



És így kerül az ingatlanon belülre a boldogtalan Mr. Gaspardi (Corey Johnson), a nagymenő new yorki maffiózó, akit a helyi gengszter Dennis (Danny Dyer) éppen a repülőtérre akart kivinni, de az előző esti indiai kaja miatt Mr. Gaspardira pont rájött a szapora… :-)

Persze, a vagány Dennis egy-kettőre előkapja a stukkerét, hogy sakkban tartsa a bent lévő ingatlanügynököket – miközben a new yorki főnök a klotyón fo… folyamatosan tölti az időt :-) - Bob pedig (hogy ne keltsen gyanút a bezárt, meghirdetett ház) folyamatosan enged be mindenkit, aki becsenget. :-)

„- Good morning.
- Hello.
- We're here to talk to you about Jehovah.
- Hallelujah!
- Is he the fat one?
- I beg your pardon?
(…)
- I told him not to let in any more fucking estate agents!
- They are not estate agents.
- Who the fuck are they?
- We've come to bring you the Good News.
- I could do with some good news…”
:-) :-) :-)



Szerintem igazi, közveszélyesen elvetemült, sírva röhögős film. :-) Azt hiszem, kellően lelkes baráti társaságban, közös sörözés közben üthetne igazán… de nekem mondjuk teljesen megfelelt egy jó estéhez. :-)
:thumbsup:

2012. április 4., szerda

Touch s01e03


Nos, ezzel az epizóddal búcsút is veszek a Touch-tól… nem annyira fájdalmasat, mint inkább csalódottat. :-/

A séma ugyanaz, a sablon változatlan – és ezért a jelenetek összekapcsolása, és a végső „katarzis” egyre súlytalanabb. :-(

Nincsenek átívelő, mögöttes, magasabb szintű összefüggések: Jake bedob egy számot, Jack… izé… Martin Bohm :-) pedig keresi, hogy mi a fenét jelent, és – jéé…! – naná, hogy itt-ott-amott mindig belefut, ami vezeti a „végső beteljesedésig”. :-/

Ennél a résznél már a Kedvesem is kifakadt, hogy „milyen idegesítő ez a gyámügyes csaj” – pedig én pont úgy érzékeltem, hogy már „dolgoznak” a szimpatikusabbá, emberibbé tételén… viszont ez a része már pont nem érdekel minket. :thumbsdown:

A legfájóbb az egészben nekem Kiefer volt: míg Jack Bauerként folyamatosan hitelesnek éreztem, teljesen eggyé vált a karakterrel, addig ebben a harmadik részben volt két konkrét pillanat is, amikor azt mondtam: „bakker… nem játszik, hanem… ripacskodik”. :-( Ez azért rendesen rosszul esett tőle…

Mintha ő maga sem szeretné, vagy nem találná karaktert… vagy nem találna elég komoly kihívást Martin Bohm szerepében.
Ami azért annyira nem véletlen: mivel _valóban nincs benne_ komoly kihívás. :-(

Ezen rész végén lévő „katarzis” már nem szabadított fel bennem endorfinokat… úgy néztem-néztem… hallgattam-olvastam Jake levezető monológját… és olyan üresnek, semmitmondónak éreztem az egészet, hogy az az elképedt kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy „És? Ennyi…?!”.

Sajnos, igen. :-( Ennyire futotta. :-(

Azt hiszem, találok magamnak jobb negyvenegynimennyi perces elfoglaltságot hetente, mint a Touch. :cancel:

2012. április 2., hétfő

Shanghai – Sanghaj



„Every good spy needs a cover. Be a journalist, they said. You're good with words. You'll be safe.”

1941. Sanghaj: a város nemzetközi területekre osztva, bár az országban dúl a háború, itt még viszonylagos béke honol – németek, japánok, amerikaiak, angolok, franciák és természetesen kínaiak élnek egymás mellett és figyelik egymás minden mozdulatát… de a felszín alatt izzik a feszültség, ami csak a kirobbanásra vár.

Ide érkezik meg Paul Soames (John Cusack), az amerikai kém, újságírónak álcázva, hogy barátja, Conner (Jeffrey Dean Morgan) halála után nyomozzon.

A képmutatás és a színlelés világában senki nem tudhatja… nem azt, ki a barát, hanem hogy egyáltalán van-e. Az viszont legalább biztos, hogy ellenség van bőven.

Paul a nyomozás során két fontos emberbe ütközik: az egyik a kínai maffia egyik prominense, Anthony Lan-Ting (Chow Yun-Fat), a másik pedig a japán kerület katonai parancsnoka, Tanaka (Ken Watanabe). A két ellenség kényszerű szövetségben működik együtt, de mindketten szeretnék a másik nyakára tenni a kezüket…

És mindkettejük életében van egy-egy fontos nő, akiért tűzbe mennének.

Paul megismerkedik Lan-Ting feleségével, a szép Annával (Gong Li), aki férje árnyékában/védelmében saját, hazafias céljaiért harcol.


Nekem néha sok szokott lenni a kémfilmes-kettős-hármas-sokas :-) ügynökös kavarás, amikor a szálak finom mozgatása dominál – bár néha közéjük kaszál valaki egy konyhakéssel. Vagy egy szamuráj karddal.

De a Sanghaj szerintem nagyon jól adagolta a dolgokat: a kémes kavarások jól időzítve váltakoztak az akciókkal, és nagyon jól kiegészítették egymást. Nem untam egy percig sem, nagyon kellemesen telt az idő.

Nem tudom, ki-hogyan volt/lenne vele, de számomra igazából nem John Cusack, hanem Chow Jun-Fat és Ken Watanabe vitték a filmet – Jeffrey Dean Morgant is csípem, de ő (karakterének helyzetéből kifolyólag, ugye… :-) ) nagyon minimális jelenlétre volt kárhoztatva.

A nagyszerű kínai és remek japán színészek szintre teljesen rájuk szabott szereplőket alakíthattak, és távol-keleti módon visszafogott, mégis roppant erőteljes játékkal tették élővé a figurákat. :tumbsup:

A Sanghaj nem „csupán” egy kémfilm: a szerelmes-romantikus vonulat is meglepően erős benne… Hiszen, szerelmes nők és férfiak tesznek meg egymásért benne mindent.

És ez az a pont, ahol az ellenségek is megértik egymást.

„- Do you think it's possible to fall in love like that again?
- Well, I don't think it'll ever be as maddening as the first time.
- I disagree. I think the second time might be worse for men like us.
- What kind of men are we?
- Romantics. We are so eager to get over the pain of the first betrayal... we'll walk blindly into the next.”

Nekem kifejezettem tetszett benn ez a szál: nem tolakodott-nyomakodott nyálas-geil módon a képünkbe… de érezhetően belengte az egész filmet, és egy plusz szintre emelte azt.

A film befejezése pedig igazán nagyszerűre sikeredett. :respect:


Szerintem méltatlanul kevés figyelmet kap és kapott.

„Maybe luck, maybe courage. You had to have both.”

2012. március 31., szombat

Край – Kray – The Edge


„We've no guards. No need, nowhere else to go.”

A M:I4 után kíváncsi lettem Vladimir Mashkov egyéb filmjeire: különös tekintettel az „eredeti” orosz munkásságára.

Így döntöttem a Край mellett.

1945 szeptemberében járunk, Szibériában, a Край nevű „átnevelő” táborban, ahová éppen megérkezik és szolgálatra jelentkezik a háborús hős, Ignat (Vladimir Mashkov), aki a gőzmozdonyok szerelmese.

A hely parancsnoka gyorsan vázolja a helyzetet:

„- This lot are all traitors. A rotten bunch. They were relocated here from the German camps. Who knows what they did with the Fascists...
- How many trains do you have here?
- One - an 'AU' model. And there's one from another village.
- I'll take the 'AU' then.
- No you won't! Says here you're banned from driving trains.
- If you don't give me the train, I'll just move on.
- There's nowhere else to go...”

Persze, Ignatot nem olyan fából faragták, hogy lemondjon arról, amit szeretne: azaz, hogy újra egy gőzmozdonyt vezethessen.


A táborban rögtön összemelegszik Sofiával (Yulia Peresild), és gyermekével, a sosem beszélő, nevető Pashkával (Lyona Orlikov)… és ez sem a tábori nőknek, sem a férfiaknak nem tetszik.

De Ignat akkor jön igazán „tűzbe”, amikor tudomást szerez arról, hogy van egy elhagyott mozdony a közeli szigeten, bár az odavezető híd egy részét elvitte a jégzajlás…

Egy kézihajtánnyal nekivág az útnak, aminek a végén nem csak a gőzmozdonyt találja meg, hanem az abban lakó Elsát, a német lányt (Anjorka Strechel) is… aki kicsit kimaradt a világ történéseiből.

„- You spent the whole war hiding in the Taiga?
- What war?”

Mint mondtam, a tábor lakói korábban Igantot sem fogadják kitörő örömmel, de a német lány megjelenése aztán végképp nincs az ínyükre…

…a két kirekesztett pedig lassan egyre közelebb kerül egymáshoz: ami még rátesz egy lapáttal kettejük tábori megítélésének.

Főleg úgy, hogy Ignat nem éppen visszafogott azzal kapcsolatban, hogy ő mi mindent tett már le az asztalra:

„I didn't see you when we took the Reichstag!”

A helyzet egyre feszültebbé válik, sőt, majdnem lincselésbe fullad, amit csupán az egyik épület kigyulladása akadályoz meg.



És végül megjelenik az egész filmben addig csupán emlegetett, rettegett Fishman (Sergey Garmash)…

„Fishman will be here soon; he'll give you something to laugh about.”
„Fishman'll put you away once he gets here!”
„For you the only thing you fear is - Fishman! Fishman will come.”

…aki olyan történéseket generál, ami alapjaiban rengeti meg a táborlakók életét.

Nekem nagyon tetszett a film, ami nem csak a szép, régi gőzmozdonyokról szól, hanem emberi kapcsolatokról, elfogadásról és kirekesztésről, a múltbéli történések feldolgozásáról és arról, hogy a kilátástalanságban is lehet hinni a közös jövőben…

A befejezése pedig valami feledhetetlenre sikeredett. :respect:

Mind akcióban, mind drámában úgy odatette magát, hogy csak ültem a tévé előtt és néztem a stáblistát… majd visszapörgettem az utolsó tizenöt percet – és újra megnéztem az egész befejezést. :amazing:



Nemrégen (oké, tavaly, de az nem volt olyan régen… :-) ) néztem meg a „Как я провёл этим летом – How I Ended This Summer – Így ért véget a nyaram” című orosz filmet, amitől… hááát… legalábbis nem voltam elragadtatva. :-/

Ám most a Край visszaadta az orosz filmgyártásba vetett hitemet. :thumbsup:

2012. március 30., péntek

Mission: Impossible - Ghost Protocoll – Mission: Impossible - Fantom Protokoll


Mivel mostanában belefutottam pár… hm…  elég „nehezen emészthető”, fősodron kívüli filmbe, ezért úgy döntöttem, hogy teszek egy kis könnyed, „lazítós” elhajlást a mainstream-felé… :-)

Így döntöttem a M:I4 (vagy a hogy a fenébe is kell írni… :-)) mellett – és tökéletesen meg is felelt a célra. :sör:

Kezdem azzal, hogy remek – bár nem csupa „A”-(fizetési)listás… – színészek garmadáját vonultatja fel: Jeremy Renner (The Hurt Locker), Simon Pegg (Shaun of the Dead), Paula Patton (Déja Vu), Michael Nyqvist (Millennium trilogy), Josh Holloway (Lost), Anil Kapoor (Slumdog Millionaire), Vladimir Mashkov (Behind Enemy Lines)…
…és valamennyien aktív, vagy éppen rövid, de fontos részt vesznek a show-ban. :sör:

Természetesen Tom Cruise viszi a „zászlót”, de egyáltalán nem neki kell meggörnyedve a hátán cipelni az egészet.

Valahogy olyan jól lettek leosztva a lapok: mindenki fontos és észrevehető fogaskerék a „Nagy Egészben”, és így remekül, felesleges, lassú üresjáratok nélkül szalad… mit szalad: száguld! :-) … a film minden perce.

Az akciók remekül megkoreografáltak és ütemezésük nagyon jól belőtt – nekem mondjuk a dubai tornyon való mászkálás volt a kedvencem. Még 2D-ben is émelyegtem a rám törő tériszonytól… :-)



Istenigazából nem mondanám, hogy amolyan „magvas, mély, elgondolkoztató mondanivalóval átitatott” műről van szó – de erre nincs is szükség. Ez egy remek, pörgős, adrenalinpumpa akciófilm, a szó legnemesebb értelmében. :respect:

Ha az ember szívesen zakatol együtt egy ilyen jellegű alkotással, azt rögtön berántja a gépszíj, mint engem – a Kedvesem egyszer döbbenten konstatálta az egyik verekedési jelenet alatt, hogy magam is meg-megrándulok egy-egy jól irányzott ütés láttán, és ültömben el-elhajolok az ellenség csapásai elől… :-) Nem gondoltam, hogy ennyire észrevehető rajtam, mennyire belemelegszem... (Talán a győzelmi diadalüvöltésem is kihallatszott…?! :-) )

Ami viszont meglepett, az a rendező személye: Brad Bird. Tegyétek a szívetekre a kezeteket, és őszintén mondjátok meg: mit rendezett már ez az úriember?

Én bevallom: nekem dunsztom se volt róla, hogy ki ő… De most már van: ő írta és rendezte a „The Incredibles – A hihetetlen család” és a „Ratatouille – L’ecsó” című rajzfilmeket. :eeekkk:

…hogy miért pont ő jutott a producerek eszébe ezzel a filmmel kapcsolatban, az rejtély…

De el kell ismerni, hogy a feladatot remekül megoldotta. :sör:

A film ritmusa tökéletesen eltalált, egy színész szerepére sem mondanám azt, hogy halvány és/vagy felesleges, az akciók pedig pörgősek és látványosak. :respect:

Ha egy rajzfilmes így tud akciófilmet rendezni, akkor… már alig várom, hogy Dean DeBlois és Chris Sanders* mikor ülnek be egy James Bond, egy Bourne, vagy éppen a következő M:I film rendezői székébe. :thumbsup: :-)

Jó kis film volt, szerintem megéri a rászánni az időt. :sör:




*= Nah? Kik ők? ;-)

2012. március 28., szerda

Touch s01e02


„Seven billion people on a tiny planet... suspended in the vastness of space all alone. How we make sense of that is the great mystery of our frail existence.  Maybe it's being alone in the universe that holds us all together... keeps us needing one another in the smallest of ways creating a quantum entanglement...of you... of me… of us. And if that's really true… then we live in a world where anything is possible.”

Nah, végre megérkezett a Touch második része.

Innen is csókoltatnám azt a nagyfejű programszervezőt, aki kitalálta, hogy a _január 25-ei_ premiert követően _március 22-én_ adják le a második epizódot. :eeekkk: :-P

Mert közben végighajóztunk a Magussal a Riveren :-), és a Touch pilotjának szép emléke szépen elhalványult…

Talán pont ezért alakult úgy, hogy rögtön kerestem és találtam a „kákán a csomót”… :-/

Már az első részben idegesített a gyámügyes csaj, és most is ugyanazt a tenyérbemászó, feleslegesen irritáló karaktert hozta. De mondhatnám feleslegesnek _és_ irritálónak is.

Jelenlétét Jack… akarom mondani Kiefer… illetve Martin Bohm, na! azért erre a névre egy munka lesz átállni :-) … szóval, a csaj jelenlétét Martin Bohm és fia szempontjából nem érzem igazi „veszélynek”: hisz Jake úgy mászkál ki-be a szigorúan őrzött (hö-hö…) gyámügyi központból, mintha csak egy sátortető lenne felette. De a nézőt legalább rendesen idegesíti a csaj minden megjelenése. :-/

A sorozat konceptjében pedig most vettem észre a nyilván eddig is gerendaként fityegő szálkát.

Ugyanis az „egy rész – egy eset” felállás nekem kissé kevésnek tűnik. Oké, szépen elműködnek ilyen sorozatok a palettán: de egy Tim Kring-től (legyen személye bármennyire is megosztó) azért mégis egy kicsit többet várnék.

Mindkét rész úgy nyitott, hogy látunk egy fél tucat ismeretlen embert, szétszórva a világon, és az epizód végére sorsuk egy láncolattá áll össze, ami egy (vagy több) csúcspontba fut ki. Ez eddig a legfontosabb dologban, a haláltól való megmenekítésben-megmenekülésben teljesedett ki.

Véleményem szerint ez hosszú (de akár közép) távon sablonba és rutinba fordul, és nem fogja megragadni az ember képzeletét – főleg úgy, hogy nincs egy átívelő szál, ami magasabb („high” :-) ) összefüggéseivel egy plusz hátteret-izgalmat-ízt adna a sorozatnak.

Hasonló volt 2010-ben az angol Paradox című minisorozat – amit én mondjuk kifejezetten szerettem.
De a Paradox abban volt a Touch-nál több és jobb, hogy ott sosem tudhattuk, hogy sikerül-e a film végére, a „deadline” időpontjáig megfejteni a rejtélyt, és megmenteni azt, akit kell. És mivel angol sorozatról beszélünk, így nyilvánvaló, hogy akadt, amikor sikerült… máskor meg nem. Ez pedig eleve adott egy veszélyérzetet, egyfajta izgalmat a sorozatnak – amit egyelőre a Touch-ból hiányolok.

Itt valahogy biztosnak tűnik, hogy a végére mindenki megmenekül és boldog lesz…

Nem vagyok egy „happy end”-ellenes figura, de azért… úgy érzem, hogy ennél lehetne egy kicsit magasabb a tét.

De beszéljek már a pozitívumokról is – mert ugye azok is voltak. :-)

Szerintem nem csak én, de a Touch nézőinek nagy része ki van éhezve a pozitív megerősítésre: hogy az Élet szép, az Élet jó, és van értelme. Hogy vadidegenek fordulhatnak egymás felé humanizmussal és bizalommal… és nagyon szeretnénk hinni abban, hogy amikor leesnénk, vagy elbuknánk, lesz egy kéz, ami megragadja a kezünket és (fel)segít.

És ez jó érzéssel tölti el az embert – kissé szentimentális, kissé naiv, kissé megmosolyogtató… de akkor is jól esik a tudat, hogy: „Nézd, odaért! Nézd, segít neki! Nézd, felemeli!”. :-)

(Megjegyzem: főleg egy The Take, meg egy Pa Negre után főleg jól esik az ember lelkének az efféle lélekemelő „hájjal kenegetés”…)

Összegezve: látom a sorozat buktatóit, és nem tudom, hogy hosszútávon mennyire tud majd magával ragadni… de részek végén felszabaduló endorfinok egyelőre megérik az élményt. :-)

„- I don't think today's your day to die, Arnie.
- Please… please….
- No!
- Let me go! Let me go!
- No! You say...
- Please, let me go!
- …that nobody cares about you, that you don't have any friends. I care about you. I'll be your friend.”

The Take - Martina Cole’s The Take


Caldwell hívta fel a figyelmemet erre az angol minisorozatra. :sör:

Ráadásul nagy kedvencem, Tom Hardy a főszereplő, szóval, igen komoly elvárásokkal ültem le a négy rész elé.

…és csalódtam. :-(

Igazából két ifjú gengszter felemelkedését vártam – de ehelyett kaptam egy igazi szociopata lelki nyomorúságát, és nézhettem, ahogy maga körül módszeresen felemészt, tönkretesz és megmérgez mindent és mindenkit. Ahogy ki is mondja ezt a film vége felé az egyik, addigra lelkileg már teljesen megnyomorított női karakter:

„- Freddie, all you are is a cancer.
- Yeah?
- You're cancer. You're cancer in all of our lives.”

Igazából a banda/gengszter szál csak amolyan „mellékes” háttérvonulat a történetvezetésben, a családi dráma dominál – amiből legnagyobb bánatomra a gyerekek sem tudtak kimaradni...

Speciel ezért utálom az olyan főcímeket, ahol a filmből villannak fel _spoileres_ képek, és az embert egy-egy ilyen kép megragadja… és attól kezdve tudja-várja, hogy elkerülhetetlen és előbb-utóbb be fog következni.

Mondjuk, bár még ez lenne ebben az esetben a legnagyobb bajom…

Leginkább az idegesített és zavart, hogy nem volt a filmben _egyetlen egy szerethető karakter sem_. Az ég adta egy világon senkivel nem tudtam azonosulni, együtt érezni… ami azért eléggé lesújtó egy filmsorozat esetében.

Jobban belegondolva, istenigazából nem is a két gengszterkedő fiú a főszereplő, hanem a feleségeik – akik mindketten ki vannak szolgáltatva az elmebeteg, együtt élésre és emberi kapcsolatokra tökéletesen alkalmatlan Freddie-nek.

…és négy részen keresztül nekem azért azért sok(k) volt nézni az évekig tartó lelki nyomort és szenvedést.

Ebben a sorozatban még annak a legjobb, aki meghal – mert aki életben marad, az amolyan félzombiként hurcolja magával bűnei és fájdalmai véres koloncát… és a boldog, kiegyensúlyozott élet már ígéret szintjén sincs a horizontján…

Nyomasztó, boldogtalan, fájdalmas film.

Tom Hardy ijesztően jól hozza a közveszélyes elmebeteg Freddie-t… és én elgondolkoztam azon, hogy ezek a pszicho- és szociopata karakterek mintha állandóan megtalálnák (Bronson, The Take, Warrior).

Azért szívesen megnézném már egyszer egy olyan szerepben is, amikor valami _normális_ figurát alakít.