2012. március 28., szerda

Touch s01e02


„Seven billion people on a tiny planet... suspended in the vastness of space all alone. How we make sense of that is the great mystery of our frail existence.  Maybe it's being alone in the universe that holds us all together... keeps us needing one another in the smallest of ways creating a quantum entanglement...of you... of me… of us. And if that's really true… then we live in a world where anything is possible.”

Nah, végre megérkezett a Touch második része.

Innen is csókoltatnám azt a nagyfejű programszervezőt, aki kitalálta, hogy a _január 25-ei_ premiert követően _március 22-én_ adják le a második epizódot. :eeekkk: :-P

Mert közben végighajóztunk a Magussal a Riveren :-), és a Touch pilotjának szép emléke szépen elhalványult…

Talán pont ezért alakult úgy, hogy rögtön kerestem és találtam a „kákán a csomót”… :-/

Már az első részben idegesített a gyámügyes csaj, és most is ugyanazt a tenyérbemászó, feleslegesen irritáló karaktert hozta. De mondhatnám feleslegesnek _és_ irritálónak is.

Jelenlétét Jack… akarom mondani Kiefer… illetve Martin Bohm, na! azért erre a névre egy munka lesz átállni :-) … szóval, a csaj jelenlétét Martin Bohm és fia szempontjából nem érzem igazi „veszélynek”: hisz Jake úgy mászkál ki-be a szigorúan őrzött (hö-hö…) gyámügyi központból, mintha csak egy sátortető lenne felette. De a nézőt legalább rendesen idegesíti a csaj minden megjelenése. :-/

A sorozat konceptjében pedig most vettem észre a nyilván eddig is gerendaként fityegő szálkát.

Ugyanis az „egy rész – egy eset” felállás nekem kissé kevésnek tűnik. Oké, szépen elműködnek ilyen sorozatok a palettán: de egy Tim Kring-től (legyen személye bármennyire is megosztó) azért mégis egy kicsit többet várnék.

Mindkét rész úgy nyitott, hogy látunk egy fél tucat ismeretlen embert, szétszórva a világon, és az epizód végére sorsuk egy láncolattá áll össze, ami egy (vagy több) csúcspontba fut ki. Ez eddig a legfontosabb dologban, a haláltól való megmenekítésben-megmenekülésben teljesedett ki.

Véleményem szerint ez hosszú (de akár közép) távon sablonba és rutinba fordul, és nem fogja megragadni az ember képzeletét – főleg úgy, hogy nincs egy átívelő szál, ami magasabb („high” :-) ) összefüggéseivel egy plusz hátteret-izgalmat-ízt adna a sorozatnak.

Hasonló volt 2010-ben az angol Paradox című minisorozat – amit én mondjuk kifejezetten szerettem.
De a Paradox abban volt a Touch-nál több és jobb, hogy ott sosem tudhattuk, hogy sikerül-e a film végére, a „deadline” időpontjáig megfejteni a rejtélyt, és megmenteni azt, akit kell. És mivel angol sorozatról beszélünk, így nyilvánvaló, hogy akadt, amikor sikerült… máskor meg nem. Ez pedig eleve adott egy veszélyérzetet, egyfajta izgalmat a sorozatnak – amit egyelőre a Touch-ból hiányolok.

Itt valahogy biztosnak tűnik, hogy a végére mindenki megmenekül és boldog lesz…

Nem vagyok egy „happy end”-ellenes figura, de azért… úgy érzem, hogy ennél lehetne egy kicsit magasabb a tét.

De beszéljek már a pozitívumokról is – mert ugye azok is voltak. :-)

Szerintem nem csak én, de a Touch nézőinek nagy része ki van éhezve a pozitív megerősítésre: hogy az Élet szép, az Élet jó, és van értelme. Hogy vadidegenek fordulhatnak egymás felé humanizmussal és bizalommal… és nagyon szeretnénk hinni abban, hogy amikor leesnénk, vagy elbuknánk, lesz egy kéz, ami megragadja a kezünket és (fel)segít.

És ez jó érzéssel tölti el az embert – kissé szentimentális, kissé naiv, kissé megmosolyogtató… de akkor is jól esik a tudat, hogy: „Nézd, odaért! Nézd, segít neki! Nézd, felemeli!”. :-)

(Megjegyzem: főleg egy The Take, meg egy Pa Negre után főleg jól esik az ember lelkének az efféle lélekemelő „hájjal kenegetés”…)

Összegezve: látom a sorozat buktatóit, és nem tudom, hogy hosszútávon mennyire tud majd magával ragadni… de részek végén felszabaduló endorfinok egyelőre megérik az élményt. :-)

„- I don't think today's your day to die, Arnie.
- Please… please….
- No!
- Let me go! Let me go!
- No! You say...
- Please, let me go!
- …that nobody cares about you, that you don't have any friends. I care about you. I'll be your friend.”

The Take - Martina Cole’s The Take


Caldwell hívta fel a figyelmemet erre az angol minisorozatra. :sör:

Ráadásul nagy kedvencem, Tom Hardy a főszereplő, szóval, igen komoly elvárásokkal ültem le a négy rész elé.

…és csalódtam. :-(

Igazából két ifjú gengszter felemelkedését vártam – de ehelyett kaptam egy igazi szociopata lelki nyomorúságát, és nézhettem, ahogy maga körül módszeresen felemészt, tönkretesz és megmérgez mindent és mindenkit. Ahogy ki is mondja ezt a film vége felé az egyik, addigra lelkileg már teljesen megnyomorított női karakter:

„- Freddie, all you are is a cancer.
- Yeah?
- You're cancer. You're cancer in all of our lives.”

Igazából a banda/gengszter szál csak amolyan „mellékes” háttérvonulat a történetvezetésben, a családi dráma dominál – amiből legnagyobb bánatomra a gyerekek sem tudtak kimaradni...

Speciel ezért utálom az olyan főcímeket, ahol a filmből villannak fel _spoileres_ képek, és az embert egy-egy ilyen kép megragadja… és attól kezdve tudja-várja, hogy elkerülhetetlen és előbb-utóbb be fog következni.

Mondjuk, bár még ez lenne ebben az esetben a legnagyobb bajom…

Leginkább az idegesített és zavart, hogy nem volt a filmben _egyetlen egy szerethető karakter sem_. Az ég adta egy világon senkivel nem tudtam azonosulni, együtt érezni… ami azért eléggé lesújtó egy filmsorozat esetében.

Jobban belegondolva, istenigazából nem is a két gengszterkedő fiú a főszereplő, hanem a feleségeik – akik mindketten ki vannak szolgáltatva az elmebeteg, együtt élésre és emberi kapcsolatokra tökéletesen alkalmatlan Freddie-nek.

…és négy részen keresztül nekem azért azért sok(k) volt nézni az évekig tartó lelki nyomort és szenvedést.

Ebben a sorozatban még annak a legjobb, aki meghal – mert aki életben marad, az amolyan félzombiként hurcolja magával bűnei és fájdalmai véres koloncát… és a boldog, kiegyensúlyozott élet már ígéret szintjén sincs a horizontján…

Nyomasztó, boldogtalan, fájdalmas film.

Tom Hardy ijesztően jól hozza a közveszélyes elmebeteg Freddie-t… és én elgondolkoztam azon, hogy ezek a pszicho- és szociopata karakterek mintha állandóan megtalálnák (Bronson, The Take, Warrior).

Azért szívesen megnézném már egyszer egy olyan szerepben is, amikor valami _normális_ figurát alakít.

2012. március 26., hétfő

Rien à déclarer – Nothing to Declare – Finánc a pácban


Nah, megnyugodtam: azért Dany Boon még mindig oda tudja tenni magát… :-) :sör:

Mondjuk, a Micmacs hatására még nem vesztettem el a francia filmekbe vetett hitemet – de azért jó egy kicsit megerősödni. ;-)

Oké, Dany Boonnal pozitívan elfogult vagyok: önmagában az, ha meglátom egy filmben, már plusz pontokat ér – és ha még írta és rendezte is… az maga a Csúcs. :-) :respect:

És most remek játszótársat is kapott Benoît Poelvoorde személyében, és kettejük interakciói nagyszerű pillanatai voltak a filmnek.

1993. A nem kicsit frankofób belga vámtiszt, Ruben Vandevoorde (Benoît Poelvoorde) igazi patriotizmussal áll a belga-francia határon, és védelmezi a hazáját a „békaevők” rohamától.


És Ruben nagyon helyteleníti, ha a kollegái közül valaki nem veszi olyan komolyan a szolgálatot, mint ő maga…

„- Hands up, dirty bastard! On the ground, motherfucker!
- Don't shoot! …Ruben!
- You were sleeping on the job!
- Idiot! You scared me to death!
- Come with me... Come with me! What is this?
- The road.
- No, here! What is this?
- A yellow stripe.
- It's not just ’a yellow stripe.'! For this line, the great patriots history! With their tears and blood and lives they protected our country! This is not simply 'a yellow stripe.' With body, soul, and loyalty... with force and determination, brutal attacks have been repulsed. French people who were out on the harvest... houses were raped and women set on fire! No, reverse that... And right here, here, here they stopped! This insignificant place, yes  sanctified to the Belgian kingdom! So you see. This line is important.”
:-)

Esténként Léopolddal, a hétéves kisfiával közösen át-áthelyezgetik a határt jelző táblákat – mindezt hazafias öntudattól fűtve:


„- We've increased Belgiums size! That's genius, Dad.
- No, Leo. We taking back what's ours!”
:-)

És nem kicsit van feldúlva a hírtől, miszerint hamarosan „beköszönt” az Európai Unió, és ez a határon álló vámosok korszakának végét jelenti…

Közben a barátságos francia vámtiszt Mathias Ducatel (Dany Boon) egyrészt folyamatosan próbálja tompítani a helyi vámosok között (főként Ruben miatt) lángoló belga-francia ellentétet; másrészt egész álló nap gyomorideggel küzd, ugyanis szerelmi viszonyt folytat Ruben nagyon csinos nővérével, Louise-szel. És mivel Ruben és Louise apja szintén keményen nacionalista és frankofób, így Mathias esélyei, hogy bekerüljön a családba… hááát… legalábbis alacsonynak mondhatóak. :-)

Ráadásul, egy drogdíler miatt még konfrontációba is kerül Rubennel – akivel pedig pont, hogy barátkozni és közeledni szeretne… :-)


 „- Go away or I'll arrest you.
- On what grounds?
- You've come across the border with drugs!
- Stupid shithead...”
:-)

Ruben napi konfrontálódásai már saját vezetőinek is az agyára mennek, ezért és a vámosok új fajta munkavégzésének tesztelésére, egy közös belga-francia „akciócsoportot” hoznak létre – amibe a belgák Rubent kötelezően delegálják… míg Mathias közeledési kísérletként önként jelentkezik. :-)

…és ahogy közösen állnak az eldugott mellékutakon felállított ellenőrző ponton, az önmagában fantasztikus humorforrás. :-)


Közös kalandok, súrlódások és összecsiszolódások során jutunk el ahhoz a jelenethez, amikor felcsendül az „I Belive I Can Fly” című szám… amit az ember nem tud fülig érő vigyor nélkül nézni. :feelgood:

„- To the success of the Franco-Belgian brigade!
- Belgian-French!”
:-)

Nagyon kedves, szerethetően humoros, igazi emberi film. Mi nagyon élveztük… :-)

Dany Boon – respect.
:sör:


2012. március 22., csütörtök

Micmacs à tire-larigot – Micmacs – (N)agyban megy a kavarás


Nem mondhatom, hogy nem szeretem Jean-Pierre Jeunet-et.

Láttam tőle a „La Cité des Enfants Perdus - Elveszett gyerekek városát”, az „Alien: Ressurrection – Alien 4: Feltámad a Halált”, a „Le Fabuleux Destin d’Amélie Poulain – Amélie csodálatos életét”, az „Un Long Dimanche de Fiançailles – Hosszú jegyességet”, és most gondoltam, bepótolom a „Micmacs à tire-larigot – Micmacs – (N)agyban megy a kavarást”… (Borzasztó ez a magyar cím, rosszul vagyok tőle. :-( )

Nem lettem túl boldog, mit ne mondjak… :-(

Pedig kik szerepeltek a Micmacs-ban? 

Dany Boon: fantasztikus francia színész, író, rendező. Imádom, amikor a vásznon van; imádom a filmjeit: akár írta, rendezte, vagy „csupán csak” szerepel benne. :sör: :respect: 

Dominique Pinon: fantasztikus francia színész. Imádom, amikor a vásznon van; imádom a filmjeit. :sör: :respect: 

Yolande Moreau: fantasztikus francia színésznő. :sör: :respect: 

Michel Crémadès: fantasztikus francia karakterszínész. :sör: :respect: 

André Dussollier: fantasztikus francia színész. :sör: :respect: 

Omar Sy: Intouchables – kell-e több…?! Nem. :-) :respect: :sör:

…és mégis, a film mintapéldája annak: „hogyan készítsünk egy fantasztikus szereplőgárdával felejthetően unalmas filmet?”. :-(

A Kedvesem – aki aztán imádja a francia kifinomultságot és szépséget – kb. a film felénél kivonult, és lefeküdt aludni… Én „végigdolgoztam”… de milyen már az, amikor „munka” megnézni egy filmet?!

Sajnos, még csak azt sem mondhatom, hogy Jeunet „meghalt volna a szépségben”: egyszerűen összeszedett egy valag remek karaktert… és nem tudta őket érdemben mozgatni. :-(

Voltak villanások… de kevés ahhoz, hogy egy egész filmet elvigyen a hátán. Kissé üres lett a dolog… kissé feledhető… kissé unalmas.

Kár érte(m). :-(

The River s01e08 - Final

Igen, a River a csúcson hagyta abba. :sör:


Oké, megmondom a frankót: nálam a 6. rész volt igazából a csúcs – szerintem mind a 7., mind a 8. epizód lejjebb adta annál…
…de akkor is azt mondom, hogy erejének teljében fejeződött be a sorozat. :respect:

Jobban belegondolva, nem is bánom, hogy vége: így nyolc, nagyon egyben lévő, gatyába rázott résszel, egy nagyon-nagyon kellemes emlék marad a sorozat. Amin úgy el lehet majd sóhajtozni, mint anno 1999-2000 tájékán, amikor Peter Benchley által fémjelzett Amazon című, szintén egy évadot – bár legalább 22 részt – megért sorozat kaszálása után… Remélem, emlékeztek még C. Thomas Howell doki karakterére és Gabriel Hogan feledhetetlen Falconer John-jára… :thumbsup:

Amazon-scénában az a sorozat tette oda utoljára magát… és nem hittem volna, hogy egy tucat év is el fog telni, amikor ez a rejtélyekkel, misztikummal és misztériummal teli, felfedezetlen csodavilág újra elcsábít egy forgatócsoportot. (Abba most ne menjünk bele, hogy a Rivert Hawaii-n forgattak… :-) A C. Thomas Howell-féle Amazont meg Ausztráliában… :-) Lényeg, hogy az illúzió tökéletes volt. :-) ).

Na, de lássuk, mi volt a River befejezésében…



A 7. rész végén lévő „agyonütős” befejezés természetesen új irányba sodorja a fellelkesedett Szabvány Csapatot…
…vagy… nem is annyira egyformán lelkes mindenki?

Hát nem. :-P

Bizony, bizony, a sima mosolyú felszín alatt forrnak az indulatok…és van, aki csak a lehetőségre vár, hogy lecsaphasson.

Nos, igen – ha Boiuna végre egy picit békén hagy, akkor legalább egymást öljük halomra: jó kis civilizált, emberi szokás szerint, ahogy illik. :-P

Persze, Jahel megint benne a főhókuszpókusz közepén… ám ott, ahol eddig ő volt a (semi)pro, most megjelent egy igazi nagypályás, aki olyan tudásbéli különbséggel bír misztikum terén, hogy mellette Jahel fogatlan, féleszű, vajákos öregasszonynak látszik. (Megvan mindenkinek Paulina Gaitan mellkép… akarom mondani arcképe? ;-) Akkor el tudjátok képzelni, hogy miféle tudáskülönbség hozta ki belőlem ezt a hasonlatot…. :-) )

…és beindul újra a harc Boiunával, és miközben néztem, egyre erőltetnem kellett azt a gondolatot, hogy: _nem menekülhetnek meg_. Hiszen erről szól az egész, mert: „This is the footage they left behind…”

Boiuna pedig alakot ölt, és beleüvölti a képünkbe a dühödt igazságot:

„You came to me, you sailed on my waters, to steal my secrets.
WE ARE AT WAR!!!”

Erre pedig csak egy régi magyar verssel lehet reagálni: „Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik…”

…és ennek az egyszerű mondatnak a keserű igazsága ver visszhangot a film utolsó képkockájával… ami megkoronázta a sorozat egészét.:respect:


Szerintem egy rendkívül jó, igen kellemes sorozatélménnyel lehettünk gazdagabbak… és a River nélkül most újra szürkék lesznek a hétköznapok. :-(

Köszönöm, ABC, hogy elhoztátok a nappalimba... A Folyót. :sör: :-)

2012. március 19., hétfő

Extremely Loud & Incredibly Close – Rém hangosan és irtó közel

Azt hiszem mindig is voltak és lesznek „örök” témák, amikhez bármikor szívesen nyúlnak vissza a filmkészítők. 9/11 pont egy ilyen téma…

Őszintén szólva, nem kicsit aggodalmaskodtam, amikor ez a film megjelent a piacon: mert mi a fenét tudnak még ebből kihozni? Nem kaptunk még/már kicsit sokat (_sokkot_) a 9/11-es poszttraumatikus stressz szindrómákból? Nem… nem unalmas már egy kicsit a téma…? Hm?

Szóval, úgy sandán, laposakat pislogva szemeztem ezzel a filmmel… míg végül Tom Hanks és Sandra Bullock miatt csak belevágtam.

A film első órája igazolta is a félelmeimet… :-( Igen, próbáltak valami „mást, újat, frissebbet, nagyobbat” dobni a témában… de mégis megmaradtak a szélesre taposott úton.

A Kedvesem „nemtetszési” indokát ennél simábban levezette: neki egyszerűen nem volt szimpatikus a főhős kissrác. És valljuk meg, jogosan.

Értem én, hogy az „unicum” karakter nem az a habos-babos, puszilni valóan aranyos kisfiú – de eleinte tényleg nagyon nehéz volt szimpatikusnak találni… Mondjuk, én azért később „belejöttem”. :-)

És Sandra Bullock ide, Tom Hanks oda – mégis Max von Sydow mentette meg, és indította be a filmet. 


De azt is el kell ismerni, hogy a történet a végére tartogatott néhány olyan kellemes-kedves-meglepő fordulatot, amik szerintem meg is koronázták az egészet, és arra a kijelentésre ragadtat, hogy igen, bár „lerágott csont” a téma, de ezt a filmet mégis érdemes volt megcsinálni. :sör:

Az alapsztorit nyilván mindannyian ismeritek: Oskar (Thomas Horn) egy különleges kissrác – istenigazából nem jön le, hogy mi a baja, de az, hogy nem százas, az biztos… –, akinél már csak az apjával való kapcsolata különlegesebb, aki folyton megoldásra váró rejtvényeket gyárt a fiú számára, aki lubickol ezekben a kalandokban. Az apa Thomas Schell (Tom Hanks) az egyik toronyban veszti az életét, emiatt Oskar még inkább magába forduló lesz – az anya Linda (Sandra Bullock) hiába próbálja „elérni” a fiút, az ettől csak még jobban bezárkózik, és rideg elutasítással „vág vissza”.


Ám egyszer, az apa holmijai között kutakodva Oskar talál egy kulcsot, és az a fixa meggyőződése lesz, hogy ez apja utolsó „nagy rejtvénye”, amit mindenképpen meg kell oldania.

Mint mondtam, nekem a végére kifejezetten összeállt az egész, és teljes megelégedésemre szolgált a film. 

Mondjuk, én hajlamos vagyok a szentimentalizmusra és… szívesen meg is hatódok, ha arról van szó. :-)
Az apa-fiú kapcsolatok „bogozása” pedig kifejezetten a gyengém…

De tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenki fogadja be hasonlóképpen az élményeket – ezért óvatosan ajánlom. :-)



Ui: Majdnem elfelejtettem szóvá tenni – John Goodman ennyire leírta magát…?! Vagy mi…?! Ugyanis az ő karaktere a filmben „Stan the Doorman”. És hogy milyen szintű megformálást igényel Stan? Hááát… kábé olyan „3. ajtónálló”… vagy „5. gárdista”… esetleg „16. lajbis parasztlegény”, ha próbálnék színházi hasonlattal élni.

Egy nulla, egy semmi karakter volt! Kovács XIII. Afanáz simán „elnyomta” volna a szerepet a BLASZ II-ből… nem egy John Goodman, ember!!!

Egyszerűen nem tudok napirendre térni az eset fölött… :eeekkk:

2012. március 18., vasárnap

Das Leben der Anderen – The Lives of Others – A mások élete

1984 – NDK – Stasi
„We are the Party's shield and sword.”

Gerd Wiesler a Stasi századosa (Ulrich Mühe) éppen kihallgatást vezet, majd látjuk, ahogy a főiskolán elemzi a tanulóknak a kihallgatott személy reakcióit…

A főnökével hamarosan jelenésük van a színházban a kulturális miniszter előtt, aki mivel megkívánta a Christa-Marie Sielandet (Martina Gedeck) sztárszínésznőt, ezért ráállítja a teljes Stasi-apparátust a színésznő élettársára, az író Georg Dreymanra (Sebastian Koch), azzal kimondatlan utasítással, hogy találjanak ellen valami terhelőt.

Wiesler százados pedig teljes rideg precizitásával rááll az ügyre, és attól a pillanattól kezdve a pár életének minden percében jelen van.

Önmagában is elég brutális, hogy emberek akkoriban kényre-szóra milyen szinten képesek voltak beletaposni mások életébe – legyen az „ideológiailag” megindokolt okkal, vagy pusztán valami főfunkcionárius személyes céljai érdekében.

„So we're helping a Committee member get a rival out of the way. You know what this could mean for my career. And for yours.”


Jó, tudtuk, hogyan működtek anno ezek a dolgok (kies hazánkban is…), de ettől függetlenül most is rendesen felfordult az ember gyomra az egésztől.

A sajnálatos módon túl korán (a film elkészülte után egy évvel) elhalálozott Ulrich Mühe nagyszerűen hozza a precíz munkavégzésnek, a munkájának – és mások életét – élő századost, akiben a tisztesség annyi szikrája megmaradt, hogy nem tud és akar bizonyítékot koholni az ártatlan pár ellen. Sőt, a maga eszközeivel még tesz is azért, hogy megerősítse kettejük kapcsolatát.

De Sebastian Koch (őt a Zwartboek-ben láthattuk korábban) is remekül alakítja a már-már naivitásig idealista Georgot, aki lépésről-lépésre eszmél rá, hogy kivételezett helyzete miatt milyen sokáig mennyire nem vette észre maga körül a kétszínű, aljas világot.

„The statistics office on Hans Beimler Street counts everything, knows everything. How many shoes I buy a year: 2,3. How many books I read a year: 3,2. And how many pupils graduate with straight A's every year: 6347. But there is one thing they don't count, maybe because even bureaucrats find it painful, and that's suicides. If you call Beimler Street to ask how many people between the Elbe and the Oder, between the Baltic Sea and the Ore Mountains despair drove to their death, our numbers oracle is silent. But it may just note your name for State Security... Those grey men who ensure safety in our land... and happiness.
In 1977, our country stopped counting suicides. They called them 'self-murderers'. But it has nothing to do with murder. It knows no bloodlust,\no heated passion, it knows only death, the death of all hope. When we stopped counting, only one country in Europe drove more people to their death: Hungary.
We came next, the land of 'Real Existing Socialism'.”


Ahogy Georg szép lassan radikalizálódik, az életüket folytonosan megfigyelő Wiesler százados már találhatna olyan bizonyítékot, amire a főnökeinek szüksége van… de már megszerette a párt annyira, hogy ne akarjon.
Ám ezzel egy nagyon veszélyes úton indul el…

A filmnek több olyan pillanata is van, amit csúcspontnak lehetne nevezni:
…amikor a Stasi szorítása megtör valakit, hogy a szerelmére tegyen terhelő vallomást… amiről korábban nem hitte volna az ember, hogy megtörténhet…
…amikor egy bizonyíték eltüntetése élet-halál kérdése…
…amikor az alagsori levélbontóban éri a Berlini-fal megnyitásának híre a bukott, kegyvesztett Stasisokat…
…amikor egy író rájön, hogy őt is megfigyelték, és amikor bemegy a Stasi iratait kikérni, és döbbenten veszi tudomásul, hogy még a tapasztalt iratkezelők is elismeréssel nyilatkoznak a hatalmas aktakupaca láttán…
…amikor egy író megtudja, hogy kit takar a HGW XX–7 kódszám…
…amikor látjuk, hogy az új demokráciában újságkihordóként dolgozik egy Stasi ügynök…

Nem tudom, talán kissé idealisztikus volt a film befejezése… de én az egész nyomasztó milliő után határozottan szükségesnek éreztem ezt a fajta feloldást.

Nem egy könnyű „olvasmány”, de ha az ember ráhangolódik, egy nagyon emlékezetes filmélménnyel lesz gazdagabb. :respect:


Köszönet Justinak, hogy felhívta a figyelmemet erre az alkotásra! :sör: