The Sunset Limited & The Firm

The Sunset Limited

Amikor a film nyolcvanadik másodpercében megjelent a képernyős, hogy ”Written by Cormac McCarthy” csöndesen felnyögtem magamban…

…mert nem, nem vagyok tőle egyáltalán beájulva. Sőt. :-P

A No Country for Old Men hatalmas csalódás volt (még Javier Bardem sem tudta számomra megmenteni), és a The Road pedig (Viggo ide, vagy oda) legalább túlnyújtott és kellőképpen unalmas lett.

Pedig úgy gondolom, vevő vagyok a hangulatfilmekre… de McCarthy-féle hangulattól epegörcsöm van. :-( Nem azért, mert olyan nyomasztó, inkább azért, mert olyan nekem, mint egy öntelt és unalmas sznob ömlengése saját felsőbbrendűségéről. :thumbsdown:

Szóval, bele sajdult a gyomrom, amikor megláttam a nevét a The Sunset Limited stáblistáján… és most sem hazudtolta meg önmagát. :-P

Azt azért leszögezem: az eddig látott McCarthy-alkotások közül még így is ez a legjobb.

…mondjuk, először a Kedvesem aludt be rajta… utána nem sokkal meg én is… :-P De ma délelőtt megnéztem még egyszer a befejezést.

Kifejezetten szeretem az egy helyszínes, minimálszereplős kamaradrámákat, amik már-már színházi hangulattal rendelkeznek. Ám McCarthy képes volt ezt is úgy megnehezíteni, majdnem meg is keseríteni, amennyire csak képességeitől telik…

Két nagyszerű színész jutalomjátéka lehetett volna ez a film: Tommy Lee Jones és Samuel L. Jackson mindent megtesznek azért, hogy életet leheljenek a McCarthynál legalábbis szócsőként funkcionáló karakterekbe… de még az ő képességeikkel is kevés híján beletörik a bicskájuk.

Lehetett volna ez a túlzottan hosszú dialógus a Jó és a Rossz, a Fény és az Árnyék, az Isten és az Ördög párbeszéde – ha mert volna valaki egy kicsivel nagyobbat álmodni… De így megmaradt a Fogadatlan Prókátor és az Érinthetetlen Nihilista, az én szám ízéhez mérten túlságosan földhöz ragadt szintjén.

Vannak benne jó pillanatok, vannak benne jó mondatok, vannak benne elgondolkoztató momentumok, nem tagadom – de mindenre sárkoloncként ragad a McCarthy-féle terjengős, önmagát generáló, folytonosan hömpölygő szövegáradat, ami már-már megfojtja és felemészti azt a kevés fontos és érdemi mondanivalót is.

Lehetett volna egy döbbenetesen jó dráma a Sunset Limited, egy olyan, ami után az ember napokig gondolkodik az Életen, az Istenen, a Világon… De nem lett. :-(

És ez nem a két remek színészen múlott.

The Firm – A keménymag

 

Most vettem csak észre, hogy lemaradtam egy futballhuligános filmről – pedig a Green Street Hooligans és a The Football Factory nagy kedvenceim.

Nosza, akkor – gondoltam – pótoljuk csak gyorsan be!

…aha.

Hááát… nem véletlenül maradt ki ez a film korábban a látóteremből. :-(

Mert tegyünk már valamit hozzá a témához, jó emberek! Könyörgöm… Mi a fenének úgy megcsinálni egy újabb futballhuligános filmet, hogy semmiben nem tér el a korábbiaktól?!

Ugyanazokat a köröket futjuk, ugyanaz a lerágott csont a „tanulság” – ráadásul még egy karizmatikus főhős sincs, akiért szorítana az ember…

Újabb angol film, karakterek nélkül… hová jut így a világ?!

Végigszenvedtem, ennyi. :-(

Nektek nem nagyon kéne erőltetni, azt hiszem…

Lábjegyzet:

Persze, mit is várhatna az ember olyan időkben, amikor úgy csinálnak meg egy _új_ három testőrös filmet (Die drei Musketiere – nem vagyok hajlandó még csak írni se róla bővebben), hogy abban (lég)hajók vannak… és azon kívül _minden_ (értitek?! minden!) egy-az-egyben ugyanaz, mint a korábbi három testőr filmekben!

Ennek mi a franc az értelme?! 75 millió dollárért?! Inkább gyújtották föl volna azt a pénzt, hogy melegedjen meg mellette néhány átfagyott ember pár percig…

Elcseszett egy filmkészítő-ipar, mit ne mondjak… :sux:

…és lehet, hogy nem is az „elcseszetten”, hanem az „iparon” van a hangsúly…

The River s01e01-e02

(Na, igen, itthon vagyok dögrováson, és filmezek… :-) )

„There's magic out there.”

Megvolt a Blair Witch Project? És a Cloverfield? Nekem is.

A Paranormal Activityt már inkább kihagytam…és egy valag slasher-horrort is, amik szintén a kézikamerára/megtalált filmszalagra építettek… :-/

A Blair Witch anno keményen besza… szóval, elég erős hatást gyakorolt rám, na. :-) Emlékszem, Justin hogy röhögött, amikor megkértem, hogy mesélje már el a film végét, mert azt már végképp nem mertem nézni… :-) Fiatal, bohém idők. :-)

Lényeg az, hogy a kézikamerás dolog akkor és ott az újdonság erejével hatott és ütött. Még a Cloverfield is elment a témában, mert… csak. Suspension of disbelief, vagy mi a szösz. :-)

Azóta pedig a témát szerte alázták és szénné nyúzták.

Mellé pedig a mockumentary-k, ál-dokumentumfilmek is nagy divatnak örvendenek… a kettőt házasítani pedig… legalábbis elég merész húzásnak tűnik.

…és mégis működik. :sör:

Film közben végig azon agyaltam – már amikor nem görcsölt be a jelenleg amúgy is gyönge gyomrom a félelemtől :-) – hogy „ez most vagy nagyon gagyi… vagy egy büdös nagy guilty pleasure…”

A dupla, nyitóepizód végére meg is lett a válaszom: „guilty pleasure”. :sör:

Mert szemérmetlenül és szemrebbenés nélkül alkalmaz ezer éves horror-kliséket, ráadásul  minden kézikamerás trükkjét láthattuk már a BWP-ben, és ha közben nem suspensionolnám a disbeliefemet :-), akkor vagy a falat kaparnám, vagy a fejemet verném bele…

…de mégis működik. :sör:

A fenti sok szemrehányás után viszont a maximális tiszteletem azért, hogy a készítők nem tökölnek: a film 5. (ötödik!) percében már a küldetésen vagyunk az Amazonason. Ennyit a karakterek felvezetéséről és egyéb vontatott körülményeskedésről. Majd flashback-ben mindenki karakterizálódik… már aki él elég ideig, ugye. :evil:

Apa fél éve eltűnt a nagy zöld Amazóniában – ahol még a múlt héten is találtak a világtól elzártan élő, a nagyvilág számára eddig ismeretlen benszülött törzset. Szóval, ha valahol igen, itt aztán jól el lehet tűnni.

Már szépen el is temetik (jelképesen), és feladják a kutatást, amikor egyszer csak bekapcsol az egyik régi irányjeladója…

Megindul az áldokumentarista kutatóexpedíció – nem túl nagy spoiler: Apa hajója (elhagyatva) előkerül, úgy le van amortizálva, mintha vagy 5-10 éve rohadna… Erre nem működik rajta minden? Kis bütykölés után? És naná, hogy az egész be van kamerázva, naná, hogy minden kamera működik, és naná, hogy van 104 db felvétel Apa titkos kis munkásságáról, ami támpontot ad a kereséshez…?

Mondom, csak nem kételkedni! Sodródni szépen a hömpölygő Amazonassal, és nem lesz semmi baj…

Dehogynem. :evilsmile:

Hidegrázós kis kalandokkal indítunk – és vérfagyasztókkal folytatjuk. :cool:

A szereplőkről pár szó: egy kis „24” reunion. :-)

Leslie Hope (Anya – Teri Bauer), Paul Blackthorne (Filmes – 3. évad főgonosz és az oly’ emlékezetes Harry Dresden :-)). Igaz, mint tudjuk, nem nagyon forgathattak együtt, ugye… :-)

A Fiú fusztrált és makacs, a Régi Barátnő szexi és titkolódzós, a személyi védelemre kirendelt Katona (titkosszolgálati tiszt?) kemény és titkos (szolgálati? :-)) célja van, a Gépész Lánya nem elég, hogy remek szerelő maga is, de tisztában van az amazóniai misztikummal, ami nagy hasznára van/lesz a csapatnak, a Gépész szereli a gépeket, az Operatőr néger srác meg vicceseket mond, miközben előrefelé kameráz, de közben a háta mögött meg… Look out!!!

:-)

Szóval, a csapat is úgy áll fel… ahogy egy ilyen Szabvány Csapatnak fel kell állnia, ugye.

Viszonylag gyorsan rájön mindenki, hogy itt nem csak minden megtörténhet, hanem meg is történik… és még az lesz szerencsésnek mondható, aki egy sírgödörben találja magát…

:freaky:

És a rémszörnyek meg a szörnyrémek közepette keressük Apát… akinek van pofája még jelet is adni magáról, hogy csessze az idegünket. :-)

Mondjuk, én már egy ideje a „high concept” hívószóra véreset hányok, de szerencsére nem is értek egyet azokkal, akik szerint a River az lenne.

Inkább amolyan „Amazonian Horror Story”-nak nevezném – ami viszont nálam nagy jó pont. :sör:

És éppen az Amazonason történő hajókázás miatt folyamatosan változó helyszíneken.

:bonuspoint:

Apa hívómondata/jelszava, hogy „There's magic out there.”. És itt a „magic” az nem átvitt értelemben van értve… teccik érteni?! :-)

…csak Apa épp azt nem tette hozzá, hogy: „Hja, és egy csomó halálra rémisztő, velőt rázkódtató, hátat borsództató, gonosz, gyilkos dolog is van odakint. Nem csak Mágia, aranypofáim.”

:-)

Mielőtt megnéztem volna a Rivert, arra gondoltam, hogy mikor jön végre a Touch következő epizódja… most meg inkább már a River folytatására fenem a fogam. :sör:

Intouchables – Életrevalók

A francia filmgyártás igazi gyöngyszeme. :thumbsup:

Pedig láttunk már ilyet: egy nehéz helyzetben lévő (beteg/haldokló/sérült) embert a sors összehoz egy másik „világból” (társadalmi osztályból/kultúrkörből/országból) származó egyénnel, és a korábban egymástól végtelen távolságban lévő személyek lassan megismerik és megértik egymást. És ezáltal mindketten többek és boldogabbak lesznek.

De lehet ez rosszul is csinálni: bele lehet futni a szentimentalizmus és a szájbarágás mély bugyraiba, ahol a minden áron doronggal átverni szándékozott tanulság egy giccs- és nyáltengerbe fut. Ezáltal lepereg a befogadóról…

Ám az Intouchables alkotói nem hibáznak, és témájuk megközelítése egyáltalán nem egy „újabb bőr lenyúzásának” hat: sőt, nagyon is friss, élettel és érzelemmel teli művet alkottak, aminek minden percét öröm nézni. :respect:

A társadalmi osztályok két egymástól legtávolabbi pontjáról származó karakterek találkoznak a filmben: az egyikük gazdag, felső osztályból származik, míg a másikuk szegény, munkanélküli bevándorló, ráadásul börtönviselt is.

És – éppen ezért – a kettejük közötti interakciók élményszámba mennek. A Driss-t megformáló Omar Sy nyilván könnyebb helyzetben van színészi játék terén, mint a tolószékhez kötött Philippe-t alakító François Cluzet – de mégis: ketten együtt teszik egymást és a filmet is szerethető egésszé.

A mellékszereplők pedig olyanok, mint egy igazi, jól sikerült angol filmben :-) mindenkinek karaktere és jelleme van, mindenki ízes és egyedi, és közösen teszik élővé a film világát.

Az Yvonne-t alakító végtelenül kedves Anne Le Ny, vagy a Magali-t megformáló nagyon szexis Audrey Fleurot mind-mind nagyszerű munkát végeznek. :fleur:

A film zenéje pedig… egész egyszerűen tökéletesen eltalált, minden pillanatban megfelelő: ha kell, hozzáad a jelenetekhez – ha kell, csupán csöndesen kísér a háttérben. De minden pillanatban érezzük, hogy ott van. :respect:

Az Intouchables-ben vannak orbitális nagy poénok, amiken az ember a térdét verve röhög :-) és vannak benne… nem, egyáltalán nem „nyálas” vagy „sírós” pillanatok… inkább olyanok, amikor az ember megcsendesedik, és a keze önkéntelenül nyúl a mellette ülő Kedvese kezéért, hogy megszoríthassa azt…

Érdeklődve és nyitott elmével ültem le a film elé… de egyáltalán nem voltam felkészülve arra, amit tőle kaptam. :mercibeaucoup:

Talán gondolhatnánk arra is, hogy a film készítői azért voltak „könnyebb” helyzetben, mert megtörtént esetet dolgoztak fel – de én úgy gondolom, hogy ez nem így van.

Oliver Nakache és Eric Toledano (akik közösen írták és rendezték is a filmet) csodálatos munkát végeztek, és úgy interpretálták a történetet, hogy az a nézők számára nem szimplán csak befogadható, hanem egyenesen szívderítő lett. :respect:

De azért jó volt látni a film végén, ahogy egy villanásnyi pillanatra megjelent a filmet ihlető két „igazi” személy: Philippe Pozzo di Borgo és Abdel Sellou.

Ez a film „Must see!”-kategória, nem vitás. :thumbsup:

There Be Dragons

Megint találtam valami jót! :sör:

Nem nagyon vagyunk elkényeztetve a spanyol polgárháborúról szóló filmekkel, így meglehetős hézagpótló az alkotás – arról nem is szólva, hogy egy marha jó, izgalmas, fordulatos, erkölcsi, vallási és morális kérdéseket boncolgató műről van szó.

A szereposztás (miként a Tinker Tailor…-nál) itt sem kispályás: Wes Bentley (American Beauty), Rodrigo Santoro (300), Olga Kurylenko, Dougray Scott, Charlie Cox, Derek Jacobi és Geraldine Chaplin (akit évek óta nem láttam már filmben…).

Itt ráadásul, végtelen elégedettségemre és örömömre, a remek színészgárda mellett egy nagyon érdekes történet is van.:sör:

Egy létező szent, Josemária Escrivá életét kutató újságíró nagyon sötét dolgokra lel, amik az ő életére is kihatással vannak…

A spanyol polgárháború poklában az emberekből a felszínre tör a kegyetlenségük és a gonoszságuk – de épp így a jóságuk és a segítőkészségük is…

Olga Kurylenko például Petőfi Ildikót, egy magyar lányt személyesít meg, aki szerepet vállal a köztársaságiak oldalán.

A „Madrin határán álltunk a vártán” dalt még általános iskolás korunkból ismerhetjük (már aki elég idős, ugye :-) ), de most így felelevenítve látni a harcokat… azért jóval több, mint egy lelkesítő mozgalmi dal és a ¡No pasarán!...

A film vége pedig tartogat számunkra egy olyan lelkiismereti szembenézést, amihez hasonlót csak az Incendies – Felperzselt föld tudott nyújtani. :respect:

Talán csak egy dolgot vetnék a film szemére: miért kellett ragaszkodni ahhoz, hogy Wes Bentley játssza el 40 évvel későbbi önmagát is? A gumiálarcosan Frankenstein-re maszkírozott színész kevesebbet ad, mintha be merték volna vállalni azt, amit Jiri Menzel az „Obsluhoval jsem anglického krále – Őfelsége pincére voltam” című filmjében, ahol két remek színész: Ivan Barnev és Oldrich Kaiser játssza el a fiatal és az idős Jan Díté-t. És ettől (még) nagyszerűen működik a film. :thumbsup:

Ezért a dologért kár… de ettől még a film remek, és az imdb-s pontozás kellően alulértékeli ezt a remek alkotást. :sör:

Tinker Tailor Soldier Spy & A Single Man

Tinker Tailor Soldier Spy – Suszter, szabó, baka, kém

Nagyon vártam már ezt a filmet… de csalódás, sajnos.

Nem simán fantasztikus, hanem egyenesen brutális a szereplőgárda: aki számít Angolhonban, az mind felbukkan benne:

John Hurt, Gary Oldman, Colin Firth, Benedict Cumberbatch, Ciarán Hinds, Mark Strong, Tom Hardy, Stephen Graham – plusz orosz részről Konstantin Khabenskiy (ha még emlékszel az Őrség-filmekre).

Nagyon kemény felhozatal: mindenki együtt van benne ahhoz, hogy egy remek filmet láthassunk.

Mondjuk… a rendezőről, a svéd Thomas Alfedson-ról még nem sokat hallhattunk (hacsak nem követjük napra készen a svéd filmgyártást)… mint ahogy a két forgatókönyvíró közül Bridget O’Connor sem hagyott eddig túl sok nyomot maga után, míg a másikuk, Peter Straughan a sokat ígérő, de keveset adó „The Men Who Stare at Goats”, valamint a különc (magamutogató) címével igen, de történetével annyira nem figyelemfelkeltő „How to Lose Friends & Alienate People” forgatókönyveit jegyzi.

Ez viszont lehetett volna már intő jel számomra… de persze, inkább a színészgárda névsora ragadott magával.

Mivel a film alapját képző John Le Carré regényt nem ismerem, így csak találgatni tudok, hogy vajon az eredeti alapanyag is „harmatos” lett volna, vagy csak a gyenge rendezés és „könnyű kezű” forgatókönyvírás miatt lett a végeredmény… hogy is mondjam… kissé unalmas és felejthető.

De feltételezem, hogy az 1974-es eredeti regény is kellőképpen „lassan építkező” lehetett, és a mai kor kívánalmainak megfelelően felpörgetni valószínűleg nem volt lehetséges.

És a fent felsorolt, általam nagyra becsült színészgárda sem igazán tud kiteljesedni a rájuk adott (mert nem szabott…) karakterek megformálásával.

Valójában, a film semelyik aspektusa nem olyan, hogy azt említésre és/vagy figyelemre méltónak lehetne találni. Láttunk már ilyet, sőt, láttunk már jobbat is ebben a műfajban.

Például, a 2001-es Spy Game minden tekintetben többet ad nála…

Ha van időtök, bőven, akkor meg lehet nézni… de egyébként… :-(

A Single Man – Egy egyedülálló férfi

Colin Firth újfent bizonyítja, hogy a színészmesterség a kisujjában van. :respect:

És ebben olyan remek partnerei vannak, mint Julianne Moore, Matthew Goode (Watchmen), és a feltörekvő Nicholas Hoult (Skins).

Elgondolkoztató, amolyan mélabús, visszaemlékező hangulatfilm egy férfiról, aki nyolc hónapja vesztette el tizenhat év együttélés után szerelmét, aki szintén férfi volt.

Nos, igen, akik nem szeretik az ilyen jellegű szerelmeket, azok nagy valószínűséggel skippelhetik a filmet.

Pedig a történet egyszerű, szerethető, érthető és értékelhető – igazából érzések és hangulatok mentén operál, mint furfangos, és szerteágazó cselekménnyel.

Mert nem tudunk, vagy legalábbis én nem tudok nem együtt érezni egy olyan emberrel, aki tizenhat együtt töltött év után még végső búcsút sem vehet szerelmétől, mert a temetésen „nemkívánatos” személy…

Egy olyan napon követhetjük főhősünket, amikor elhatározza, hogy nyolc hónap gyász, és letargia után ez a nap lesz az utolsó az életében…

Mint mondtam, rá kell hangolódni, és ha ez sikerül, egy nagyon kellemes film sodorja tova az embert…

…nem világmegváltó, vagy ilyesmi, de emberi érzelmekkel és szerethető karakterekkel bíró.

Csöndes, elgondolkodó napokra jó szívvel ajánlom. :sör:

Zen s01e03 – Ratking

„- Your career would be gone in the blink of an eye.

- My career's already gone. You see, Amedeo, I no longer have anything to lose.”

Elérkeztünk a rövid életű Zen-filmsorozat (átmenetileg?) utolsó részéhez.

Mit ne mondjak: nem váltotta meg sem a sorozat, sem a befejezés a világot…

Először is: biztosan csak engem zavar, hogy „James Clavell: King Rat” után „Michael Dibdin: Ratking” címen hozta ki a regényét. Persze, nem lehet (és nem is kell) levédeni minden szót, de talán… én kissé rossz ízlésre vallónak találnám, ha valaki „The Ring of the Lords”, vagy „Kongking” regénnyel, filmmel jelenne meg a piacon.

Persze, lehet, hogy kissé ódivatú vagyok, vagy ilyesmi…:eeekkk:

Zen egy emberrablási ügyön keresztül ismét egy politikai hatalmi játszma kellős közepén találja magát, és lehetőségeihez mérten még jobban vágja maga alatt a fát, mint korábban.

A minisztériumi nagykutyák már saját „kifutófiújuknak” tekintik, és a karrierista ügyésznő is úgy érzi, hogy a nyomozó érdemes a figyelmére… Természetesen, mindegyik fél habozás nélkül kész Zent a farkasok elé dobni, ha a szükség úgy hozza, és csak akkor „fogják a kezét”, ha ebből nekik is konkrét hasznuk van.

…de a végére a szokásos ügyessége és szerencséje hathatós közreműködésével, nemcsak kikerül a kilátástalannak tűnő csávából, de még „felfelé is bukik”.

Nem, szerintem ez nem spoiler – csak a megszokott „Dibdin/Zen” befejezés. :-/

(Egy kis eredetiség? Egy kis merészség? Egy kis elrugaszkodás a konvencióktól? Vagy túl sokat kérek…?! :-( )

Nos, így értek véget Zen detektív kalandjai a kies Itáliában…

Nem hagyott az emberben maradandó nyomot, el lehetett nézegetni, könnyű esti tévéfilmnek… de istenigazából nem támadt az embernek kedve ahhoz, hogy verje az asztalt a folytatásért.

Szerencsére – mint tudjuk – Rufus Sewell nem maradt a Zen után munka nélkül (The Pillars of the Earth), sőt, még talán jobban ki is teljesedhetett. :thumbsup:

Zen pedig maradjon meg úgy emlékezetünkben, amit a harmadik rész végén utoljára mondott:

„Chief Zen.”

Immortals & Page Eight

Hát, mit ne mondjak, nem indult túl jó élményekkel a február… :-(

Immortals

Nem, nem, nem… Nem, nem 300… Leonidas bele is rugdosna mindannyiónkat a spártai feneketlen kútba, ha hozzá hasonlítanánk… kár volt azzal reklámozni, hogy a „300 producereitől” – mégha tényleg így is van. Mert ez „égő”. :-P

Ha megpróbálunk kedvesek lenni, akkor jobb esetben a Clash of the Titans-hez hasonlíthatjuk… de szerintem még ott is jócskán elbukik a próbán.

Henry Cavill egyáltalán nem elég erős karakter, hogy főhősként elvigye a filmet – Stephen Dorff pedig úgy látszik sosem fog már kikerülni a „beváltatlan ígéret” kategóriából – John Hurt 100x jobb volt a Confession-ben – Mickey Rourke meg hozza a sablon gonoszt – Luke Evans pedig legalábbis hiteltelen, mint atyaúristen (aka. Zeus)… Freida Pinto meg őszintén szólva… minek?! Mert esztétikumnak esztétikum, node ez azért elég kevés…

De leginkább Tarsem-ben csalódtam… :-( A Sejt és a Zuhanás után… ez a film hatalmas visszalépés… vagy inkább elegáns („elegáns”?! inkább szégyenletes!) sasszé a mainstream-felé. És ezzel éppen az eredetiségét, az egyediségét, az őszinteségét dobja el magától Tarsem Singh Dhandwar (mire fel ez a névhalmozás?! a film végén döbbenten pislogtam… eddig elég volt a „sima” Tarsem is! és úgy is mindenki tudta, kiről van szó!)

Legnagyobb szomorúságomra és sajnálatomra két szóval tudnám összefoglalni ezt az alkotást: felejthető és felesleges. :-(

…és ez a csalódás meglehetős tartózkodást és aggodalmat táplál belém a közelgő „Mirror, mirror”-ral kapcsolatosan… :-(

Page Eight

Nem, nem. Sajnos. :-(

Az angol filmgyártás sem csupa mérföldkő és feledhetetlen alkotás.

Hiába Bill Nighy, és hiába Rachel Weisz, ez azért elég langyos lábvíz lett… :-/

Nem csak, hogy egyszerűen nem tud istenigazából megérinteni az egész sztori, de ráadásul még a karakterek is mintha direkt szürkére és unalmasra lettek volna formálva…

Nyoma sincs benne az általam nagyon nagyra tartott angol színjátszásnak és eredetiségnek.

Igazából se nem kémtörténet, se nem titkosszolgálati sztori, sem nem thriller, se nem krimi, se nem románc… olyan „ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi”, de éppen ezért sótlan vegyes felvágott az egész.

Az, hogy nem mozi, hanem egy vasárnap esti tévéfilm, az nem mentség semmire…

Feledhető időrablás. Kár érte. És értem is… :-(