Ilyenkor szoktam hálát adni Istennek, hogy abba a korba
születhettem, amikor már van internet, és elérhetek olyan filmeket is, amikről
másként/más időkben lemaradtam volna.
Így láthattam most két remek gyöngyszemet, amik
felderítették a lelkemet: hogy van még fantázia, van még újszerűség és
bátorság. És érdemes keresni – mert olykor találok. :sör: :thumbsup:
Destiny: Kamakura
Monogatari – Destiny: The Tale of Kamakura
Katicám mondta azt a film közben: „nem elég, hogy állandóan _ilyen_ filmeket nézetsz velem, már eljutottam oda, hogy tetszik is!”. :-)))
A „Kitsutsuki to Ame - The Woodsman and the Rain” volt az
a japán film, aminek „megtalálása” fantasztikus örömmel és elégedettséggel
töltött el. :respect: És elöntött egy határtalan jó érzés: hogy milyen
nagyszerű, hogy részese lehettem, hogy most már része az életemnek.
Egy régi barátomnak (amíg együtt dolgoztunk) sok filmet
adtam át/ajánlottam. Egyetlen egy alkalommal elém állt, és azt mondta: „köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet erre
a filmre, és átadtad nekem, fantasztikus élmény volt, fájt volna, ha kimarad az
életemből”.
Ez volt a „The Woodsman and the Rain”.
:thumbsup:
A sors útjai már elvittek bennünket egymás mellől, de
hiszem, ha most odaadhatnám neki a „Kamakura
Monogatari”-t, legalább ugyanennyire örülne.
Amennyi érzelem, amennyi szeretet, amennyi szárnyaló
fantázia, amilyen remekül kitalált fantasy világ volt ebben a filmben, az
csupán csak elismerésre és irigylésre méltó. :respect: :leborul:
Az ember nevetett, meghökkent, megijedt, megint nevetett,
elképedt, szomorkodott, örült, csodált és csodálkozott végig… És közben egy
pillanatra sem hagyta el a jó érzés. Hogy ez valami jó. Hogy hiába jöttek-mennek
közben a „fantasy-lények”… ez valami nagyon mélyen emberi történet.
Hogy amikor megjelennek az „ügynökök, az „Agents of Death”, akik az elhunyt
lelkeket kísérik át a „Great Beyond”-ba…
hogy ők is tele vannak emberséggel és empátiával.
„- You did great!
- Thanks to you!
- Enjoy the rest of your life!
- Thank you!
- You too Miss Agent of Death!”
:-)
Hogy amikor megismerhetjük a „God of Misery”-t, akkor végig vigyorgunk, és legszívesebben megölelnénk.
:-)))
„- I've been the God of Misery for more than
800 years. It is the first time someone is so good to me.
- Oh come on, don't be emotional!”
:-)
Hogy azért maradnak a holt lelkek az élők között, mert
hiányoznak nekik a szeretteik…
Hogy csodálatos, fantasztikus, meseszerű vonatút vezet
a Great Beyond-ba…
„The Beyond, final station!”
…és ott elhunyt szerettei várnak mindenkit, lelkesen-nevetve,
egymás nyakába borulva.
…
Valahogy ez a soha el nem múló, elpusztíthatatlan szeretet
hatja át az egész történetet, és hitet tesz amellett, hogy a halálon túl is
szerethet az egyszeri halandó.
Kamakurába érkezik a friss házaspár: Isshiki professzor, aki egyébként író (Masato Sakai) és a bájos, kedves Akiko (Mitsuki Takahata).
Isshiki mindig is Kamakurában élt, ezért tudja, hogy ez
egy különleges város: ahol a szellemek és az éjszakai lények évszázadok óta
élnek békés közösségben.
Olyannyira, hogy a helyi rendőrségen még „Spirit Investigation Department” is
van, aminek épp Isshiki a(z egyik) tanácsadója. :-)
Van nyomozás is, de nem az a film lényege.
A lényeg talán az, hogy senki nem akar úgy elmenni ebből
a világból, hogy maradó szeretteit ne tudja biztonságban – vagy épp azért akarnak
elmenni, hogy ők biztonságban legyenek.
…és eljutunk oda, hogy Isshiki Orfeuszként alászáll a
Great Beyond-ba, hogy elragadt kedvesét visszahozza az életbe. Még akkor is, ha valóban meg kell halni érte.
…pedig eleinte még azt sem érti senki, hogy mi a fenét is
akar. :-)
„- When does the train go back?
- Go back?! What are you saying?! This is the
Beyond!”
:-)
Nagyon kellemes, végtelenül szerethető, fantasztikus
fantasy film a Kamakura Monogatari.
Igazi gyöngyszem: én minden másodpercét élveztem.
:respect: :leborul:
(És ne gondoljátok, hogy „túl sokat” elárultam a filmből…
óh, nem… nem bizony. ;-) :-) )
The Endless
Talán jobb lett volna, ha Justin Benson (forgatókönyvíró, rendező) és Aaron Moorhead (rendező) leküzdik a kísértést, és nem saját magukra
osztják a két főszerepet…
Ritka az, amikor egyszerre képes brillírozni valaki mind
a három téren (vagy akár csak kettőben közüle…) – és itt sem sikerült. :-/
Szóval, szvsz a két főszereplő… nem „telitalálat”, ha
mondhatom, de a történet és a rendezés nekem határozottan bejött. :sör:
:thumbsup:
Egy marha jó misztikus film, és egyáltalán nem véletlen,
vagy oda nem illő, hogy éppen H. P. Lovecraft
mondataival vezetik fel.
„The oldest and strongest emotion of mankind
is fear, and the oldest and strongest kind of fear is fear of the Unknown.”
Az ember torkát-gyomrát nagyon hamar összeszorítja valami
a film elején – és a legvégéig el sem engedi. :respect:
Szerintem elcseszett „horror”-nak/ként aposztrofálni a
filmet: mystery, vagy weirdo, vagy mindfreak… ezek sokkal jobban leírják. :sör:
Aaron és Justin (hja, a filmbeli nevük is a sajátjuk… :-S
:gyagya: ) tíz éve szöktek el egy különös szekta… hm… „kötelékéből”. De
jelenlegi életük annyira elcseszett (szekta nélkül is…), hogy Aaron már egészen
másként látja a múltat, és mivel a szekta még „működik”, a tagok életben vannak
(pedig nekik korábban fixa ideájuk volt, hogy öngyilkos halálkultusz a lényege…),
ezért Justin ellenvéleménye dacára felkerekednek, hogy meglátogassák régi
társaikat.
Megérkezésük első percétől érzi az ember, hogy itt valami
nem stimmel… nagyon nem stimmel…
…és ez gyomorszorító feszültséget kelt, ami végig kitart.
:sör:
Megmondom úgy, ahogy volt: én konkrétan be voltam tőle
rezelve :-P :-) de közben egy pillanatig nem éreztem azt, hogy ki kellene
kapcsolni és hagynom kellene a fenébe: tudni akartam, hogy mi van itt a
mélyben.
…és megérte végigdolgozni a filmet, ezt nyugodtan állíthatom.
:respect:
Sztárok nélküli, kisköltségvetésű film – két markánsabb,
jobb színészi képességekkel bíró főszereplőt elbírt volna: de ettől függetlenül
nagyszerű szórakozás volt.
És még ad pár nap agyalnivalót is, miután az ember
letette/letudta… :thumbsup:
Merem ajánlani. :sör:
